Az 1940-es években Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymással párhuzamosan kutatásokat folytattak nukleáris fegyverek kifejlesztésére; különösen az utóbbi három ország haladt nagy sebességgel a cél felé. Finisbe elsőként az USA ért, amikor a Manhattan-program - amelyben több magyar származású tudós, köztük Szilárd Leó és Teller Ede is részt vett - sikerének köszönhetően 1945. július 16-án az új-mexikói sivatagban, Alamogordo közelében felrobbantotta a világ első atombombáját. Az amerikaiak voltak az egyetlenek, akik be is vetették a nukleáris fegyvert, 1945. augusztus 6-án Hirosimára, három nappal később pedig Nagaszakira dobtak atombombát, felgyorsítva ezzel Japán kapitulációját.

A második világháborút követően alakult ki a deklarált atomhatalmak kezdeti ötös klubja, amelyet azon országok alkotnak, melyek egyúttal az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkező állandó tagjai: az USA mellett a Szovjetunió (később Oroszország), Franciaország, Nagy-Britannia és Kína. Mindannyian végrehajtották a maguk atom-, majd hidrogénbomba-kísérletét, megalapozták és feltöltötték arzenáljukat, és létrehozták a nukleáris fegyverek elterjedését gátolni - és a kívül maradtak szerint klubjuk exkluzivitását megőrizni - hivatott atomsorompó-egyezményt, amelyhez közülük utoljára Kína és Franciaország csatlakozott, 1992-ben.

Miközben az USA és Oroszország még mindig több ezer atomtöltettel rendelkezik, három társuk ennél jóval kisebb készlet fölött diszponál: Franciaország 350, Nagy-Britannia kétszáz, Kína pedig mintegy négyszáz robbanófejet mondhat a magáénak. Európában viszont nem csak "hazai" nukleáris fegyverek vannak: egy washingtoni kutatóintézet adatai szerint az USA hat szövetséges ország - Belgium, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, valamint Törökország - nyolc támaszpontján még 480 atombombát tart készenlétben.

A deklarált atomhatalmak sorába 1998-ban lépett be India, amikor öt "felvállalt" katonai célú kísérletet hajtott végre a rádzsasztáni sivatagban 1974-ben elvégzett után, amelyet Újdelhi annak idején békés célúnak minősített. Regionális riválisa mögött nem akart lemaradni Pakisztán sem, amely az 1970-es évek elején kezdett saját atomprogramjába, és röviddel India után, de ugyancsak 1998-ban hajtotta végre a maga kísérleti robbantását. Iszlámábád emellett a nukleáris feketepiacon is főszerepet játszott, vezető atomtudósa, Abdul Bakir Khán a tömegpusztító fegyverre áhítozó Líbiát, Észak-Koreát és Iránt is ellátta tervrajzokkal, tanácsokkal és alkatrészekkel (HVG, 2004. február 14.). Az említett három ország közül egyelőre csak Líbia mondott le az atomambíciókról, miután előbb törekvései beismerésére, majd felszámolására kényszerült, amikor 2003 októberében amerikai és brit hadihajók föltartóztattak egy Dubaiból az észak-afrikai országba tartó német teherhajót, s fedélzetén - állítólag pakisztáni tervek alapján készült - fegyverminőségű urán előállításához használható centrifugákat találtak.

Helyébe más országok léptek újabb atomambíciókkal. Irakban - akkor még az ország alelnökeként - Szaddám Huszein indította el az 1970-es évek elején a nukleárisfegyver-programot, Bagdad Franciaországtól jutott reaktorhoz, ám azt egy izraeli légicsapás 1981 júniusában lerombolta a fővároshoz közeli Oszirak atomközpontban. Huszein nem adta föl, és szakértők szerint csupán egy-három évre volt egy működőképes atomfegyver kifejlesztésétől, amikor az 1991-es Öböl-háború során az amerikai inváziós csapatok, majd az ENSZ ellenőrei fölfedték a titkát. Az újabb, 2003-ban indított háború után azonban az amerikaiak, bármennyire keresték is, nem lelték nyomát annak, hogy Bagdad fölélesztette volna atomprogramját.

A Közel-Keleten is létezik egy regionális rivális, amelyre hivatkozva igyekeznek indokolni a többiek saját nukleáris törekvéseiket. Izraelben az atomprogramot még a zsidó állam első miniszterelnöke, David Ben Gurion kezdeményezte az 1950-es évek végén, a kutatások a Negev-sivatagban, a Dimona-központban zajlottak, ahová Franciaország az 1956-os szuezi válság után szállított plutónium előállítására képes reaktort. A dimonai reaktornál technikusként dolgozó Mordeháj Vanunu 1986-ban a londoni The Sunday Times hasábjain leleplező információkkal szolgált ugyan - amiért 18 évet ült börtönben, és tavaly szabadult (HVG, 2004. április 24.) -, az atomsorompó-szerződéstől távol maradó Izrael következetesen kétértelműen fogalmaz a szakértők által száz-kétszáz robbanófejesre becsült kapacitásával kapcsolatban.

Egyetlen állam volt, amely készített atomfegyvereket, majd megsemmisítette arzenálját. Frederik Willem de Klerk akkori dél-afrikai miniszterelnök 1993-ban a pretoriai parlamentben mondott beszédében ismerte el, hogy az ország a kontinensen nyomuló Szovjetuniótól tartva az 1970-es években nukleáris fejlesztésbe kezdett, ám az elkészült hat atomfegyvert a félkész hetedikkel együtt 1990-re megsemmisítette, majd egy évvel később csatlakozott az atomsorompó-megállapodáshoz. A Szovjetunió felbomlása után átmenetileg több utódállam is kvázi-atomhatalommá vált, ám aztán ezekből a nukleáris fegyvereket visszaszállították Oroszországba, Kazahsztánból pedig nem csupán az 1410 robbanófejet vitték el, de 2000 júliusára fölszámolták a szemipalatyinszki kísérleti központot is.

NAGY GÁBOR