Kilencvenedik születésnapját ünnepli Dame Jane Morris-Goodall, a 2003-ban női lovagi renddel kitüntetett, világhírű főemlőskutató. Goodall 1934. április 3-án, Angliában kezdődött kalandos életét sorra vehetnénk a számok mentén is – hogy 26 éves volt, mikor először kiment a trópusi dzsungelbe csimpánzokat megfigyelni, és aztán 45 éven át kutatta őket; hogy vagy környezetvédő aktivistaként és az állatvilág „nagyköveteként” még 80 felett is átlagosan évi 300 napot töltött utazással; hogy a Rügyek és gyökerek néven elindított, a gyerekek környezettudatos nevelésére irányuló mozgalma már 65 országban jelen van – de mindazt, amit Goodallnak köszönhetünk, pont nem a száraz adatokból fogjuk megtudni.  

Sok tekintetben példamutató életében viszont számos tanítást találunk az érvényesülésről, az önbecsülésről, a reménynek mint cselekvésre ösztönző erőnek a fontosságáról, a természethez való viszonyunkról és így tulajdonképpen saját magunkról, vagyis az emberi fajról is.  

A legtökösebb nő a férfiak között 

Néha férfiként álmodott magáról – mondja Jane Goodall a National Geographic 2017-es Jane című dokumentumfilmjében, amikor visszaemlékszik, milyen volt női kutatóként egyedül a csimpánzok nyomába eredni Tanzániában. 1960-ban Louis Leaky antropológus és természettudós, az ősembertani kutatások elismert szaktekintélyének felkérésére, az akkori mércével nézve egy igazi „férfikalandba” vágott bele, holott még a férfiak közül is csak kevesen merészkedtek annyira messzire, mint ő nőként. 

„Akkoriban senki nem élt a vadonban, akinek a kutatásait elolvashattam volna, egyetlen férfiról tudok, aki a kutatása során háromhavonta 1-2-szer találkozott csimpánzokkal” – fogalmaz a filmben Goodall. Ő ehhez képest egy féléves kiküldetésre érkezett a Tanganyika-tó közelében fekvő hegyvidékre, a mai Gombe Nemzeti Park területére, hogy természetes élőhelyükön figyelje meg a főemlősöket. Adatokat kellett gyűjtenie a csimpánzok viselkedéséről, mert Leaky abban bízott, hogy így mélyebb megértést kaphatnak arról, hogyan is élhettek az ember ősei.  

Goodall nem volt kutató, még csak egyetemet sem végzett, pincérnőként és titkárnőként kereste addig a kenyerét. Három dolognak mégis a birtokában volt, amit Leaky elengedhetetlennek vélt egy ilyen misszióhoz: gyerekkora óta mérhetetlenül szerette az állatokat; nyitott szívvel és szenvedéllyel szomjazta a tudást; és végtelenül türelmes volt. 

Leaky kortársai, neves professzorok meg mertek volna esküdni rá, hogy Goodall nem fog túlélni a szubszaharai Afrikában. Tévedtek. Goodall bebizonyította – és ezzel talán legalább olyan fontos dolgot hajtott végre, mint a későbbi, paradigmaváltást jelentő tudományos eredményeivel –, hogy ha bízol magadban, ösztönösen követed az álmaidat, akkor nem tévedhetsz túl nagyot, és igazi outsiderként és nőként is képes lehetsz egy férfiak dominálta területen a legnagyobbak közé felérni.  

Goodall az önbecsülését, hitét és lelki erejét a sokszor reménytelennek tűnő küldetéshez egy másik nőtől, az édesanyjától szerezte, aki elkísérte őt Afrikába is. 2022-ben a hvg360-nak adott interjújában Goodall így fogalmazott az anyjáról, Margaret Myfanwe Joseph-ről: „Mikor tíz éves voltam, és arról álmodoztam, hogy ha felnövök, elmegyek Afrikába és a vadon élő állatok között fogok élni, majd pedig könyvet írok róluk, mindenki kinevetett. Hogyan is élhetnél ott? Kérdezték. Nincsen pénzed hozzá, Afrika nagyon mesze van, a második világháború tombol körülöttünk, meg egyébként is, te csak egy lány vagy. Anya sosem mondott ilyet. Ő azt mondta, ha tényleg valami ilyesmit akarsz csinálni, akkor nagyon keményen kell dolgoznod érte. Élj a lehetőségekkel, és ha nem adod fel időközben, remélhetőleg megtalálod az utad.” 

Az ember felsőbbrendűségébe vetett hit megpiszkálása 

És Goodall valóban keményen dolgozott, bár a majmok messziről kerülték az utánuk leskelődő idegent. Majdnem letelt a féléves misszió, mikor az utolsó pillanatban megtört a jég, amint az egyik állat – akit később a kutató Szürkeszakállú Dávidnak nevezett el – közelebb engedte Goodallt magához, aki ezzel bebocsátást nyert egy csimpánzcsapat körébe. Idővel a kutató annyira a bizalmukba férkőzött, hogy lehetősége nyílt megfigyelni, ahogy egy nőstény felneveli a kicsinyét. Goodall testközelből dokumentálhatta a majmok viselkedésének minden egyes mozzanatát,

így olyan felfedezéseket tett, amelyek alapjaiban változtatták meg azt, ahogy az ember legközelebbi rokonáról, illetve ahogy magáról az emberről gondolkodunk.  

Nevet adott a majmoknak. Az etológusok roppant tudománytalannak tartották, hogy Goodall sorszámok helyett emberi nevekkel jelöli meg az állatokat, és ezzel óhatatlanul is emberi tulajdonságokat társít hozzájuk. Csakhogy – érvelt a kutató – ahhoz, hogy valóban megértsük az állatokat, minden egyedet önálló személyiségként kell kezelni, és nem egymást helyettesíthető példányokként. „Öröm, szomorúság, félelem és féltékenység. Ahogy egyre több időt töltöttem velük, úgy jöttem rá, hogy képesek ilyen érzésekre” – mondta Goodall.  

A Gombe-ban történt megfigyelései rendre kezdték megkérdőjelezni az ember különleges helyét a világban, ami fontos szemléletváltáshoz vezetett. Kiderült, hogy a csimpánzok is tudnak gyászolni, sőt bele is pusztulhatnak a gyászba. Megfigyelte, hogy a csimpánzok is használnak eszközöket, sőt készíteni is tudnak eszközt, amikor a gallyat megfosztják a leveleitől, hogy a termeszeket könnyebben ki tudják piszkálni a termeszvárból. Louis Leaky Goodall felfedezése kapcsán azt írta: „Most muszáj lesz újra definiálnunk az eszköz és az ember fogalmát, vagy pedig el kell fogadnunk a csimpánzokat embereknek.” 

Goodall később rájött arra is, hogy az altruizmus sem tisztán emberi vonás: a szeme láttára mutatott egy felnőtt csimpánz szolidaritást, amikor egy árván maradt csimpánzkölyköt, amely egyébként nem állt közeli rokonságban vele, magához vett. Ugyancsak sokáig emberi tulajdonságnak tartották a kooperatív vadászás képességét, ám az időközben a Cambridge-i Egyetemen ledoktorált Goodall megfigyelte, milyen remek csapatmunkában tudnak együttműködni a csimpánzok akkor, ha például páviánok után kell eredni. 

Úgy tartja, a csimpánzok viselkedéséből az emberi viselkedés természetére vonatkozóan is le lehet vonni bizonyos következtetéseket. Terepi munkája során kénytelen volt meglátni a csimpánzok brutális oldalát, a más csimpánzcsapatokkal szembeni kegyetlen leszámolásaikat, akár azt is, hogy képesek a kannibalizmusra. Megfigyelései azt sugallják, hogy az emberi agresszivitás és harcias viselkedés mélyebben gyökerezik, mint azt gondoljuk, igaz, ma már vannak, akik ezzel nem teljesen értenek egyet (erről Rutger Bregman történész írt könyvet és beszélt a hvg.hu-nak). 

Az apátia ellenszere a cselekvés

Goodall a felfedezéseinek köszönhetően egyre ismertebb lett. Munkásságára felfigyelt a National Geographic Társaság is, amely finanszírozni kezdte a további terepmunkáját, így még hosszú éveken át a csimpánzok között dolgozhatott. Cserébe azt kérték a kutatótól, hogy hadd lehessen mellette Hugo Van Lawick, később világhírűvé vált természetfotós is, aki dokumentálná a mindennapjait a dzsungelben. Végül Van Lawick és Goodall között a szoros munkakapcsolaton kívül szerelem is szövődött, és ha életre szóló házasságot nem is tudtak kötni (mintegy tíz év után elváltak), örökre egymás munkájának nagy tisztelői maradtak, kapcsolatukból pedig egy gyerek született. 

Goodall elkezdett bestsellerré váló könyveket írni, hogy ne csak a tudományos világ ismerje meg behatóbban a csimpánzok viselkedését, 1965-ben a National Geographic leadta az első televíziós dokumentumfilmjét is róla. Idővel a kutató a népszerűségét egyre inkább arra kezdte használni, hogy felhívja a nyilvánosság figyelmét az állat- és környezetvédelemre, és pénzt szerezzen a projektjeihez. Kampányolni kezdett a csimpánzok állatkísérletekből való kivonásáért, és sokat tett azért, hogy az orvvadászat miatt árván maradt majmok vissza tudjanak illeszkedni a társaik közé. 

Kezdeményezője lett a Gombe Nemzeti Park létrehozásának; lelkes fiatal kutatókból álló csapatot toborzott Gombe-ba; 1977-ben megalapította az első Jane Goodall Intézetet, amelynek már nemcsak az erdőben zajló kutatások menedzselése volt a feladata, hanem annak hangsúlyozása is, hogy az egyes emberek igenis tehetnek a saját környezetük megóvásáért. 

Goodall a kilencvenes években keserűen tapasztalta a Tanganyika-tó környékén történő erdőpusztítás hatalmas mértékét: a Gombe Nemzeti Park egyik felén a csimpánzok élőhelyének is számító, mindaddig érintetlen erdőket nagy erőkkel irtotta az ember a közeli falvak terjeszkedése következtében. Ekkor vált Goodall számára nyilvánvalóvá, hogy a természetes környezet megmaradása érdekében óriási a felelősségünk, ezt a felelősséget pedig már gyerekként el kell kezdeni megtanulni, gyakorolni. 

Ma már mindegyik Jane Goodall Intézetnél feltétel, hogy legyen benne egy úgynevezett Rügyek és gyökerek csoport, amely kisgyerekeket, iskolásokat, egyetemistákat céloz meg és von be a környezetvédelembe. Mikor Goodall-lal beszéltünk, elmondta, hogy jelenleg a legnagyobb gondnak az emberek reményvesztettségét látja, akik nem hiszik el, hogy a környezetünk még megmenthető. Ez rendkívül káros hozzáállás, mert passzivitást eredményez. 

Goodall úgy gondolja, a cselekvés az egyetlen terápia a közöny, a reményvesztettség ellen, ezért a legfontosabb, hogy a magunk eszközeivel azonnal kezdjünk el tenni a környezet megóvása érdekében. 

Jane Goodall legutóbb tavaly járt Magyarországon, azelőtt pedig a Sziget fesztivál közönségének tartott lelkesítő beszédet. Folyamatosan járja a világot, hogy motiválja az embereket a cselekvésre. A Jane című filmben azt mondja, hogy 1986 óta három hétnél soha nem töltött több időt egy helyen. 

Az energiáját a természetből meríti. Az erdő hitet adod neki abban, hogy létezik egy nagy spirituális erő, hogy a természetnek mindannyian részei vagyunk, és ennek a tudatából kitartást kap. „Főként, amikor az erdőben vagyok, akkor nagyon erős spirituális kapcsolódást érzek. Az őslakosok ezt teremtőnek nevezik. Úgy érzem ilyenkor, hogy a természetes világ része vagyok, hogy van egy lélek, amely mindannyiunkban benne van, és minden apró növény és állat és én, mindannyian ebben a gyönyörű érzésben olvadunk eggyé.”

Mint mondta két éve: minél idősebb az ember, annál kevesebb ideje van hátra, vagyis neki keményebben kell most dolgoznia, mint valaha: „azért folytatom, mert muszáj folytatni. Ez ilyen egyszerű”.