Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Paradisum az újjászületés, az újrakezdés misztériumát járja körbe, magával sodorva a nézőt egy paradicsomi közegbe, amelyben az élet feltartóztathatatlanul utat tör magának. Vági Bence és csapata felejthetetlen atmoszférájú előadást hozott össze, amelyben a művészek ismét az emberi test fizikai és mentális határáig tolják el a produkcióikat.
A világszínvonalú jelzővel könnyű nagyvonalúan dobálózni, de a Paradisum messzemenően kiérdemelte ezt a címkét, a mércét pedig jól jelzi, hogy a világpremierje a világ legnagyobb művészeti fesztiválján, az Edinburgh Fringe-en volt augusztusban. A magyar közönség október 11-étől láthatja a Recirquel legújabb produkcióját, és a társulatalapító Vági Bence a csapatával olyan csodát tett színpadra, amit tényleg látni kell.
A cirkusz és a tánc talán még egyetlen Recirquel-darabban sem fonódott annyira egymásba, mint a Paradisumban. Érződik, ahogy a műfajt – amelynek épp a társulat miatt kellett egy elnevezést találni, ez lett a cirque danse – egyre inkább belakják, egyre önazonosabban alkotnak a maguk által felrajzolt keretek között.
Márpedig ezek a keretek az emberi teljesítőképesség határán vannak, a Paradisum hatfős szereplőgárdája újra meg újra eléri a közönségnél, hogy ne higgyenek a szemüknek – sőt néhány pillanatra azt is, hogy a szívükhöz kapjanak: a lélegzetelállító momentumokat itt szó szerint kell érteni.
A recirqueli műfajból adódóan a Paradisumban is cirkuszi artistarepertoár legelképesztőbb mozdulatai ékelődnek be a Vági Bence, illetve a társkoreográfusok, Horváth Zita, Illés Renátó és Zsíros Gábor koreográfiájába: Sergii Materynskyi és váltótársa, Fehér Ádám kínai rúddal emelkedik a színpad fölé, Seguí-Fábián Eszter és váltótársa, Ignácz Ivett karikán száll szembe a gravitációval, Yevhen Havrylenko gurtnival művel csodát, Kateryna Larina handstandszámmal vált ki egyfajta vallásos áhítatot, Demissie Efraim táncosként és dobosként idéz elő eufóriát a színpadon, Andrii Maslov pedig rögtön két zsánert is egybegyúr – a zsonglőrködést és a létrázást –, hogy a frászt hozza az ámuló közönségre.
A Paradisum ereje azonban nemcsak a táncosok/artisták teljesítményében rejlik, hanem az összhatásban is, lenyűgöző egésszé érik össze ugyanis a koreográfia a zenével, a díszlettel, a jelmezekkel, a fényekkel, az egész színpadképpel és a művészi szándékként megfogalmazott üzenettel:
a pusztulás lehet valami újnak a kezdete.
A világ mai állapotát látva nagyon jó lenne megkapaszkodni ebben az optimizmusban, amely a komor, olykor baljós színpadképen újra meg újra átüt.
A látvány nemcsak háttérként, hanem a koreográfia szerves elemeként is jelen van, az ősi anyagot, a kozmoszt és a méhen belüli környezetet is idéző, statikus és dinamikus színpadi díszletként is megjelenő hatalmas, aláomló függönyszerű műalkotást hol a fények, hol az artisták, hol tizenkét motor keltik életre. Az anyag folyamatos interakcióban van az emberekkel és a zenével is, része a történetnek és a koreográfiának is.
De ugyanígy a zene is tökéletesen illeszkedő szála a darab szövetének, ami nem meglepő, hiszen a társulat „házi komponistaként” tekint az előadás zeneszerzőjére, Szirtes Edinára, ezért érezhető is, hogy a koreográfia és a zene szinte egyszerre, egymást kiegészítve született meg.
A fizikai trükkök mögött felsejlő sportteljesítményt a zene és a koreográfia líraisága alakítja át különleges nézői élménnyé, a mozdulatok úgy viszik magukkal a nézőteret, mint valami meditáció, hogy aztán egy-egy váratlan mozzanattal, hirtelen felvillanó fénnyel vagy zenei effektussal mégis kizökkentsék ebből.
Bár a társulat tagjai több szóló produkcióban mutathatják meg magukat, ezek az egymást követő számok gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz, részben azért is, mert a táncbetétek organikusan kötik össze őket, részben pedig azért, mert a hangulatukban is felfedezhető egy vezérszál: az emberi lét megélésének a tapasztalata, a kapcsolódás az univerzum energiájához.
A Recirquel előadói a testükkel már rég nem cirkuszi trükköket mutatnak be, hanem kommunikálnak, és Vági Bence koreográfiája csodálatos teret ad ennek. Az élet lüktetése, az átalakulás fájdalma, a béke harmóniája ott van a táncosok izmaiban.
„Hosszú évek tapasztalata, hogy a Recirquelben először az elképesztő fizikalitás hat a nézőkre. De ha valaki el tudja engedni, hogy úristen, milyen mutatványokat is csinálnak, akkor jönnek a mozdulatokba, jelenetekbe kódolt lelki rezdülések” – mondta még augusztusban a HVG-nek Vági Bence, aki koreográfusként ezúttal tényleg kihozta a líraiságot a táncosai izmaiból: a mozdulataikat nemcsak az erő, hanem a lélek is irányítja.
Az egyszerre túlvilági és evilági hangulatot árasztó produkció csaknem egy órán át képes folyamatosan és egyszerre hatni az érzelmekre, az érzékekre és az értelemre is, ezért is nagyon különleges élmény befogadni, és feltehetően ezért is dolgozik még sokáig majd a nézőkben még akkor is, amikor már kitapsolták magukat.
