Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Meg nem valósult budapesti épületek terveiből nyílt kiállítás, ami az elmúlt több mint száz év vízióit mutatja be a kelenföldi mozgó pályaudvartól a Nemzeti Színházas elvetélt pályázatokon át a már-már képzőművészetbe hajló alkotásokig.
Lehetne-e ez a mi városunk, élhetnénk-e ebben a városban? Mindent el tudunk képzelni, és mindennek az ellenkezőjét is
– vezette fel Erő Zoltán, Budapest főépítésze azt a Pesti Vigadóban nyílt, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ gyűjteményére támaszkodó kiállítást, ami a főváros 150 évére visszatekintve soha meg nem valósult terveket mutat meg. Van ilyenekből bőven, a huszadik század az építés és a rombolás százada volt. (Hogy a huszonegyedikre miként fog emlékezni az utókor, az jó kérdés. Presztízsberuházásokban, vegyes megítélésű visszaépítésekben, környezetkárosító, megalomán projektekben jók vagyunk, a meglévő épített örökségünk védelmében már kevésbé, de talán van még időnk.)
Felhőkarcoló a Rókus kórház helyén, 140 méteres toronyház a Népstadion mellett, luxushotel a Gellérthegyen, szállodasor a pesti oldalon, egy fura, karácsonyfa alakú, kéttornyú épület az Astorián – hogy milyenek is lennének a jól ismert szpotok, ha bizonyos épületek nem csak látványterveken léteznének, arra a több mint 170 kiállított tárgy alapján tehetünk gondolatkísérletet. Zömükben inkább történeti anyagokról van szó, a hatalmas időbeli merítésből is adódóan viszonylag kevés kortárs munkát találunk. Legszemléletesebben egy panorámavideó segít megérteni és térben elhelyezni őket, és bár az installációk között jobban rá vagyunk utalva a képzelőerőnkre, azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy nem pusztán a tervek érdekesek, hanem a mögöttük lévő indítékok és történetek is. Ezekből mutatunk meg most néhányat.
Csillaghegyen kanyarogna a több kilométer hosszú, negyvenemeletes ház
Zalotay Elemér grandiózus tervére például mindkét megállapítás igaz: a Szalagház még úgy is az elmúlt évszázad léptékében és hatásában is egyik legjelentősebb hazai építészeti víziója, hogy nem lett belőle semmi. Az is tény, hogy ha ez a megastruktúra létrejött volna, abból nyilvánvalóan sok probléma származna.
Zalotay fiatal építészként a ’60-as évekre dolgozta ki az akkor még beépítetlen óbudai Csillaghegyre a koncepciót, vállaltan Le Corbusier „lakógépeinek” ihletésére, a megoldhatatlannak tűnő lakáshiány szorításában. A negyvenemeletes, három kilométer hosszú ház egy tömegeket befogadni képes, előregyártható óriásépületként jelenik meg a jelentős falfelületet elfoglaló tervlapon.
Itt jön elő a kérdés, hogy mi az utópia? Valami, amit elképzelünk, és kiválóan működik. Mi az ideális városterv? Az adott lehetőségek között elérhető, ideakövető terv. Van az optimális városterv, ami azért már szerényebb, és inkább a lehetőségekről szól. De lehet, hogy ez egy disztópikus városkép
– magyarázta Erő Zoltán.
A lineáris város ideájának lényeges eleme az elektromos vasúti kapcsolat rendszere, a Szalagház ötletében a HÉV lett volna az, ami ilyen módon az egész házat kiszolgálta volna. Zalotay a lakásformákkal, lakás-alaprajzokkal is kísérletezett, az egységeket egyetlen, észak-dél tengelyű épülettömbbe szervezte, ezzel párhuzamosan zöldterületet alakított ki. Terveit 1958-ban hozta nyilvánosságra, de csak akkor lett nagyobb visszhangja, miután 1962-ben egy nemzetközi lap is foglalkozott vele. A kísérletet alapvetően pozitívan fogadták, de a léptéket megkérdőjelezték, és a megvalósítás esélyeit az sem növelte, hogy akkorra már megszületett a döntés a szovjet házgyárak megvételéről. Zalotayt előbb egy vidéki tervezőintézetbe száműzték, innen emigrált Svájcba a ’70-es évek elején.
Fityisz a házgyári építészetnek: mozgó pályaudvar Kelenföldön
Istvánffy Mária 1971-es terve egy egészen futurisztikus pályaudvart vetít elénk Kelenföldön, a tervlap kollázstechnikája külön megér egy alaposabb rápillantást. A „mozgó pályaudvar” terve egy évvel azelőtt készült, hogy Istvánffy befejezte volna a Műegyetemet, és nyilvánvaló kritika volt a korszak földhözragadtsága, a házgyári építészet sivársága felé. A tervben egyetlen hatalmas, pneumatikus gépezetté alakította a pályaudvart, ahol utasok és a csomagjaik mozgójárdákon érik el a kijelölt kabinjukat, és utazás közben automatizált, ugyancsak mobilis rendszerek segítségével beszerezhetik jegyüket, frissítőiket. A pályaudvar sátorszerkezettel fedett, amorf, élőlény-szerű tömege erősíti a futurisztikus hatást, akárcsak a különös repülő szerkezetek.
A pályaudvarokat illetően manapság is akad jó néhány meg nem valósult terv: ott van például mindjárt a lerobbant kelenföldi indóház ráncfelvarrására tett kísérlet, amit az állam a Közlekedési Múzeum vasúttörténeti kiállítóhelyének szánt és kiemelt beruházásnak minősített. A Nyugati és környezete megújítására nagyszabású, többfordulós nemzetközi tervpályázatot hirdettek, amire nagynevű külföldi építész- és mérnökirodák is jelentkeztek, ám a fejlesztést itt is lefújták, a hivatalos indoklás szerint a szomszédban „zajló háború idején a rezsicsökkentés megvédése és a honvédelmi célok teljesítése” miatt. A Déli pályaudvar, a hazai későmodern építészet egyik legfigyelemreméltóbb példája is méltatlan körülmények között áll (roskadozik), és bár nemrég fővárosi helyi védelem alá vette az utascsarnokát, a megmentéséhez ez önmagában biztosan nem lesz elég.
A Városháza tornya mellett eltörpülne a Deák téri templom
A kiállítás első szekciójában kapunk egy gyorstalpalót arról, hogyan is lesz egy terv „sosemvolt”, miként mehet akár rengeteg belefeccölt munkaóra, szellemi energia pocsékba, és elmerenghetünk azon, hogy a megvalósulás hiánya vajon tényleg egyet jelent-e az elpocsékolással. A végleges terv kifejlődését megelőzően készült vázlatterv, koncepcióterv, skicc, az alkotómunka részei is érdekesek, ahogy egy tervpályázaton sem csak az elsődíjas alkotásra érdemes figyelni, mert a dobogósok alkalmasint legalább annyira jók.
Ahogy Erő Zoltán a tárlatvezetésen megjegyezte, a maga részéről a pályázati rendszer híve (a Palatium Stúdió, aminek ő a vezető tervezője, szintén pályázaton nyerte el a 4-es metró tervezésének feladatát generáltervezőként), de azért hozzátette:
Magyarországon van egy hagyománya annak, hogy az elsődíjas terv sem valósul meg, hanem valaki besétál a hóna alatt tervekkel a zsűrihez vagy a megbízóhoz, és azt mondja: én hoztam egy sokkal jobbat.
A központi Városháza az egyik olyan emblematikus épülete és tere a fővárosnak, amire temérdek tervváltozat született az elmúlt évtizedekben. Többek között 1939-ben is kiírtak egyet arra a telekrészre, ami a mai napig nincs beépítve. A két világháború közötti időben ez ígérkezett a legnagyobb fővárosi közberuházásnak, nem véletlen, hogy részt vett rajta a magyar építésztársadalom színe-java, akiknek az 1894 óta irodaházként használt, többször bővített egykori Károly kaszárnyát kellett továbbformálniuk.
Weichinger Károly kicsit art deco, kicsit neoreneszánsz hangulatú, nagytornyos, elsődíjas terve 1923-ból a klasszicista Deák téri templom mellett például izgalmas irány lett volna, a történelem azonban elsodorta az egész kezdeményezést. 2008-ban is készültek részletes tervek – vagyonok mentek bele –, ám a mai napig nem áll ott semmi. És már nem is fog, mert a jelenlegi városvezetés nem akarja ezt az oldalt lezárni. Helyette a Városháza előtti, parkolóként használt területen alakítanák ki Budapest új, zöld főterét, bár egyelőre ez is csak terveken létezik.
Sokfelvonásos dráma a Nemzeti körül
Ha már tervpályázatoknál tartunk, azokban élen jár a Nemzeti Színház, ez ugyanis az a magyar közintézmény, amihez a legtöbb meg nem valósult terv kötődik. Az elmúlt több mint száz év alatt három nagyszabású pályázatot is kiírtak rá, először 1912-13-ban, majd 1965-ben és 1996-97-ben is, de végül egyik eredménye sem manifesztálódott. Helyette egy botrányoktól hangos folyamat végén Siklós Mária tervei alapján építették meg, akit az építészkamara egy ponton ki is zárt a tagjai közül.
Annak ellenére, hogy a Nemzeti szimbolikus intézmény, az infrastrukturális háttere teljesen hektikusan alakult az új évezredig, addig ideiglenesnek szánt épületekben működött. A ’60-as évekbeli elképzelések alapján a színház a Felvonulási téren lett volna, sőt, ez lett volna a dísztribün a katonai felvonulásokhoz. Nemzetközi pályázaton versenyeztették rá a terveket (hosszú idő óta először), habár ezen is csak a keleti blokk országai vehettek részt. A közel száz mű több mint fele határon kívülről érkezett, ám a zsűri nem is választott első helyezettet, megosztott második lett egy lengyel építészcsoport és a magyar Hofer Miklós a munkatársaival. Utóbbi végül közel két évtizedig dolgozott a terveken, míg a munkát végleg le nem állították.
A makettek viszont egy egészen más Nemzeti Színházról szólnak. Ezek már a '90-es évek pályázati anyagai, amik közül Bán Ferencét választották legjobbnak több mint 70 közül. A helyszín is változott: a színház a mai Akvárium helyén lett volna, és a ’97-es bizottsági döntés után el is kezdték építeni, de egy évre rá leállították. Csak addig jutottak, hogy megássák a Nemzeti Gödröt, ami mostanára egy szórakozóhely és egy parkológarázs formáját tartotta meg, hiszen a teátrum egy teljesen másik helyszínen, teljesen más tervek nyomán épült meg.
Bán Ferenc színháza azért lett volna nagyon más, mint a mostani, mert egy pezsgő közegben lett volna, folyamatos városi használatban, így nem csak az előadások idejére, de akár reggeltől estig nyitva tarthatna, illetve azt a városi kapcsolatrendszert is tagolhatta volna, amit a Deák tér-Erzsébet tér-Bajcsy-Zsilinszky út szakasz alkot.
Felhőkarcolók és magasházak
Elsőre meglepő lehet, de a felhőkarcolók és magasházak iránti vonzalom egyáltalán nem újkeletű Budapesten, már száz éve is voltak lelkes hívei. Jó példa erre Gregersen Hugó terve az 1920-as évekből. Gregersen amellett, hogy jól végiggondolt, racionális bérházakat tervezett és épített, a saját kedvtelésére felhőkarcolókat is rajzolt a pesti belváros különböző helyszíneire. 1926-ban részt is vett egy tervpályázaton, amit a Magyar Mérnök- és Építész Egylet írt ki, és aminek a témája egy, a Vörösmarty térre, a Gerbeaud-ház helyére tervezett toronyház volt. (Tervezett egy másikat is az Anker-palota mellé, oda, ahol most a Madách-házak állnak.) Ugyanerre a pályázatra csak Árkay Bertalan adott be tervet, és a versenyen végül nem is hirdettek győztest. Erő Zoltán a maga részéről egyébként a Róbert Károly-Hungária-Könyves Kálmán körút vonalán akár el is tudna képzelni felhőkarcolókat, szerinte létezhetne egy olyan Budapest-sziluett, ami ezt a tengelyt hangsúlyozza ki.
Luxusszálloda a Gellérthegyre?
Buda reprezentatívabb részei is megragadták időről időre az építészek fantáziáját, láthatjuk ezt a Gellérthegyre tervezett luxusszálló rajzain is, amit Rimanóczy Gyula készített Hoepfner Guidóval. Ebben az időszakban a Tabán megtisztítása egy olyan léptékű gondolat volt, ami nem a mai városhasználatot célozta – egy sűrűn beépített fürdőváros lett volna szállodákkal, lakóházakkal, irodákkal. Ehhez csatlakozott volna a gellérthegyi szálloda, amelynek erkélysorairól fantasztikus kilátás nyílt volna a városra. Rimanóczyék terve (ami valójában egy, a Tabánba tervezett és sokak által ellenzett gyógyszálló alternatívája volt) az 1970-es években valósult meg a Rózsadombon, csak épp egy másik tervezőgárda, egy másik tervezőgeneráció munkája eredményeként, miután az eredetit félretették talán a háború, talán egy új gondolat vagy pénzhiány miatt.
A Tabán beépítésére a Vágó-testvérek terve a legismertebb anyag, amiben elementáris erővel próbálták létrehozni az új városrészt, sugárutakkal, 8-10 emeletes épületekkel, erős architektúrával – és a terepviszonyok nagyvonalúan figyelmen kívül hagyásával.
A bizottsági kupola
Az 1950-es években a volt királyi palota dunai homlokzatának újjáépítése jelentette az átpolitizált magyar építészet egyik központi problémáját. A szecessziós jegyekkel díszített kupola ellen különös ellenszenvvel viseltettek, de a Hauszmann-féle késő historizáló homlokzatot sem értékelték akkoriban. 1952 és 53 között a KÖZTI számos építésze készített tanulmányokat a dunai homlokzat, a krisztinavárosi szárny és a kupola átalakítására. Volt, amikor nem volt kupola, volt, amikor nagy kupola volt, és volt, amikor az egészet Rákosi elvtárs zárt körzetének képzelték el úgy, hogy a mostani rondella melletti kapuépület lett volna az őrség háza, tehát mint egy középkori várat használták volna. A kupola-mizériából Hidasi Lajos terve került ki győztesen, igaz, nagyon nehezen, hosszú viták után. A végeredmény, ami építészeti elemeiben egy római templom kupolájára emlékeztet, Major Máté szerint egy „bizottsági” kupola lett – vagyis nem volt se sava, se borsa.
Arra is számos kísérlet folyt, hogy a Dísz téren mi történjen. A királyi palota újjáépítése a ’80-as évekre befejeződött, ám a szomszédos terület, a romos, foghíjas tér parlagon maradt. Egy 2004-es tervpályázat a Dísz tér és a Szent György tér közti terület újrahasznosítására keresett javaslatokat, ezen Kis Péter munkáját választották a legjobbnak. A terv az egykori Honvédelmi Minisztérium helyére egy új, szoborszerűen formált tömböt szánt, ami tetőként átnyúlik a szomszédos Honvéd Főparancsnokság romjai fölé – utóbbit egyébként éppen most építik vissza, és az az elképzelés, hogy a Hadtörténeti Múzeumot költöztetik bele. Ahogy Erő Zoltán mondta, Kis tervét anno sokan bírálták, de tény, hogy az egyik legizgalmasabb volt, szerinte az ilyenfajta visszaépítésekkel kreativitásról, új ötletek kipróbálásáról mondunk le.
A budai Vár manapság is a presztízsberuházások egyik legfőbb helyszíne. Arra, hogy felesleges pénzkidobás, sőt történelemhamisítás és politikai ámokfutás zajlik-e ott, vagy értő restauráció, amivel végre begyógyulnak a háborús sebek, kétrészes dokumentumfilmben kerestük tavaly a választ, a videók itt nézhetők meg:
Tulajdonképpen mi folyik a Várban? - a hvg360 dokumentumfilmje
Felesleges pénzkidobás, sőt történelemhamisítás és politikai ámokfutás zajlik a Budai Várban, vagy értő restauráció, amivel végre begyógyulnak a háborús sebek? Erre kereste a választ a HVG kétrészes dokumentumfilmje a várnegyed tucatnyi helyszínén.
A Sosemvolt Budapest – Tervek, álmok, víziók a főváros építészetének 150 évéből kiállítás február 11-ig látogatható a Pesti Vigadóban, kurátora Kovács Dániel, a MÉM MDK kutatója, muzeológusa.
