"A főétel után nem a desszert jött, hanem egy meglepetés. A szalonba projektort toltak be, kés, villa megállt, néztük a vetítővásznon villogó ábrákat, hallgattuk a hozzájuk tartozó kiselőadást, s első megrökönyödésünkből fölocsúdva rájöttünk: hoppá, ennek van értelme. Ezt tudnánk használni" - emlékszik vissza a budapesti brit nagyköveti rezidencián 2002 őszén adott vacsorára Réthy Imre akkori közigazgatási államtitkár, aki főnökével, Csillag István gazdasági miniszterrel tett eleget Nigel Thorpe nagykövet meghívásának. A heurékaérzést kiváltó kiselőadás témája a ppp, azaz a private public partnership volt, amit magyarra az állami és magánszféra társulásaként lehet lefordítani.

Bár a módszer kezd szép pályát befutni Magyarországon, mégis kevesen tudják, mi is az a ppp. Az állam és a magánszféra sok mindenben partnerei lehetnek egymásnak, az udvari szállítóktól kezdve a vegyes - magán és állami - tulajdonú vállalatokon át a privát iskolák fenntartóinak fizetett apanázsig. E viszonyokra mégsem használjuk az utóbbi években Európa-szerte valóságos bűvszóvá avanzsált ppp-t. Bár a rövidítésnek máig sincs pontos, mindenki által elfogadott definíciója, abban egyetértés mutatkozik: olyan együttműködésre vonatkozik, melyben az állam valamely közszolgáltatás ellátását egy - a kockázatot is vállaló - magánvállalkozásra bízza.

"Ha a Városháza megbíz, nyírjam le a füvet az épülete előtti parkban, csak szolgáltatást vásárol tőlem. De ha azzal bíz meg, hogy telepítsek fákat, oltsam őket rendszeresen, füvesítsem a parkot, majd tartsam is rendben 20 évig, és csak akkor fizet, ha mindezt a kellő időben és a kellő minőségben elvégzem, az tulajdonképpen már egy kis ppp-projekt. Így ugyanis az én kockázatom volna, képes leszek-e a feladatot időre és az előírt módon megoldani a megállapodásban rögzített összegből" - magyarázza Leiner Veronika, a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumban működő (alighanem nemsokára a pénzügyi tárcához áttelepülő) ppp-titkárság vezetője. S hogy mi az ilyen megoldás haszna a Városháza alkalmazásában lévő kertészekkel szemben? A példa minivállalkozása kevesebbet iktat, kevesebbet kérvényez, kevesebbet indítványoz - inkább gereblyéz és füvet nyír, ami a parknak jobb, a köznek pedig olcsóbb.

A brit konzervatívok már az 1980-as években azon gondolkodtak, hogyan használhatnák ki a magánszféra hatékonyságát a köz céljaira is. "Az első hatalmas infrastrukturális ppp-projektek a kilencvenes évek elején, a Major-kormány alatt startoltak" - tekint vissza Nigel Thorpe, mindenekelőtt a Csalagútra, magánüzemeltetésű börtönökre, kórházakra gondolva. "A magyarokkal egyébként - teszi hozzá - nem altruista módon ismertettük tapasztalatainkat. Üzletet reméltünk. Konkrétan azt, hogy pénzügyi tanácsadóink megbízásokhoz jutnak az itteni ppp-s projektek kapcsán."

A jelenlegi szocialista-liberális koalíció sem annyira a privát szektor iránti szerelemből, mint inkább az előremenekülés kényszeréből kifolyólag mutat lelkesedést a ppp iránt. Egyrészt - mint majdnem minden kormány - nagy és áldásos beruházásokat ígért a népnek, ám a megvalósításhoz kevés a pénz. A ppp-s létesítmények viszont a vállalkozók pénzéből épülnek, áruk csak közvetetten, évtizedek múltán, részletekben terheli majd a büdzsét, ki tudja, milyen színű kormányét. A jelenlegi helyzetben ennél sokkal fontosabb szempontnak tűnik a kabinet számára, hogy a költségvetésnek 2007-re ki kell elégítenie az EU által előírt maastrichti követelményeket. Ezek két legfontosabbika, hogy a büdzsé hiánya nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát (ezt 2005-ben még 5 százalék fölé várják), illetve hogy a bruttó államadósság legföljebb a GDP 60 százalékára rúghat (ez most 59,5 százalékon áll). A ppp-beruházások - szemben az állami beruházásokkal - ebből a szempontból nem rontják az amúgy elég sötét képet.

A döntéshozók még egy hatalmas előnyt reméltek a módszertől, nevezetesen azt, hogy majd a magántőke kiállítja azt a saját részt, ami ahhoz szükséges, hogy le lehessen hívni egyes támogatásokat az EU kohéziós és strukturális alapjából. Ez elsősorban azért volna áldásos, mert így a nincstelen önkormányzatok nem esnének el a brüsszeli pénzektől. Az államigazgatásban dolgozó szakemberek szerint azonban az uniós támogatások és a ppp-s ügyletek összeegyeztetése nehéz, s legalábbis egyelőre nem sokat remélnek ettől a műfajtól.

Bár ppp-s konstrukciókra már korábban is akadt példa Magyarországon - egyebek közt a Sportcsarnok építése a fővárosban vagy néhány települési vízmű üzemeltetése -, a módszer mégis 2003-ban kapott igazi lendületet. A kormány ekkor hozta létre a ppp tárcaközi bizottságot (tkb), amely a következőképpen működik: a minisztériumok elmondják, mi minden olyan szépet és nagyot szeretnének, amire amúgy aligha jutna pénz, de a ppp-vel juthat. "A bizottságban először eljutunk odáig, hogy a konstrukció mindenki számára érthető legyen, aztán körbejárjuk az összefüggéseket" - vázolja a további lépéseket a testület elnöke, Gilyán György. A Pénzügyminisztérium képviselője megnézi a dolgot a költségvetés szempontjából, a Miniszterelnöki Hivatalé áttekinti, hogy beleillik-e az adott projekt az EU-nak is leadott nemzeti fejlesztési tervbe, az Igazságügyi Minisztériumé jogi szempontból vet rá néhány pillantást, s a gazdasági tárcáé gazdaságfejlesztésiből. A ppp tkb kulcsszereplője azonban - első pillanatra talán meglepő módon - az uniós statisztikai hivatal, az Eurostat kihelyezett részlegeként fungáló Központi Statisztikai Hivatal (KSH) küldötte. A KSH élet-halál ura. Ha "burkolt állami hitelfelvételnek" minősít egy konstrukciót, lényegében pálcát tör fölötte. Ha viszont úgy ítéli meg, hogy a beruházáshoz szükséges hitelt fölvevő magánbefektető elegendő kockázatot visel, az ügylet az államháztartáson, illetve az államadósságon kívülre kerül. A HVG hiába kísérelte megtudni, hogy a szigor határai hol húzódnak, a statisztikai hivatal ugyanis azt nyilatkozta, hogy ppp-ügyekben nem nyilatkozik. Az eddigi magyar ppp-projektekben érintett felek mindenesetre elégedettek a KSH rugalmasságával, a kérdés néhány esetben inkább az lehet, hogy a budapesti "ítéletekre" majd Brüsszelben is rábólintanak-e.

Az unió hüvelykujjszabálya szerint a ppp-ügyletek kapcsán általában emlegetett három fő rizikófaktorból legalább kettőt a magánszféra vállal. Az első kockázat az építési, ami a magánberuházó számára a következő kérdésben merül föl: valóban képes leszek-e a szerződésben szereplő summáért összehozni az adott autópálya-szakaszt, hidat, kollégiumot? A második az üzemeltetési kockázat: működtethető-e a szóban forgó létesítmény a tervezett módon annyiból, amennyiben megállapodtunk? A harmadik a forgalmi: hoz-e annyi bevételt a létesítmény a konyhára, mint amennyire befektetőként számított? Az utóbbi az árazás mellett az autópályák esetében függhet az áthaladó járművek számától, a börtönöknél vagy kollégiumoknál az úgynevezett "feltöltési aránytól".

A magánszektor csak akkor vállal kockázatot, ha muszáj. A brit vállalkozók addig nem építettek börtönt, amíg jövedelmük a kihasználtsági aránytól függött volna, hiszen nem tudhatták előre, lesz-e elég rab. De még az építési és üzemeltetési kockázatból is csak annyit vállalnak, amennyit az állam rájuk kényszerít. A hiányos teljesítésre kiszabott büntetések, levonások általában előre megállapított, szigorú - ismétlődés esetén növekvő - pontrendszer szerint történnek. A végső büntetés rendszerint az, hogy az állam magához veszi a létesítményt.

A ppp-s szerződések többsége igen szövevényes. Klasszikus esetben az állami és a magánoldal is maga mellé vesz legalább egy-egy, de inkább több tanácsadót, akik jellemző módon együttesen az ügyletek költségének 0,5-3 százalékát zsebre teszik. "Az M5-ös autópálya ppp-s konstrukcióra való átalakításakor alkalmasint 15-20 emberünk is a szerződésen dolgozott, amely olyan terjedelmes, hogy soha senki nem nyomtatta ki. Csak a tartalomjegyzék 22 oldalas" - ad példát az ilyen dokumentumgyűjtemények terjedelmére Köves Péter, az említett ügyletben a kormányoldal megbízottjaként tevékenykedő Köves Clifford Chance Ügyvédi Iroda vezetője.

Magyarországon sokakban automatikusan fölmerül, hogy a szövevényes ppp-ügyletekben az átlagosnál is jobban elrejthetők a kenőpénzek. "A lehetőség adott ugyan, de ha ez volna a döntéshozók fő ppp-s motivációja, még inkább rávetették volna magukat a konstrukcióra" - hoz ellenérvet egy magát megnevezni nem kívánó üzleti tanácsadó. A magáncégeket persze elsősorban a profit érdekli, de az sem mindegy nekik, hogyan szerezhetik meg. "A többség a tiszta, átlátható versenykiírásokat, a kiszámítható környezetet szereti - jelentette ki a HVG-nek Wale Shonibare, a Magyarországon és a régióban autópálya-ügyi tapasztalatokat szerző KPMG nemzetközi tanácsadó cég finanszírozási csoportjának Londonban dolgozó társigazgatója, hozzátéve: - Valódi versenyt kell teremteni; nyomatékosan tudtára kell adni a piacnak, hogy minden tisztán fog folyni, a szerződés megírásától a teljesítés ellenőrzéséig. Erre már csak azért is szükség van, mert az igazán nagy projektek levezénylésére kevés cég képes, márpedig ezek oda mennek dolgozni, ahol kiszámítható körülményeket találnak."

A szerződési rendszerek bonyolultsága miatt a ppp alkalmazása csak aránylag nagy beruházások esetében kifizetődő. Kilyénfalvi Béla, a kormányoldalt az M6-os autópálya szerződésével kapcsolatban tanácsokkal ellátó ING Bank Rt. egyik igazgatója szerint a ppp-konstrukciók fölépítése csak 20-30 millió eurós (nagyjából 5-7,5 milliárd forintos) projektnagyság fölött térül meg. Ha ez így van, Magyarországon szinte csak az autópályák esetében érdemes ppp-zni, olcsóbb tornatermek, sportcsarnokok esetében nem.

Báger Gusztáv, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) Fejlesztési és Módszertani Intézetének főigazgatója szerint az aránylag kis ppp is lehet jó ppp, a méretnél lényegesebb a konstrukció átgondolása, a szerződések betartása. "A szokásos magyar slendriánsággal - hívja föl a figyelmet - nem lehet ppp-s üzleteket futtatni, úgy csak botrány kerekedik belőlük." Báger vacillál, hogy az eddigi tapasztalatokat vegyesnek vagy egyenesen rossznak nevezze. Az ÁSZ eddig a mintegy két tucat ppp-projektből kettőt vizsgált meg. "A Sportcsarnok esetében az állam számára előnytelen, hogy túlságosan nagy kötelezettséget és kockázatot vállalt két évtizedre. Hiba, hogy a győztes vállalkozó a projektbe mindössze 10 százaléknyi saját tőkét tesz, a többit hitelből fedezi, melyet azonban nem ő, hanem az állam vett föl. Az M5-ös-szerződés sem mondható jónak, mivel túl nagy kockázatokat rejt magában az állam számára" - állítja Báger, igaz, a délnyugati autópálya ügyében elismeri, hogy a régi, rossz megállapodás átalakítása csak úgy volt lehetséges, ha a magánpartner az új konstrukcióval is aránytalanul jól jár.

Báger szerint ppp-ügyekben "az állami tapasztalatlanság, a sietség, a szakmai hiányosságok és a politikai játszmák mind-mind a magánoldal kezére játszanak. Ráadásul ha egy új kormány új koncepciót hoz, a váltással mindig a magánpartner nyer" - összegzi tapasztalatait. Javulhatna a helyzet, ha a politikai szereplők kormányzati ciklusokon átívelő konszenzust alakítanának ki a ppp-projektekről, ám még ez sem jelentene biztosítékot azzal szemben, hogy a jelen kormányai ne költsék el átgondolatlan módon a jövő generációk pénzét. A ppp-projektek "nagy kockázatot jelentenek (...) a jövőbeni költségvetésekre és az állami adósságpozíciókra" - állapította meg az ÁSZ az idei költségvetési javaslatról szóló jelentésében. Báger éppen ezért megfontolandónak tartaná az éves "rendelkezésre állási díjak" maximalizálását, például oly módon, hogy azok ne haladhassák meg a költségvetésből beruházásra fordított pénzek bizonyos hányadát: így a jövőt "nem nyelhetnék le egészben" a mostani döntéshozók, csak egy-egy szeletet majszolhatnának el belőle.

Az említett problémák Báger szerint nem jelentik, hogy Magyarországon ne állhatna szép jövő a ppp-beruházások előtt, ha a partnerek e módszert okosan és tisztességesen alkalmaznák. "Egyelőre az unióban sincsenek egyértelmű szabványok a ppp fogalmára és működtetésére - állítja a korábban a ppp tkb-t vezető Réthy Imre, hozzátéve: - De lesznek. Sőt Nagy-Britanniában már meg is születtek az egyetemek, autópályák, kórházak ppp-s létesítésére, illetve működtetésére vonatkozó előírások." A brit számvevőszék azt várja, hogy az ügyletek standardizálása, az egyelőre igen magas tanácsadói díjak várható csökkenése olcsóbbá teszi a műfajt. Ha Magyarországon - mint sokan szeretnék - megszületne a ppp-t szabályozó törvény, nem kellene lavírozgatni az önkormányzati és a koncessziós törvény, illetve más jogszabályok nemegyszer ellentmondó passzusai között. És érvényesülhetne eredeti előnyük is: a magánszféra hatékonyságának kihasználása a köz érdekében.

LŐKE ANDRÁS