Mégpedig Budapest legrégebbi vásárcsarnoka, amelyre 1892-ben írták ki a tervpályázatot. A Millenniumra készülődő fővárosban ekkora már tarthatatlanná váltak a piaci állapotok. A városon belül 44 szabadtéri piac működött, amelyeken az évszakok függvényében napi 4-8 ezer árus kínálta portékáját, élő állatot, zöldséget-gyümölcsöt, hentesárut és mindenféle kacatot vegyesen. Nem nehéz belegondolni, hogy milyen szinten állhatott az élelmiszerhigiénia akkoriban ezeken a piacokon, ahol sokszor még kézmosási lehetőség sem volt.

A főváros vezetése, megelégelve a helyzetet, nemzetközi tervpályázatot írt ki, amelyben kinyílvánította, hogy az épületnek tartósnak, takarékosnak és célszerűnek kell lennie. Egyaránt biztosítani kell a megközelíthetőségét lovas kocsival, vonattal és a Duna felől. Tűzvédelmi okokból pedig a csarnoképület tartóvázának vasszerkezetesnek kell lennie. A felhívásra 9 pályamű érkezett, a bírálóbizottság pedig két első helyezést osztott ki, de egy harmadikat, Pecz Samu műegyetemi tanár tervét javasolta megvalósításra. A Központi Vásárcsarnok építése 1894-ben kezdődött meg, és két évvel később már át is adták volna, de – tűzvédelem ide vagy oda – tíz nappal az ünnepélyes ceremónia előtt a tetőszerkezet jelentős része leégett. A megnyitó ünnepséget végül 1897. február 15-ikén tartották meg, de akkor már négy másik csarnokéval együtt. A kor „plázaépítési lázában” ugyanekkor adták át a Hold utcai, a Rákóczi téri, a Klauzál téri és a Hunyadi téri csarnokokat is. (Öt évvel később pedig a Batthyány térit.)

© Vétek György

Az impozáns Fővám téri épületen a kor leghíresebb iparosai dolgoztak kivitelezőként, a színes épületkerámia elemek pedig Zsolnay Vilmos pécsi  gyárából kerültek ki, és a homlokzatot is Zsolnay-pirogránit díszíti. A nagy volumenű áruforgalom zökkenőmentes lebonyolítására a vasúti síneket a csarnokig kiépítették, és alagúttal kötötték össze a pinceszintet a dunai rakparttal. A csarnok az elmúlt százegynéhány évben háromszor esett át jelentősebb felújításon. Először az 1930-as években, majd a világháború pusztításait követően, végül pedig az 1990-es évek első felében. A műemlékké nyilvánított csarnok renoválása 1994-ben fejeződött be.

A Központi Vásárcsarnok műemléki jelentősége mellett manapság turistaattrakció. De szerencsére sok budapesti számára megmaradt a napi bevásárlás helyszíne is, sőt, néhány fővárosi étterem séfje is itt intézi beszerzéseinek egy részét. Három szinten folyik a kereskedés: a pinceszint jelentős hányadát egy élelmiszer-áruház uralja, amit nyugodtan kihagyhatunk, hiszen a piachoz épp csak annyi a köze, hogy itt van. Mögötte azonban már érdekesebb üzletek sorakoznak. Elsőként az Ázsia-bolt, ahol nevével ellentétben a világ minden tájáról származó egzotikus fűszerszám és élelmiszer kapható, sőt a legújabb konyhai trendek közé tartozó molekuláris gasztronómia varázsszerei is.

Az Ázsia-bolt után savanyúságos standok következnek - vecsési kóstoló bárkinek javallt -, majd a vadakat és halakat árusító üzletek. Ezeket különösen keddenként érdemes felkeresni, mert akkor érkezik friss tengeri halszállítmány. A földszint eladótere jóval eklektikusabb képet mutat. A két szélső soron jellemzően zöldségeket, gyümölcsöket árusítanak, s mondhatjuk, adnak a dizájnra. A középső sorok a húsosoké - itt vadászhatunk belsőségekre is -, bár néhány üzlet emitt-amott megtöri a szabályt, és eltérő kínálatával tarkállik bele a sorba. A főbejárathoz legközelebbi standokon pedig pékárukat, süteményeket, tejet, tejtermékeket, sajtokat árusítanak. Jellemzően itt vertek tanyát azok a kereskedők is, akik a meglehetősen nagy létszámban jelen levő turistákra szakosodtak, és egyszerre kínálják a fokhagyma- és pirospaprika-füzéreket a pirospaprikaporral, a libamájkonzervvel, a kisüsti pálinkával, a matyó babával és a turistatérképpel.

© Vétek György

A csarnok hátsó részében árusító hentesekhez érdemes hetente akár többször is kinézni, a borjúmirigytől a marharekeszizmon és a borjúínon át a báránycombig és a japán kobe marháig bármit kikaphatunk. No meg több kilós, gusztusos Jamon Serrano-t a magyar mangalicából. A csarnok hátsó falához ragasztott, félkör alakú épületrész elsősorban az őstermelőké: háztáji tejet, tejterméket árusítanak, és jellemzően különféle gombákat.

A harmadik szinten, a karzaton a csarnok megnyitását követően tilos volt élelmiszerek árusítása, ezért csak papírárut, ajándékokat, kosarakat kínáltak az itteni kereskedők. Az 1950-es újjáépítést követően az ajándéktárgyak - mind a mai napig - maradtak, de a főbejárat fölötti részen egy büfésor kezdte meg áldásos működését. Ma itt a Fakanál nevű önkiszolgáló étterem működik, ami szemmel láthatóan jól megél a szinte csak turistákból álló vendégköréből. Kínálatát is jellemzően magyaros ételekre építi. Itt aztán lelkesen kanalazzák az idegenek a gulyást, betyárlevest, csütörtökönként a halászlét; rácsodálkoznak az „egzotikus” főzelékekre, ropogtatják a kacsacombot, a pékné csülkét, beindulnak a töltött káposztára, magyaros hátszíntokányra, hogy végül megédesítsék életüket a vargabélessel, máglyarakással. Olykor még gyorstalpaló főzőkurzusra is beiratkozhatnak, de mindenképpen vihetik magukkal a Fakanál delikateszből a cserépedénybe bújtatott libamájat, tepertőkrémet, házi lekvárokat.

A kolbász-, hús-, hal- és lángossütödéket felvonultató büfésor a Duna felőli karzatra költözött, az ő kuncsaftjaikat már jórészt honfitársaink jelentik: a szomszédos egyetem diákjai, környékbeli dolgozók és persze olyanok, akik megéheztek és megszomjaztak a heti nagybevásárlásban. Bár legutóbb, amikor rangos-csillagos francia szakácsokat hoztak a nagycsarnokba piacolni, ők is a karzat fokhagymás lángosára és egy pofa sörre szavaztak az egyéb magyaros csodák helyett.