A kabuli várából ritkán kimozduló Hamid Karzai afgán elnök vasárnap váratlanul látogatást tett a déli Helmand tartomány Mardzsah városában, a NATO-erők februárban kezdődött nagyszabású offenzívája első állomásának helyszínén. Az amerikai, brit és afgán csapatok megtisztították a táliboktól a körzetet, amely a gerillák utolsó bástyája volt az egyik legrobbanékonyabb tartományban. Katonai szempontból így helyesnek bizonyult Barack Obama amerikai elnök csapaterősítésre alapozott új stratégiája, és aligha kérdéses, hogy a több tízezer tengerészgyalogos a következő hónapokban a szomszédos tartományokat, így Kandahárt – a tálibok szellemi hátországát – is felszabadítja.

Az igazi nehézség csak ezután kezdődik. Meg kell tudni tartani a visszafoglalt területeket, és meg kell nyerni az ott élőket. Különben a tálibok, mint eddig is, visszaszivárognak, és kezdődhet elölről a fűnyírás – ahogy az amerikai katonák nevezik az ellenséggel folytatott sziszifuszi küzdelmet. Ezt megelőzendő amerikai és brit katonák által támogatott afgán erőket és a kabuli kormány képviseletében tisztviselőket telepítenek a felszabadított területekre. De a 130 ezer amerikai és szövetséges katona sem elég arra, hogy Afganisztán minden sarkában vigyázzon a rendre, az afgán hadsereg pedig még messze nem készült fel a feladatra.

Ezért elengedhetetlen, hogy elnyerjék a lakosság bizalmát. Nem véletlen, hogy a mostani hadműveletek olyan területeken folynak, ahol a déli tartományok lakosságának 85 százaléka él. A több évtizednyi háborúskodásba belefáradt és elcsigázott afgánok azonban már senkiben sem bíznak. Hiába költött az USA és a nemzetközi közösség százmilliárdokat az újjáépítésre, a helyzet továbbra is siralmas.

Az ENSZ szerint például egy gyermek számára Afganisztán a világ legveszélyesebb helye: az ezer születésre jutó 257 halálesettel a legmagasabb a gyermekhalandóság, oltás hiányában akadálytalanul szedi áldozatait a gyermekbénulás és a kanyaró. A lakosság több mint kétharmada nem jut tiszta ivóvízhez, az ország területének közel felét nem érik el a segélyszervezetek. Az iskolába járó gyerekek aránya ugyan az ötszörösére nőtt 2001 óta, de tavaly a tálibok több mint háromszáz iskolát támadtak meg, különösen a lányiskolákra irányítva dühüket.A

 tálibok az ország több pontján vannak jelen, mint a közel nyolc éve tartó háború során bármikor. Kabult kivéve minden tartományban „árnyékkormányzót” neveztek ki. Láthatatlan erővé váltak, amely ősi módszerekkel hatékonyan veszi fel a harcot a csúcstechnológiájú fegyverekkel ellátott amerikaiakkal. A szövetségesek mozgását nemcsak az utak mentén elhelyezett robbanószerkezetek akadályozzák, de a falvakba telepített tálib őrsök is. A pásztorok sípjelekkel, a kizavart kutyák ugatással, az őrszemek füstjelekkel és galambok szabadon engedésével jelzik az amerikai csapatok pontos helyét.

Az al-Káida terrorhálózatot és Oszama bin Ladent befogadó Talibán parasztseregből félelmetes gerillahaderővé vált. Öt éve heti negyven rakéta-, akna- és egyéb támadást hajtottak végre a gerillák, mostanában már félezret. A tálibok tavaly 520 szövetséges katonát öltek meg, többet, mint a háború korábbi éveiben. Sokkal szervezettebbé és hatékonyabbá vált a szélsőséges mozgalom, javult a bombakészítési technikája, az ópiumtermelés és a muszlim országokból az informális bankrendszeren – a havalán – keresztül érkező adományok pedig elegendő pénzügyi forrást biztosítanak működéséhez.

A változás annak is köszönhető, hogy a Talibánban a harmincas–negyvenes korosztály átvette az irányítást a régi gárdától. A fiatalabb parancsnokok is hűségesek a tálibok vezéréhez, a feltehetően a pakisztáni Kvettában bujkáló Mohamed Omár mullahhoz, de sokkal önállóbban irányítják saját csapataikat. Könyörtelenebbek is elődeiknél. Olyan is akad közöttük – például Mullah Zakir, a dél-afganisztáni parancsnok –, aki öt évet ült a guantánamói amerikai hadifogolytáborban, mielőtt átadták az afgán hatóságoknak, amelyek kezéből megszökött. Ezek a fiatalok úgy nőttek fel, hogy szinte csak háborúskodást láttak maguk körül, ami még inkább megnehezít bármiféle politikai alkut.

Gyengíti viszont a tálibok helyzetét, hogy az amerikaiaknak időről időre sikerül egy-egy törzset vagy milíciát leválasztaniuk. Az egyik legnagyobb pastu törzs, a 400 ezres sinvari elöljárói az idén úgy döntöttek, hogy az amerikai segélyért cserébe szembefordulnak a tálibokkal. A döntés mögött nemcsak a néhány millió dolláros apanázs áll, hanem az is, hogy a tálibok a lakosság feletti erőszakos befolyásukat növelve gyengítik vagy szétverik a hagyományos törzsi társadalmat. Az eddig a tálibokkal szövetséges mudzsahedszervezet, a Gulbuddin Hekmatjar és fia vezette, az 1990-es évekből ismert Hizb-i-Iszlami is váltott, és úgy tűnik, hajlandó tárgyalni a kabuli kormánnyal. A mudzsahedek és a tálibok között e hét elején már harcok dúltak az északi Baglan tartományban, ahol a magyar újjáépítési csoport is működik. Kérdés, mennyire tartósak ezek a szövetségek, hiszen Hekmatjar – ahogy általában az afgán hadurak – gyakorta váltogatja barátait.

Washingtonban és Kabulban is teret nyert az a nézet, hogy pusztán katonai eszközökkel nem lehet megnyerni a háborút. A csapaterősítés végső célja is a tálibok meggyengítése és tárgyalásra kényszerítése, ami amerikai részről egy évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Michael Flynn amerikai tábornok, afganisztáni hírszerzőfőnök szerint azonban a tálibok stratégiája is az, hogy kitartani addig, amíg a nemzetközi közösség el nem fárad, és az USA ki nem vonul, a korábbi afganisztáni hódítók – így az ókori Nagy Sándor, a 19. századi britek vagy az 1980-as évekbeli szovjetek – sorsára jutva.

A Karzai reményei szerint a következő másfél hónapban elkezdődő tárgyalás mindkét fél számára alapvető kérdéseket vet fel. Politikailag ugyanis nem egyszerű az USA számára kibékülni Omár mullahhal, ahogy a tálib vezér presztízsét is megtépázhatja az együttműködés az amerikaiakkal. Pedig nem teljesen reménytelen az alku. A tálibok például a külföldi erők kivonását követelik a párbeszéd előtt – részben talán ennek az elvárásnak felelne meg, hogy Obama már jövőre el akarja kezdeni a katonák visszahívását. Az USA azt akarja, hogy a tálibok szakítsanak az al-Káidával, a Talibán pedig legutóbbi közleményében is megismételte, nem fogja megengedni, hogy Afganisztán területét más országok ellen használják fel, utalva a terrorhálózatra. A tálibok amúgy közölték, nyitottak a dialógusra, ha az elvezet az iszlamista állam létrehozásához. Kérdés, összeegyeztethető-e ez az ország jelenlegi alkotmányával.

Az esetleges tárgyalások beindítását nemcsak a közvetítő hiánya és a bizalmatlanság nehezíti, hanem regionális érdekek is. Elemzők szerint például nem véletlen, hogy Pakisztán az utóbbi egy hónapban három magas rangú tálib vezetőt – köztük Mullah Baradart, a mozgalom második emberét – is elfogott saját területén. Iszlámábád így akart üzenni, hogy beleszólást kér az esetleges béketárgyalásokba. Baradar lehetett volna többek szerint az, aki hajlandó lenne egyezkedni Karzaival vagy az USA-val, lekapcsolása aláásta a bizalomerősítést a felek között.

Meglepetést keltett egy másik letartóztatás is. Irán a múlt hónapban elfogta az ország Pakisztánnal határos részén a Dzsundollah szunnita lázadócsoport vezérét, Abdolmalek Rigit – mégpedig Pakisztán segítségével. Teherán eddig azzal vádolta Iszlámábádot, hogy a szunnita lázadók bázisokat hoztak létre pakisztáni területen. A pakisztáni–iráni közeledés célja, hogy megakadályozza az indiai és szaúdi térnyerést Afganisztánban.

Mind Pakisztán, mind pedig nukleáris riválisa, India úgy érzi, Afganisztánban az ő biztonsága forog kockán. A kabuli kormányt jelentős segélyekkel támogató Újdelhi szeretné megakadályozni, hogy Afganisztán szélsőséges iszlamisták hátországává váljék, a 2001 előtt a tálibokat támogató Iszlámábád pedig el akarja kerülni, hogy ellenséges rezsim kerekedjen felül Kabulban. Pakisztánnak a Londonban tartott januári Afganisztán-konferencián sikerült is megakadályoznia, hogy regionális tanácsot hozzanak létre, amelyben értelemszerűen India is helyet kapott volna.

Úgy tűnik, hogy a környező hatalmak már az amerikaiak utáni Afganisztánra készülnek, ami alááshatja az USA exitstratégiáját. Nyugati biztonsági szakértők régóta hangoztatják, hogy Afganisztánnak regionális rendezésre volna szüksége valamennyi érintett fél részvételével, megakadályozva egy újabb polgárháborút, esetleg az ország de facto feldarabolását az amerikai katonák távozása után.

KERESZTES IMRE