A fiatal, de még inkább éretlen magyar demokrácia történetének legsúlyosabb válságát éljük (mondanám, ha nem tartanék tőle, hogy kijelentésem megosztja az olvasókat). Ilyen helyzetben, aki meg akarja kerülni az állásfoglalást az ország előtt álló nagy kérdésekben, az – hallgasson.

A köztársaság elnöke nem hallgathatott. Az alkotmányos rend legfőbb őreként meg kell szólalnia, amikor a jogállam alapvető intézményeit veszély fenyegeti. A kormánnyal szemben megnyilvánuló tömeges bizalmatlanság ezúttal azért jelent ilyen veszélyt, mert nem intézkedéseinek helyessége, hanem legitimitása vált kérdésessé. Jogszerű-e a kormány hatalma, ha megbízatását nyilvánvaló és köztudott csalás, közérdekű adatokkal űzött visszaélés árán szerezte? A kérdés így vagy úgy az államfőre tartozik, mert neki törvényes kötelessége a kormánnyal együttműködni, vagy megtagadni ezt az együttműködést, ha erre alkotmányos indokot lát. A két eljárás valamelyike szükségképpen alkotmánysértő. Jogunk van megtudni, hogy melyiket tartja annak.

A bizalmi válság példátlan indulatokat gerjesztett, erőszakot szült és erőszakkal fenyeget. A felkorbácsolt szenvedélyek lecsillapítására ma egyedül a köztársaság elnöke képes. A kormány nem: pillanatnyilag nincs meg az ehhez kellő tekintélye. A politikai pártok nem: érdekükben áll, hogy szítsák a kölcsönös gyűlölködést, amit az önkormányzati választásokon is sikerrel használtak párthíveik mozgósítására. A rendőrség nem: a televízió ostrománál tanusított tehetetlenség, majd a békés tüntetőkkel, sőt, járókelőkkel szemben alkalmazott vadállati brutalitás bebizonyította, hogy ez a testület nem képes feladatának megfelelni.

Mérlegelnie Sólyom Lászlónak csak megszólalása időpontját lehetett. A szavazóurnák zárását haladéktalanul követő beszéd időzítéséből megtudhattuk, hogy eddig miért nem nyilatkozott. Nem akarta, nem akarhatta befolyásolni a választókat állásfoglalásával.

S nem mondott egyebet, mint ami az alkotmány szelleméből következik. A törvényes rendre hivatkozott, amit védelmeznie kell az utcai népítélettel, rendőrterrorral, politikai macchiavellizmussal, hatalmi visszaélésekkel szemben. S hivatkozott nem kodifikálható erkölcsi alapelvekre is, melyeket egyes vélekedők szívesen száműznének a politikai színtérről. Ezek az emberek azonban a jogállam ellenségei. Köztudott ugyanis, hogy a törvények betartásának, a joggal való visszaélés megakadályozásának törvényes biztosítékai önmagukban keveset érnek. A demokrácia rendjének alapja az állampolgárok önkéntes elkötelezettsége saját törvényeik mellett, a választott vezetőkbe vetett bizalom, s „A tiszta erkölcs, mely ha megvész/ Róma ledűl s rabigába görbed”.

Csak megjegyzem, mert a lényegen mit sem változtat, hogy azok a kormánypárti vélekedők, akik a sajtóban itt meg ott megrótták az államfőt, amiért élni merészelt a magyar alkotmány biztosította, szokatlanul szűkös jogkörével, elsősorban a saját pártjuknak ártanak, sőt, megkockáztatom, rosszul értesültek. Gyurcsány teljesítményének és eljárásának megítélésétől független tény, hogy személye ma vállalhatatlan ballasztot jelent a parlamenti többség számára, amely a gyurcsányi tett (a választók megtévesztése árán megőrzött hatalom) gyümölcsét valószínűleg Gyurcsány nélkül akarja élvezni.

Nem tudhatjuk, kinek az érdekét szolgálja a botrány elhúzódása. Kivételesen még abban sem lehetünk biztosak, hogy az igazi törésvonalak az úgynevezett „bal” és az úgynevezett „jobb” oldal között húzódnak, s nem ezeken belül. Az alapkérdések tisztázására, a nyílt őszinte párbeszéd elindítására tesz kísérletet többek között az Országos Civil Fórum. Kezdeményezőinek nem lesz könnyű dolga. A Sólyom-nyilatkozat fogadtatása megmutatta, nincs olyan álláspont vagy érv, amelyben a pártos igazság éber őrei ne fedeznék fel ellenségeik ármánykodását. S a leggyanúsabbak éppen azok, akik a hatalom korlátaira, megosztásának kötelezettségére, a nyilvánosan vélekedők felelősségére hívják fel a figyelmet.

Lányi András