Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Másfél hete tart a labdarúgó-Eb, a meccsnézők már tanúi lehettek olyan, az erőviszonyokat megváltoztató eseményeknek, mint Varga Barnabás horrorisztikus fejsérülése vagy Kylian Mbappé orrtörése. Egy sérülés minden esetben egyfajta krízis, amelynek nemcsak fizikai következményei, hanem mentális „szövődményei” is vannak. De hogyan lehet vele jól megküzdeni?
Vasárnap este óta arról szólnak a hírek, mennyire ijesztő sérülést szenvedett a magyar válogatott csatára, Varga Barnabás a skótok elleni csoportmeccsen: több helyen eltört az arccsontja, és agyrázkódása is volt, jelenleg egy stuttgarti kórházban ápolják. Olyan szerencsétlenül ütközött az ellenfél kapusával, hogy a földre került, és elvesztette az eszméletét. Hosszú percekig ápolták a pályán, majd nyakmerevítőben, hordágyon vitték ki. Később Marco Rossi szövetségi kapitány arról beszélt, ha tovább is jut a csapat, Vargára már nem számíthat a tornán. A legfrissebb információk szerint megműtötték, és szerdán engedhetik ki a klinikáról.
Varga sérülése bejárta a világsajtót és a közösségi médiát. A szurkolók és a csapattársai egy emberként szorítanak és aggódnak érte: a meccset a 100. percben eldöntő Csoboth Kevin neki ajánlotta a gólját, míg a csapatkapitány Szoboszlai Dominik így nyilatkozott: „Boldogok vagyunk, de azért Barnira is gondolunk, mert a legfontosabb, hogy ő jól legyen”. Szerinte a csapatnak pozitív löketet adott, hogy a hajrában Vargáért is küzdöttek. A mérkőzés legjobbjának választott Sallai Roland is megerősítette ezt: „Szorítunk neki, hogy minél hamarabb velünk legyen újra. Érte is küzdöttünk a hátralévő 15-20 percben, ez a siker neki is szól.” Nem csak a futballtársadalom berkeiben záporoznak ugyanakkor a támogató üzenetek, reakciók. Orbán Viktor miniszterelnök például kiposztolta, hogy imádkozik Vargáért, Zacher Gábor pedig arról beszélt, hogy óriásit hibázott az egészségügyi személyzet Varga ellátásakor.
Egyébként maga Szoboszlai sem teljesen egészséges, gyakorlatilag sérülten játszik az Eb-n. Rossi a skót meccs utáni sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy a csapatkapitány nem volt százszázalékos állapotban: izomfájdalmai voltak, a szerdai, Németország elleni meccs óta nem edzett. „Sorozatkezelésen van túl, ennek köszönhetően játszhatott végül, de jelenleg nélküle nincs magyar csapat. Le akartam cserélni, mert fáradtnak tűnt, de ő az a futballista, aki mindig veszélyes tud lenni, a meccs bármelyik fázisban.”
A június 14-én kezdődött foci-Eb során persze közel sem csak a hazai játékosokat érték már sérülések. A skótok egyik legjobbja, Kieran Tierney nem játszhatott a magyar válogatott ellen, mert combsérülést szenvedett, a francia színekben játszó sztárfocistának, Kylian Mbappénak eltört az orra, és bár speciális maszkot is készítettek neki, hogy folytathassa a tornát, öt nappal később sem lépett még pályára a hollandok ellen. A szerb Filip Koszticsnak búcsúznia kell a kontinenstornától a térdsérülése miatt, a Barcelona és a holland keret sztárja, Frenkie de Jong pedig el sem juthatott oda, mert nem sikerült felépülnie egy áprilisi bokasérüléséből.
De mi játszódik le egy sportolóban, amikor – ha csak átmenetileg is, de – képtelenné válik arra, amire feltette az életét? Milyen tényezők ágyazhatnak meg a sérüléseknek, és mi az, amire a rehabilitáció során érdemes odafigyelnie a környezetnek?
Stresszes helyzetek
A sérülés minden esetben egyfajta krízisállapot, amely akár karriereket törhet ketté, a felkészületlen versenyző pedig összeroppanhat a váratlan helyzet súlya alatt. Van, hogy csak egy versenyt kell kihagyni, de ha az egy válogató, egy világbajnokság vagy az olimpia, az álmai is veszélybe kerülhetnek. Nemcsak a versenyek vagy edzések kihagyása okozhat gondokat, hanem a sérülésből való visszatérés folyamata is jelentős lelki megterheléssel járhat – írja Sportpszichológia című könyvében dr. Gyömbér Noémi és dr. Kovács Krisztina.
A szakértők szerint mindezt tovább nehezíti, hogy
a sporthoz kapcsolódó kulturális normák alapvetően elfojtják a negatív történeteket, a sérüléssel együtt járó kellemetlen, kényelmetlen érzéseket pedig tudattalanul sokan gyengeségként értelmezik.
Ezek miatt a sérült sportoló sokszor inkább magába temeti az érzéseit, hogy „megfeleljen” a tudattalan környezeti elvárásnak, például magabiztosnak és erősnek mutatja magát, miközben szorong.
A kemény edzések vagy a megerőltető versenyek stresszes élethelyzetek, a nagy nyomás miatti fokozott érzékenység fogékonyabbá teheti a sportolókat a sérülésre, márpedig egy világesemény, legyen az olimpia, világ- vagy Európa-bajnokság, kimeríti ezeket a feltételeket.
A stresszre adott reakció hatására többféle pszichés és figyelmi változás is zajlik – magyarázzák a szakértők, akik a testi megnyilvánulások egész listáját felsorolják. Az általános izomfeszültség-növekedés például kimerültséghez, csökkent rugalmassághoz, motoros koordinációs zavarokhoz és izomműködési problémákhoz vezethet, így megnő az olyan sérülések kockázata, mint a rándulás, húzódás, szakadás. A vizuális látómező beszűkülésével vagy a nem megfelelő utasítások miatt kialakuló figyelmi torzítások hatására pedig a sportoló nem veszi észre a veszélyes perifériás ingereket, vagy túl későn reagál rájuk.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni még két fontos tényezőt sem: a túledzésből fakadó sérülést, illetve a rásérülést, amikor – sajnos sokszor a környezet sürgetése miatt – nem várja meg a sportoló a teljes gyógyulást és rehabilitációt.
Az sem ritka, hogy a sérült, alábecsülve a tüneteket, hónapokig gyógytornázik, csak hogy elkerülje az egyébként szükséges műtétet – mutatnak rá a felépülés lehetséges zsákutcáira.
Nemcsak a test, az identitás is sérül
A sebek begyógyulnak, a törések összeforrnak, de egy sérülésnek nemcsak fizikai következményei, hanem mentális „szövődményei” is vannak, és ezzel a sportolónak, a csapatnak, az edzőnek is kell foglalkoznia. A sérült sportolók a szükségszerűen gyengébb teljesítményük miatt értéktelennek érezhetik magukat, csökkenhet az önbizalmuk. A sérülés így a pszichés jóllétet is veszélyezteti, ezért alapvető, hogy a mentális támogatás is része legyen a rehabilitációnak – hívja fel a figyelmet a szerzőpáros.
Sok versenyző identitása, különösen azoké, akik nagyon intenzíven sportoltak, illetve akik jelentős sikereket értek el, teljesen egybeolvad a sportolói szereppel, egy komoly sérülés viszont az esetek többségében karrierszünetekkel vagy a teljes feladással jár – vagy, mint Varga vagy Mbappé esetében, nagyon fontos versenyt sodorhat veszélybe. Ha a sportoló ráadásul túlságosan is egy szerepre építi fel az énképét, ez megrendítheti a személyiséget. Ilyenkor van kiemelt szerepe annak, hogy az egyesület, az edzők és a csapattagok kimutassák törődésüket, valamint jelezzék felé, hogy ők is annyira elkötelezettek a sportoló irányába, mint ahogy azt tőle elvárják.
Öröm az ürömben, hogy bár a sérülések többnyire tényleg negatív következményekkel járnak, hozhatnak kedvező változásokat, amiket növekedésként is lehet értelmezni. A fejlődés abból fakad, ahogy a sportoló a sérüléssel kapcsolatos tapasztalatait pozitív változásként észleli és éli meg. Ilyen változás lehet például a támogató kapcsolatok erősödése, a függetlenebbé válás, a sporttal való több vagy kevesebb törődés – attól függően, hogy a sportoló szempontjából melyik a hasznos. És ilyen a fokozott pszichés alkalmazkodókészség, az ellenálló képesség és a mentális állóképesség is.
A megélt fejlődés persze függ attól, hogy a sérülés önmagában mennyire stresszkeltő, hiszen a kisebb, gyors felépüléssel járó sérülések kevésbé késztetnek gyökeres változások megélésére. De attól is függ, hogy mennyire képes a sportoló bizonyos erőforrásokat mozgósítani, például élettapasztalatokat, érzelem- és problémafókuszú megküzdési stílust, társas támogatást.
Rafael Nadal például a sérülésekből győzelmeket építő sportoló szobra: a 21-szeres Grand Slam-győztes számtalan alkalommal alakította át a sérülés miatt érzett veszteséget olyan erővé, amellyel aztán a pályára visszatérve nyerni tudott. Nála a sérülések a korlátai kitolásáról, az akaraterő győzelméről is szóltak, és miközben egyre sérülékenyebbé vált, valahogy megtalálta a módját, hogy alkalmazkodjon ehhez a kevéssé optimális helyzethez.
De a tenisznél maradva Andy Murray is jó példa arra, hogy negyvenhez közeledve, egy csípőprotézissel is lehet extra motivációt találni.
Van, aki a halál torkából visszatérve is képes erőt meríteni a folytatáshoz. Ennek a legikonikusabb példája talán Niki Lauda, aki csodával határos módon élt túl egy balesetet 1976-ban, és élete végéig viselte a halálközeli élmény nyomát az arcán, miután a társai mentették ki a kigyulladt autóból. Az autósportnak, sőt úgy általában a sportnak kevés erősebb pillanata van, mint az, amikor Niki Lauda hat héttel a nürburgringi balesete (és az utolsó kenet feladása) után visszaült az autóba, és bekötözött fejjel, fájdalmak és félelmek közepette rajthoz állt az Olasz Nagydíjon, hogy aztán megszerezze a negyedik helyet. Mindössze két versenyt hagyott ki.
Az a kemény sportoló, aki nem figyel a fájdalomra
A fájdalmat azonban nem lehet megkerülni vagy figyelmen kívül hagyni, más kérdés, hogy hogyan lehet jól viszonyulni hozzá. A sportolóknak képesnek kell lenniük elviselni bizonyos mértékű és típusú fájdalmat, de nagyon ritkán tanítják meg őket arra, melyeket hagyhatják figyelmen kívül, és melyekre kell már odafigyelni és megfelelően kezeltetni.
A fájdalom figyelmen kívül hagyása, a sérült állapotban való küzdelem hozhat külső elismerést: a környezet és a közvélemény is azt sugallja, hogy egy igazi, kemény sportolónak nincs szüksége pihenésre, soha nem hagy ki meccset, és nem engedi, hogy egy sérülés meggátolja a pályafutását. Ha aztán nem képes megfelelni a növekvő elvárásoknak, azt a gyengeség jeleként fogja értelmezni, így azonban egyre sérülékenyebbé válik, és teljesen felkészületlen lesz az előbb-utóbb bekövetkező sérülésre vagy az élethosszig tartó fájdalomra.
Érdemes tehát elkerülni, hogy a fájdalommal kapcsolatos panaszokra a szakember azzal reagáljon, hogy a sportoló legyen „kemény”, ehelyett tanítsa meg azokra a technikákra, amelyekkel megküzdhet a fájdalommal – figyelmeztet dr. Gyömbér Noémi és dr. Kovács Krisztina.
A sporttörténelem nem feltétlenül szolgál jó példákkal ebben a kérdésben. Az egyik legdrámaibb és legelrettentőbb jelenetnek 1996-ban volt tanúja a világ, amikor a tornász Kerri Strug az amerikai csapat győzelme érdekében egy sérüléssel (pontosabban: a sérülése ellenére) hajtotta végre a gyakorlatát az atlantai olimpián. A pillanat, ahogy fél lábon, a fájdalomtól eltorzult arccal és könnyes szemekkel földet ért, az olimpiák egyik meghatározó momentumaként vonult be a történelemkönyvekbe, a felvételt megható zenei kíséret alatt játsszák le újra meg újra. Akkor egyetlen felnőtt sem volt Kerri Strug körül, aki azt mondta volna, hogy azt a bokasérülést azonnal el kell látni. Az edzője, Károlyi Béla a jól láthatóan rettegő sportolónak csak annyit mondott: meg tudod csinálni.
Negyedszázaddal később Simone Biles viszont már azzal írt történelmet a tokiói olimpián, hogy a mentális egészségére – és ezzel összefüggésben a sérülésveszélyre – hivatkozva lépett vissza a versenyektől, hogy aztán néhány év múlva ismét taroljon a versenyeken.
A foci nem balett – vagy egy kicsit mégis?
A fájdalomhoz való ilyenfajta hozzáállás nem kizárólag a versenysportban figyelhető meg, a művészetben is tartja magát a szenvedő művész ethosza, amely a szenvedés megéléséhez köti a különleges teljesítményt – erről Simon-Hatala Boglárka coach, egészség- és idegtudományi szakember beszélt lapunknak korábban a balett világában gyakran előforduló sérülések kapcsán. Sokszor felsejlenek a párhuzamok is a két, teljesítményorientált, a testet és a lelket is sokszor kizsákmányoló területen.
Simon István, a drezdai Semperoper Ballet, a Ballet Dortmund és a Magyar Nemzeti Balett korábbi principál táncosa például arról beszélt, hogy bár figyelmetlenség, baleset miatt is történhet sérülés, ez ritkább, egy táncos ugyanis legtöbbször akkor sérül meg, ha rossz lelkiállapotban van, a legjellemzőbb sérülések a nem megfelelő terhelés miatt történnek.
A balettet és a vele járó megterhelést egyébként sokan hasonlítják a versenysporthoz. Ebben a szellemben nyilatkozott Kovács Zsolt Vencel, a világhírű svájci Béjart Ballet magyar táncosa is, aki úgy tartja: „Mi, táncosok nem pusztán művészek vagyunk, hanem egy komoly munkahely alkalmazottai, ami fegyelmezettséget, elhivatottságot követel. Néha pedig azt is, hogy sérüléseinket, fájdalmainkat leküzdve kimenjünk a közönség elé.” Szerinte a profi táncosok pont úgy gondolkodnak, mint a profi futballisták, akik mondjuk a Liverpool csapatában játszanak.
Ha sérülésekről beszélünk, akkor ez a fajta futballpárhuzam még világosabbá válik, mondta korábban lapunknak. „Egy felmérésben közel száz mozgásformát vizsgáltak, és azt találták, hogy a legintenzívebb fizikai igénybevételt és a legtöbb sérülést a rögbi és az amerikai foci sztárjai szerzik, a második helyen a balett áll, de előkelő helyet szerzett magának a klasszikus futball is.”
Ezt a véleményt ugyanakkor a labdarúgás világában kevesebben oszthatják, és ez például Schäfer András válogatott játékos februári posztjából is kiderül. Amikor egy meccsén fejsérülést szenvedett, és a hátralévő időben bekötött fejjel focizott, a játékos az alábbi fotót osztotta meg a közösségi oldalán:
It’s football. It’s not ballet. pic.twitter.com/l8HWboYIjT
— András Schäfer (@schafer_andras) February 10, 2024
Schäfer egyébként sajnos a sérülésekre is „jó” példa: a 25 éves sportoló lábában még 2022 novemberében alakult ki fáradásos törés, amivel többször próbált visszatérni, de rövid időn belül rendre újra megsérült, ráadásul időközben egy köldöksérvműtéten is átesett. Tavasszal volt hír, hogy szerződést hosszabbított csapatával, a német labdarúgó-bajnokságban szereplő Union Berlinnel, amelynek így köszönte meg, hogy a hosszú sérüléssorozata időszakában is mellette álltak: „Az Union egy kivételes csapat, amely támogatott engem a nehéz időkben.”
