Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Miközben a tenisz világa szinte megszállottan koncentrál a vitára, hogy melyik játékos minden idők legjobbja, Rafael Nadal határozottan hárít minden összehasonlítást. Az biztos, hogy a sportág egyik legnagyobb harcosa búcsúzott most el, de egy filozófussal is kevesebb lesz mostantól a teniszpályákon.
Sem a statisztikák, sem az ellenfelek, sem a teniszt szerető közönség nem vitatja, hogy a csodagyerekként induló Rafael Nadal az egyik legnagyobb, legfélelmetesebb versenyzővé vált a teniszpályán, mint ahogy azt sem, hogy ezt az elképesztő sikert a csillapíthatatlan küzdőerejének, a fegyelmének, és a jobbá válás folyamatos hajszolásának köszönheti. A 22-szeres Grand Slam-bajnok egészen fiatal korától kezdve minden egyes pontért úgy küzdött, mintha a győzelem múlna rajta – miközben a mentális ereje jórészt abból táplálkozott, hogy tisztában volt vele: a győzelemre soha nincs garancia.
A tenisz most nemcsak az egyik legnagyobb játékosától vett búcsút, hanem egy olyan bajnoktól is, aki emberségből is példát mutatott. Rafael Nadal jellemének az egyik legfontosabb szobrásza a nagybátyja volt, Toni Nadal, aki 2005-től egészen 2017-ig az edzője volt, és akinek a több ponton megkérdőjelezhető, de a spanyol bajnok személyes mérlege szerint összességében megtérülő bánásmódja és szigora nemcsak abban játszott fontos szerepet, hogy az unokaöccse milyen teniszjátékos, hanem abban is, hogy milyen ember lett. A karakterének az egyik legfontosabb építőeleme pont az, ami sok más teniszezőből hiányzik: a pillanat és az érzelmek elképesztő kontrollja, ami egy egészen banális „szerződésre” vezethető vissza. „Amikor fiatal voltam, a nagybátyám azt mondta, ha odavágod az ütődet, nem foglak többet edzeni. Ha egy ütést elrontok, az az én hibám – nem pedig az ütőé”.
Rafael Nadal soha egyetlen ütőt sem tört össze a karrierje során.
Rafael Nadal 38 évesen jelentette be a visszavonulását, az élsport szemszögéből ez az életkori lezárás talán még indokolt is, Nadal ambíciója, versenyszelleme szemszögéből azonban még nagyon is korai. Ha a teste nem adná fel, nem nyújtaná be a számlát azért az elképesztő igénybevételért, ami az ára volt annak, hogy több mint két évtizeden át lemossa az ellenfeleit a pályáról, erre a pillanatra talán még éveket kellett volna várni.
Ahogy tavaly Roger Federer és idén Andy Murray, úgy Nadal sem akarta még abbahagyni, de a testükkel már egyikük sem tudott vitatkozni. „Az az igazság, hogy soha nem akarsz eljutni erre a pontra. Nem fáradtam bele a teniszbe, de a testem már nem akar többet játszani, és ezt el kell fogadnom” – mondta a Davis-kupa előtti sajtótájékoztatón, ahol megosztotta a visszavonulás körüli dilemmáit is. „Oké, talán még bírnám egy évig. De minek? Hogy minden egyes tornán elbúcsúzzak? Nincs meg az egóm, aminek szüksége lenne erre”.
És ennél a pontnál felsejlik Nadal személyiségének a magja. 22 Grand Slamet nyert, kettővel kevesebbet, mint Novak Djokovic és kettővel többet, mint Roger Federer. Ezek mellé begyűjtött 92 egyéni tornagyőzelmet, két olimpiai aranyérmet (egyéniben és párosban is), és négy Davis-kupa-győzelemhez segítette Spanyolországot, miközben elkönyvelt több mint 135 millió dollárnyi pénzdíjat, és legalább tízszer ennyit szponzori szerződések formájában.
A megdöbbentő az, hogy mindeközben szinte semmit sem változott. A pályán ugyanúgy minden ütésében ott volt a verseny és a játék minden öröme és elszántsága, a győzni akarás hajtóereje vitte előre, és isten tudja, honnan mozgósította az erőt az elképesztő ötszettes meccsekhez. De amint vége volt a játéknak, Rafael Nadal alázata működésbe lépett, és lezárta a csatornákat, amelyeken át a siker a fejébe szállhatott volna. A fegyelem és a kitartás mellett az alázat az egyik legfontosabb szakmai és emberi szupereje volt, ami az önmagában való kételkedéssel olykor kiegészülve paradox módon lefegyverezte az ellenfeleit.
Nadal a karrierje csúcsán is komolyan vette minden egyes ellenfelét, a győzelmeit viszont hajlamos volt a szerencsének tulajdonítani. Hárított minden felvetést, amely egy-egy torna esélyesének kiáltotta ki – még ha a Roland Garrosról volt is szó, ahol elképesztő és utolérhetetlen a győzelmi statisztikája –, Nadal ugyanis meg volt győződve arról, hogy ha elkezd hinni a fölényében, azzal csak veszít az erejéből.
Ez a mentalitás, és az apró részletek iránti érzékenység, a rutinnal kidolgozott fókusz tényleg komoly erővel ruházta fel. A Nadal-mítosz egyik legtöbbször beazonosított eleme a messziről talán kényszerességnek tűnő, közelebbről megvizsgálva viszont az összpontosítás és a győzelem egyik fontos sarokkövének bizonyuló mozdulatsor: a rituálé. Azok a mozdulatok, amelyek sokszor idegesítették talán a nézőket és a vetélytársait is, ma már a szupersztársága kellékei: a széknek, törölközőnek, a vizes palacknak mindig tökéletesen kellett állnia, a szervákat, a pályacseréket ugyanazok a mozdulatok vezették fel, és hogy mennyire intézményesedtek ezek, arra jól példa, hogy Novak Djokovic paródiát csinált belőlük. Nadal emiatt sokak szemében babonásnak tűnhetett, de az életrajzában világossá tette, hogy ez mennyire távol áll a valóságtól. „Ha babona lenne, miért csinálnám ugyanazt a dolgot újra meg újra, akkor is, ha nyerek, és akkor is, ha veszítek? A rituálé számomra egy eszköz, hogy belehelyezzem magam a meccsbe, azzal, hogy rendet teszek a környezetemben, rendet teszek a fejemben is.”
A Nadal-mítosz másik, talán még ennél is fontosabb összetevője nem más, mint Roger Federer. Ma már a tenisz közhelye, hogy ők ketten egymást tették naggyá, és ennek az energiának az elsöprő ereje a búcsú pillanatában is képes levenni az embert a lábáról. A karrierjük vége felé egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rivalizálásuk mögött nagyon erős barátság van, de az egymásnak feszüléseiket az egymással szembeni tiszteletük is különlegessé tette.
Nadalt vitte előre a folyamatos kételkedés önmagában, a játékában, az esélyeiben, és ez a folyamatos önvizsgálat nagyon fontos fegyvere volt a Federer, majd a Novak Djokovic elleni harcban. A fiatal Nadal az első tíz találkozójukon hét alkalommal győzte le Federert, és ötszettes meccsekben gazdag rivalizálásuk során is a végelszámolásnál övé volt a több győzelem (24-16), mégis, soha egy pillanatra sem gondolta magát jobb játékosnak Federernél, mert ez a meggyőződés volt a biztosítéka annak, hogy tovább fejlődjön, a fogát összeszorítva még jobb legyen. Jellemző, hogy amikor a 2010-s US Open után abból az apropóból, hogy egyike lett annak a kevés teniszjátékosnak, aki nyerni tudott mind a négy Grand Slam-tornán (és már akkor jobb volt a mérlege Federerrel szemben), megkérdezték tőle, hogy jobb-e a svájci ellenfelénél, Nadal nagyon őszintén így válaszolt: „Ha valaki azt mondja, hogy jobb vagyok Rogernél, azt hiszem, az illető semmit sem tud a teniszről”.
Hasonló volt a hozzáállása akkor is, amikor a fiatal, fizikailag és mentálisan is elképesztő erejű Novak Djokovic színre lépett: Nadal felismerte, hogy nem veszély leselkedik rá, hanem lehetőség, hogy még jobb, még sikeresebb legyen. Hogy mennyire összefonódott a karrierje ezzel a két emberrel, azt jól jelzi, hogy a nyolc Grand Slam-döntőből, amelyet elveszített, hétben vagy Federerrel vagy Djokovic-csal szemben maradt alul.
A nagy hármas rivalizálása bevonult a tenisztörténelembe, de Nadalnak legalább akkora ellenfele volt a saját teste. Az intenzitás, amellyel a pályán minden meccset megélt, komoly terhet jelentett az egészségére, és ő maga is elismerte, hogy a sérülései sokszor hátráltatták az eredményekben (karrierje során összesen 16 Grand Slamen nem tudott indulni, vagy vissza kellett lépnie valamilyen sérülés miatt), de mint a sportban sok minden másra, erre is csak úgy tekintett, mint ami a hatókörén túl van. A „mi lett volna, ha” nem foglalkoztatta.
A sérülései miatt tavaly a négy Grand Slamből már hármat kénytelen volt kihagyni – és talán valami keserédes jelentősége is volt annak, hogy Djokovic a távollétében nyert a „hazai pályáján”, a Roland Garroson, és a 23. Grand Slam-győzelmével túllépett Nadal rekordján.
De ha már Roland Garros, itt be kell iktatnunk még egy statisztikát: Nadal 22 Grand Slam-győzelméből 14 Párizsban született, soha senkinek nem sikerült egyetlen tornán ennyiszer diadalmaskodni, és hogy fokozzuk az őrületet: a meccsek tekintetében 112-4 a rekordja a francia salakon, és négy Roland Garrost nyert meg úgy, hogy egyetlen szettet sem veszített.
A rekordok és győzelmek sűrűjében azonban Rafael Nadal nemcsak a sportolói és emberi minőségével tűnt ki, hanem a már-már filozófusi gondolkodásával is. Az eleinte még tört, később már folyékony angollal megosztott gondolatai még a legfelkavaróbb pillanatokban is a sztoicizmus és a zen tisztaságát idézték meg. A kemény munkával felépített izmok és az eltökélt tekintet mögött egy, az életről, az emberi lehetőségekről és korlátokról sokat meditáló elme sejlik fel.
Nadalt nem a külsőségek hajtották, legyen szó trófeáról, pénzdíjról vagy hírnévről – legbelül meg volt győződve arról, hogy ezek múlékonyak, ami vele marad, az a munka, amit beletett, és annak a tudása, hogy az ellenfeleit megdolgoztatta minden egyes pontért és apró eredményért. És ő ezt a folyamatot élvezte, ahogy mondta, megtanulta szeretni a szenvedést. A tehetségét fegyelemmel tette alkalmassá a sikerre, a kudarcait pedig újra meg újra képes volt a győzelem szolgálatába állítani.
Megint csak jelképesnek lehet mondani, hogy az utolsó előtti Grand Slam-győzelménél, 2022-ben az Australian Openen 2-0-ás hátrányból fordította meg a döntőt az egyébként csodálatos teniszt játszó Danyiil Medvegyev ellen. Mint ahogy az is jelképes, hogy az utolsó Grand Slamjét, és egyben a 14. diadalát a Roland Garroson szintén abban az évben folyamatos fájdalomcsillapító injekciókkal húzta be. A zen megcsillant a mondataiban, amikor arról beszélt, hogy a szenvedés része az életnek és a küzdelemnek, és hogy ehhez is alázattal kell hozzáállni.
És ha már filozófia, ugyanígy ide idézhetjük minden idők egyik, ha nem legnagyszerűbb teniszmeccsét, amelyet 2008-ban vívott Roger Federer ellen Wimbledonban. A korábbi két wimbledoni döntőjét elvesztette a svájci ellen, és 2008-ban még az edzője is azt hitte, hogy Nadal vesztésre áll a gigászi 4 óra 48 percen át tartó, két esőszünettel is félbeszakított összecsapáson. De Nadal az egyik szünetben meggyőzte Toni nagybácsit: „Nyugodj meg, nem fogom elveszíteni ezt a meccset. Lehet, hogy Federer fog nyerni, de én nem fogom elveszíteni”.
Nadal itt is mintha csak a legnagyobb sztoikus filozófusokat idézte volna, és újra meg újra bebizonyította, mekkora békére lehet lelni a felismerésben, hogy mi az, amit kontrollálni tudunk, és mi az, amit nem. Ő uralta a saját játékát, a saját erőfeszítését, a saját felkészülését, minden más már rajta kívül állt.
És valahogy így állt a visszavonulásához is. Miután a Davis-kupán kikapott Botic van de Zandschulptól, és a holland válogatott 2-1-re legyőzte a spanyol csapatot, Rafael Nadalnak ismét sikerült nagyobb összefüggésekben tekintenie a vereségre. „Bizonyos szempontból talán jó is, hogy ez volt az utolsó meccsem. Annak idején elvesztettem az első mérkőzésemet a Davis-kupán, és most elveszítettem az utolsót is. A kör bezárult.”
