Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Franciaországban a #metoo kudarcot vallott, sokáig ez volt a meggyőződés: a mégoly fajsúlyos esetek sem hoztak társadalmi konszenzust a nők elleni zaklatással és erőszakkal szemben, alig jutott bírósági szakaszba néhány eset. Nagyon úgy tűnt: ez a mozgalom a társadalmi szabadság, egyenlőség és testvériség országában nem gyökerezik meg. Aztán jött Gisèle Pélicot, és minden megváltozott.
Egy évvel ezelőtt halt meg Emmanuelle Debever színésznő. Ő 13 művésztársával együtt vádolta Gérard Depardieu-t nemi erőszakkal és zaklatással. Aznap vetett véget az életének, amikor bemutatták a francia filmsztár elleni erőszakvádakról szóló filmet. Emmanuelle Debever halálát szimbolikusnak tekintette a francia jogvédelem: az áldozatok akkor sem remélhetnek védelmet és érzelmi, társadalmi támogatást, ha ismert, közkedvelt nők.
Néhány hónappal azután, hogy Debever a Szajnába ugrott robbant Gisèle Pélicot ügye. A dél-franciaországi nő nem volt ismert, nem volt befolyásos. Élte a szokásos, középosztálybeli nők nyugodt és biztonságosnak hitt életét. Igaz, egészségügyi problémái voltak: egymást követték nőgyógyászati betegségei, emlékezetkiesése volt. A környezete legyintett rá: csak az idősödő nők megúszhatatlan nyűgjeivel küzd. Férje támogatta, ápolta, gyakran főzött rá, édességekkel, ágyba vitt kávéval-teával kényeztette. Az idill akkor tört szilánkosra, amikor a rendőrség a férj számítógépén filmfelvételek sorozatát azonosította: a házi-videókon Gisèle Pélicot volt látható, amint öntudatlan állapotban férfiak tucatjai erőszakolják meg.
Ezután vált érthetővé, hogy az ágyba vitt vacsoráknak, a gondoskodásnak mi volt a célja, ahogy az is, mi volt a magyarázata Gisèle Pélicot évek óta tartó titokzatos betegségeinek. Férje ételébe és italába csempészett kábítószerrel bódította el, majd az interneten toborzott idegen férfiakat hívott a lakásukra. Nem csak kezdeményezte és engedte, hogy a nőt megerőszakolják, de az aktusokat videóra is vette, majd a felvételekkel újabb férfiakat vett rá a bűnelkövetésre.
A romló egészségi állapotát addig megadóan tűrő Gisèle Pélicot ekkor határozta el magát nem csak a saját sorsát, de a teljes francia nőjogi mozgalmat alapjaiban megváltoztató lépésre. Arcává vált a saját férje és az őt megerőszakolók elleni eljárásnak, ami aktív, átgondolt részvételével alapjaiban másként zajlik, mint amit eddig Franciaországban (is), hasonló eljárások esetében megszoktak az emberek.
„A szégyen az övék”
Ellentétben a Depardieu elleni eljárás kezdeményezőivel, Gisèle Pélicot nem vonult vissza, nem halkult el. A lelkileg és fizikailag is különösen megterhelő tárgyalásokon mindig személyesen jelen volt, vállalta a nyilvános kihallgatásokat, a megszólalásokat. Ez különösen azok számára volt példaértékű, akiket az elmúlt években titokban készített felvételekkel, vagy lopott fényképekkel zsaroltak.
Nem csak Franciaországban, Európa-szerte nő az ilyen típusú bűncselekmények száma, Romániában a legismertebb tényfeltáró újságírónőt is próbálták meg hasonló módon elhallgattatni, az ellene szervezett támadás pedig rendőrségi forrásból és támogatással indult.
Gisèle Pélicot azonban határozottan üzen a nőknek: ami a felvételeken látható, az nem az ő szégyene, hanem azé, aki az erőszakot megszervezte, rögzítette, és azoké akik részt vettek abban.
Pélicot tárgyalásaira mindig emberek tömege érkezik: tapssal, virággal köszöntik, biztatják. Ezek a bírósági meghallgatások nem csak a tényfeltárás és igazságszolgáltatás, az áldozat erőszak áldozatával való szolidaritás eseményeivé váltak, de a női méltóság megerősítésének és felmutatásának a pillanatává is.
„Nézz szembe!”
Gisèle Pélicot nem csak ahhoz ragaszkodott, hogy személyesen jelen legyen a tárgyalásokon, hogy a vádlottakkal szembe tudjon nézni, hanem ahhoz is, hogy a felvételeket nyilvánosan levetítsék. A házipornónak szánt felvételek olyan sokkolóak, hogy maguk az elkövetők, maga a kezdeményező és kivitelező is csak többszöri nekifutásra tudta végignézni. Az erőszak igazi természete ekkor, a közös, publikus megtekintésen vált érthetővé és átérezhetővé. Akkor, amikor nem titkos chatszobák rejtett csatornáin keringtek a filmek, hanem azokat nyíltan vállalva, egymás előtt kellett végignézni.
Gisèle Pélicot tulajdonképpen az internetes pornó legsötétebb arcával szembesített: álnéven, zuggépeken, titkos közösségekben szabadjára engedik a perverzióikat az emberek, biztatják egymást a bántalmazásra, az áldozatok méltóságának megsértésére.
Kialakul az erőszak kultúrája, fenntartják és élvezik azt. Mindaddig, amíg valaki – most éppen Gisèle Pélicot – vallomásra és szembenézésre nem kényszeríti őket.
A tettes közel van
Számos előítélet van azzal kapcsolatban, kik követnek el erőszakot. A Pélicot-ügy vádlottainak alapján (ötven férfi áll most bíróság előtt) semmiféle társadalmi státusz alapján történő profilozás nem igazolható. Az erőszakban részt vett autószerelő, betegápoló, tűzoltó, újságíró, fizikai munkás, értelmiségi, alacsonyan képzett, magasan képzett ember egyaránt. Többségük Gisèle Pélicot közvetlen környezetéből: ugyanannak a városnak a lakói, családos emberek, fiatalok, idősebbek – a pornóchatek rendkívül sokféle lakóinak világa.
Bár az áldozat mellett folyamatos a szolidaritás, az sem példátlan, hogy az elkövetők közvetlen hozzátartozói, többnyire nők relativizálják a történteket, vonják kétségbe azt, hogy Gisèle Pélicot áldozat. Feleségek, élettársak, anyák állnak ki az erőszaktevők mellett.
A jelenség nem ismeretlen a #metoo történetében, ahogy Gisèle Pélicot is felhívta rá a figyelmet: az elkövető közel van, sokszor a kivilágított nappaliban, a saját hálószobánkban, az otthonosnak hitt konyhában. Gyakran nem sötét parkolókban bujkáló idegen, ahogy az hinni szeretnénk. Nehéz szembenézni a ténnyel, hogy életünk legintimebb, védettnek hitt tereiben leselkedik ránk a legnagyobb veszély.
Az erőszak az erőszak
Bármekkora figyelem irányul is a Pélicot-ügyre, Gisèle Pélicot férje bármilyen egyértelműen ismerte is el a bűnösségét és vallott a hosszú éveken át elkövetett bűncselekményekről, az áldozathibáztatás ebben az ügyben is felütötte a fejét. Az elkövetők ügyvédei többször rákérdeztek arra: vajon tényleg bedrogozták-e nem volt-e „inkább” részeg Gisèle Pélicot, amikor megerőszakolták. Az egyik ügyvéd úgy fogalmazott: „van nemi erőszak és van nemi erőszak” – mintha fokozatokat lehetne megállapítani ezeknek a bűncselekményeknek a kapcsán.
A nőjogi mozgalom ikonjává vált nő rövidre zárta ezt az áldozatokra nézve roppantul veszélyes sugalmazást: az erőszak az erőszak – válaszolta. Nem lehet kisebbíteni, relativizálni ezeknek a bűncselekményeknek a jelentőségét és következményeit.
Ahogy arra is felhívta a figyelmet ez az eset, hogy a fel nem tárt vagy az eltussolt esetek magas számának az az oka, hogy a francia igazságszolgáltatás sincs, ennyi idő után sem felkészülve a jog- és áldozatvédelemre.
A francia statisztikai hivatal adatai szerint a bejelentett erőszak és zaklatási esetek 94 százaléka nem jutott el bírósági szakaszig az elmúlt évtizedben. Ha mégis eljut egy-egy ügy a bíróságig, az áldozat alappal számíthat arra, hogy lassú, elégtelen és retraumatizáló eljárásban lesz része.
Az életemnek vége
Bár még nincs ítélet a Gisèle Pélicot-t ért erőszaksorozat ügyében, de már most látszik, hogy a francia igazságszolgáltatás reformra kényszerül, hogy új erőkre kap a nőjogi jogvédelem. Intézményes szinten mindenképpen sikertörténet. De személyes szinten kudarc és nem lehet más, mint kudarc. Egy ilyen erőszaksorozat, a családon belüli, és az általános nők elleni erőszak ilyen mértékű összevonódása után nem lehet talpra állni. Ezt a magáért és a hasonló helyzetben lévő nőkért most határozottan kiálló áldozat újra és újra elmondja. Minden, amit a mögötte lévő több mint hetven évről, az eddigi életéről tudott, semmisnek bizonyult. Fizikai, mentális egészsége megrendült. Jóvátehetetlen és helyrehozhatatlan károkat szenvedett el.
Gisèle Pélicot, ahogy az ügy összes lényeges mozzanatáról, arról is éles, tragikus tőmondatban beszél ami őt érte, és ami a nők elleni erőszak lényege:
„az én életemnek vége”.
Nyitóképünkön: transzaparens egy Gisèle Pélicot-t támogató tüntetésen, Toulouse-ban, Fotó: Pat Batard / AFP
