HVG: Több ízben elmondta már: imádkozott, hogy ne ön kapja a Nobel-díjat. Mit féltett? A nyugalmát, a függetlenségét, vagy azt, hogy veszélybe kerül a mindenféle hivatalossággal szemben álló anarchizmusa?

E. J.: Természetesen nagyon örülök a díjnak. Abszurdum volna, ha nem így lenne, illetve álszent volnék, ha az ellenkezőjét bizonygatnám. De azt gondolom, hogy egy másik díjazott jobban élvezte volna, hogy a rivaldafénybe került. Nekem olyan a nyilvánosság, mint egy vadállat, amely fel akar falni.

HVG: Előre bejelentette, hogy nem vesz részt a stockholmi díjátadási ceremónián, ahol fel fogják majd olvasni beszédét. Milyen gondolatokat küld a svéd fővárosba?

E. J.: Beszédemet videóra vesszük, s a felvételt ott levetítik. Köszönetemet fogom kifejezni, hogy műveimet így elismerik, s hogy gondoktól mentes írást tesznek lehetővé számomra. Ezért nem tudok eléggé hálás lenni.

HVG: Ön eddig is jegyzett író volt, a Nobel-díj azonban egy csapásra világhírűvé tette. Érzi azt, hogy mindennek, amit mond vagy ír, nagyobb súlya, önnek tehát nagyobb felelőssége van?

E. J.: Én valószínűleg alkalmatlan vagyok erre. Semmiért és senkiért nem vagyok képes felelősséget vállalni, még morális felelősséget sem. Továbbra is csak azt fogom mondani, ami kikívánkozik belőlem. Ez joga minden állampolgárnak. Ahhoz pedig, hogy mostantól a szavaimnak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, még hozzá kell szoknom.

HVG: Ön nemcsak a néppárti-szabadságpárti kormányt, hanem magát Ausztriát és az osztrákokat is szüntelenül ostorozza. Miért nem szereti országát és honfitársait?

E. J.: Számomra a nagy törést az jelentette, hogy a Néppárt 2000-ben koalícióra lépett a szélsőjobboldallal. Az, hogy a náci történelmi gaztettet követően éppen itt került először kormányra a szélsőjobb, számomra az Ausztriával való végérvényes szakítást jelentette. Haider pártjának kormányra kerülése nagyon rossz jelzés volt egész Európának, az olasz Berlusconi vagy a svájci Blocher csak ezután kerültek helyzetbe. A leginkább az zavart, hogy Ausztria oly sokáig volt képes magát hazug módon kis, szerencsétlen és védtelen országnak láttatni, amelyet Hitler lerohant. Szerintem ebből fakad, hogy az osztrák művészet sokszor anarchiába bújtatva, mindent tagadva fejezi ki magát. A történelmi hazugság, egyáltalán a hazugság szálait újra és újra felfejteni, ez az indítéka a művészetnek, még akkor is, ha az ember tudja, igazából képtelen elérni bármit is. Hogy csak kavicsot hajít a betonfalnak.

HVG: A nyugati világ egy része már többször elfordult Ausztriától, nem hitt "Bécs könnyeinek", s megkérdőjelezte, hogy már teljesen megtisztult fasiszta múltjától. Ez történt Kurt Waldheim elnöksége, majd a Szabadságpárt kormányra kerülése nyomán négy esztendeje elrendelt európai uniós szankciók idején. Ön szerint milyen hatással van ez Ausztriára?

E. J.: Nem hiszek a javulásban. Ahogyan ez az ország annak idején száműzte vagy a kétségbeesésbe, illetve a börtönbe kergette legérdekesebb művészeit, ahogy hazug és megjátszott volt ártatlansága, most ugyanúgy megjátszott az "önmegismerési, tanulási folyamat". E képmutatásnak nincs más célja, mint hogy elérje, a "civilizáltak" újra szeressenek bennünket.

HVG: Bécs városa két esztendeje 100 ezer példányban megjelentette és szétosztotta a főváros lakói között Kertész Imre Sorstalanság című regényének forgatókönyv-változatát. El tudja képzelni, hogy az ön könyveit is ingyen osztogatják? Egyáltalán: méltányolna-e egy efféle gesztust?

E. J.: Az irodalmat, mint a gyöngyöt, nem kell a nép közé szórni. Ettől senki, aki eddig nem olvasott, nem fog olvasni, aki meg eddig is olvasott, az a jövőben is azt teszi majd.

HVG: Magyarországon a rendszerváltásig a "három t", a támogatás, a tűrés és a tiltás irodalompolitikája érvényesült. Ausztriában - nem csak e tekintetben - jobb volt a helyzet, hiszen az állam egyenesen támogatta önt, az örök bírálót azáltal, hogy számos megrendeléshez is juttatta.

E. J.: Olyan nagyon nem támogatott az állam, csak azt az árat kaptam, amit bárki, aki már némi nevet szerzett magának. Egyetlenegy alkalommal részesültem állami ösztöndíjban, de akkor még fiatal voltam. Arra, hogy a munkámat támogassák, sohasem volt pénz, pedig folyamodtam érte. A színdarabjaimat és rádiójátékaimat tényleg állami színházakban, az állami rádióban mutatták be, erre lehet mondani, hogy államilag támogatott szerző vagyok. De hát az államnak kötelessége - s nem a politikusok nagylelkűségének kérdése - a művészet támogatása.

HVG: Miért érezte szükségét 1974-ben annak, hogy belépjen az osztrák pártpalettán meglehetősen izolált kommunista pártba, a KPÖ-be? 1991-ben pedig annak, hogy kilépjen a pártból?

E. J.: A KPÖ, ezt senki nem tagadhatja, a második köztársaság egyik alapító pártja. Baloldaliként nem szerettem volna az egyetemeken és az úgymond elit körökben tevékenykedő politikai csoportocskákhoz csatlakozni. Valódi kapcsolatot akartam a munkásosztállyal, egyfajta alázat gesztusával. Ha a párt erősebb lett volna, biztosan nem léptem volna be. Csak azt szerettem volna elérni, hogy egy igazi baloldali párt - a szociáldemokrata SPÖ már rég nem az - jelen legyen a parlamentben. Ez sajnos nem sikerült, így már nem láttam értelmét, hogy tovább támogassam. De azt gondolom, hogy valamikor Ausztriában is lesz majd egy olyan baloldali párt, mint a német PDS, azzal a különbséggel, hogy nem lesznek benne egykori Stasi-ügynökök. A létező szocializmusban biztosan nem lettem volna párttag.

HVG: Újabb megnyilatkozásaiból úgy tűnik, legfőbb ideológiai ellensége az elsősorban a hiányos műveltségű kispolgárságot megszólító jobboldali bulvárlap, a Neue Kronen Zeitung. Miért gyűlöli ennyire ezt az újságot?

E. J.: A Kronénak óriási a hatása, az olvasni tudó osztrákok fele olvassa. Nem az információ médiuma, hanem az "egészséges néplélek" ügynöksége. Olyan újság, amitől a hideg futkos a hátamon, azt mondja ugyanis az embereknek, amit hallani szeretnének, "amit mindig is gondoltak, s amit már ki kell végre mondani". Az ilyen sajtó nem a demokrácia negyedik hatalmi ága, amire oly nagy szükség volna, hanem pocsolya. Ausztria a saját mocskában dagonyázhat, az osztrákok jólesően egyetérthetnek egymással.

HVG: Fő művének ugyanazt a könyvet tartja, melyet a Nobel-díj-bizottság is kiemelt: A halál gyermekei című, 1995-ben megjelent regényt. Miért éppen ez a kötet áll közel a szívéhez?

E. J.: Ez az a könyv, amely mindig is kikívánkozott belőlem. Ha csak ezt az egyet írtam volna, akkor is elégnek tartanám. Ez a regény az osztrák történelemhamisítás paradigmája: a megöltek visszaszerzik életüket az élőktől. Kísértethistória, amint az osztrák történelem is az. A tetemeket igyekeztek elhantolni, én pedig újra és újra kiásom őket.

HVG: A Zongoratanárnő című, filmen is tomboló sikert aratott regényében egy anyjától megnyomorított lelkületű nő torz szexualitását ábrázolja. Mennyire azonosul figuráival, mennyire szereti őket?

E. J.: Egyáltalán nem kell szeretni a szereplőimet. Nem élő személyek, csak az ideológiák hordozói, erősen tipizáltak. Még a zongoratanárnő közelít a leginkább egy igazi regényfigurához. Szenvedélyesen vele érzek, még ha nagy távolságtartással, jéghidegen ábrázolom is.

HVG:. Ön sikeres drámaíró is. Egyik 1985-ben írt színdarabjában a nemzet színésznőjévé dicsért Paula Wessely nácibarát múltját leplezte le, nemrégiben pedig a 2002-es kapruni sílift-szerencsétlenséget öntötte drámai formába. Nem tart attól, hogy az aktuális témák miatt kétséges, darabjai maradandóak lesznek-e?

E. J.: Még ha történelmi alakokból és eseményekből indulok is ki, ezeket azonnal általánosítom, beszédsablonok hordozóivá teszem. Ha úgy tetszik, egyszerre mitologizálás és demitologizálás, amit csinálok. Történelmi tárgyú anyag nem is érdekelne, ha érvényességét nem tudnám a jelenre kiterjeszteni.

HVG: Műveit olvasva érezni lehet: szövegeinek különleges ritmusuk, zenéjük van. Mint - legalábbis eddig - gyakorló műfordító, alighanem jól meg tudja ítélni, mennyire lehet ezeket más nyelvre átültetni.

E. J.: A fordításokat csak az általam ismert nyelveken, főleg angolul, franciául tudom ellenőrizni. Sajnos azt látom, hogy újra kellene írni a munkáimat ahhoz, hogy más nyelvre át lehessen ültetni őket. A nyelvi játékokat például ott űzni, ahol ezt a másik nyelv megengedi. Erre azonban csak írók képesek, ők viszont nem fordítanak engem.

HVG: Elfogadhatónak tartja-e a német irodalomkritikai pápa, Marcel Reich-Ranicki reakcióját az ön kitüntetésére? Azt mondta: "Művei iránti csodálatomnak megvannak a határai. Viszont a bátorsága, a radikalizmusa, az elszántsága és a haragja iránti rokonszenvem mérhetetlen."

E. J.: Nem olvasom el, amit rólam írnak. Önvédelemből. Nem bírnám ki. Biztos, hogy sértene. Inkább megóvom magam.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS

Elfriede Jelinek irodalmi Nobel-díjas

Az 1946-ban az alsó-ausztriaiMürzzuschlagban született írónő bécsinek vallja magát, ott nőtt fel, lakcíme 1966 óta nem változott. Apja zsidó, anyja katolikus,s ezt a kettősséget sokáig elviselhetetlentehernek érezte. A bécsi Zenei ésKépzőművészeti Egyetemenorgona és zeneszerzés szakon végzett, majd a Bécsi Egyetemen irodalmatés filozófiát tanult. Regények, színdarabok tucatjait írta, általában nagy visszhanggal. Íróként aktívan politizál: állandó témái közé tartozik a véleménye szerint meghamisított osztrák közelmúlt és a nők "elnyomása". Férje müncheni, 32 éve élnektávházasságban. Hazájában a baloldaliértelmiség egyes csoportjain kívül elutasított - műveit mégis rendszeresen kiadják, bemutatják.