A politika irányvonalát a kancellár határozza meg - a német alkotmány világosan rögzíti, kié a döntő szó minden kérdésben, legyen szó akár bel-, akár külpolitikáról. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyes tárcák vezetőinek ne lenne feladatuk a politika alakításában - no meg a következmények viselésében. Mint például Joschka Fischer zöld párti külügyminiszternek, aki pártja 1999-es, bielefeldi kongresszusán a saját dobhártyáján tapasztalhatta meg, mivel is járhat a kancellári külpolitika valóra váltása. Az alapvetően pacifista zöldek ugyanis elvből ellenezték Németország részvételét a balkáni fegyveres beavatkozásban, s az ellenkezés odáig fajult, hogy egy festékbombával fültövön vágták a kormány irányvonalát képviselő külügyminiszterüket. Amikor aztán 2002 augusztusában Gerhard Schröder kancellár szembefordult az Egyesült Államok iraki politikájával, és határozottan elutasította Németország bármiféle részvételét a katonai akcióban, az legfeljebb szépségflastrom lehetett a zöldeknek. A külügyminiszter pártjának egyébként nem túl sok öröme telhetett a kancellár Kína-politikájában sem. Schröder még azt is kilátásba helyezte Pekingnek, hogy szorgalmazza az EU fegyverszállítási embargójának felfüggesztését. S legalább ennyi kétség kísérte a Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz fűződő barátságot, vagyis azt, hogy a hivatalos német külpolitika - az emberi jogokat csupa nagybetűvel író zöldek delegálta külügyminiszterrel az élén - nem sok kivetnivalót talált Putyin csecsenföldi politikájában.

A háború utáni nyugatnémet külpolitika mérföldkövei, a ma már történelminek számító lépések is mind a kancellárok nevéhez fűződnek. Konrad Adenauer volt az, aki integrálta az NSZK-t a nyugati szövetségi rendszerbe, s letette De Gaulle elnökkel a német-francia, Ben Gurion kormányfővel pedig a német-izraeli megbékélés alapjait. Willy Brandt volt az új keleti politika, a háborús korszakot lezáró alapszerződések atyja, Helmut Schmidt a NATO rakétatelepítési döntésének, valamint az egységes európai valutának az egyik kezdeményezője, Helmut Kohl pedig a német egység megteremtője. S bár mindegyikük oldalán neves külügyminiszter állt (például Willy Brandt mellett Walter Scheel és Helmut Schmidt, Helmut Kohl oldalán pedig Hans-Dietrich Genscher), a főcsapás irányát mindig a kancellárián szabták meg. Talán egy kivétel volt ez alól: Kurt Georg Kiesinger, aki 1966 és 1969 között állt egy nagykoalíciós kormány élén kancellárként. Igaz, az ő külügyminiszterét Willy Brandtnak hívták.