Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Először járt Magyarországon Esther Perel pszichoterapeuta, aki tabukat döntögető könyveivel és podcastsorozatával a hosszú távú kapcsolatokat, az erotikát és a megcsalást is merészen új megvilágításba helyezte. A milliók által követett Perel figyelme ezúttal az „appkultúrára” és a modern elmagányosodásra irányult. Hogyan sorvasztják el nemcsak a kapcsolatainkat, de a szociális készségeinket is az algoritmusok?
A kilenc nyelven beszélő, negyven éve praktizáló, belga-amerikai pszichoterapeuta volt az idei Brain Bar szupersztárja. Esther Perel korunk egyik legeredetibb gondolkodója a modern párkapcsolatokról, könyveit eddig 30 nyelvre fordították le (az Affér című kötetéről itt írtunk kritikát), a Where should we begin? című podcastműsorának pedig, amelyben vállalkozó kedvű párok a kapcsolatuk kihívásairól beszélgetnek, milliós követőtábora van.
Budapesti előadását nagy várakozás előzte meg, a stand-upja alatt pedig szinte végig érezni lehetett, hogy a közönség mennyire ki volt éhezve Perel meglátásaira, párkapcsolati tanácsaira, és arra, hogy valaki végre mélyebb magyarázatot adjon az olyan sokakat érintő, virtuális jelenségekre, mint például a ghostingolás.
Esther Perel egész pályafutása során a szerelmi, családi, baráti és munkahelyi kötődéseket, továbbá a monogámiát, a hűtlenség dinamikáját, az erotikus vágyat tanulmányozta. Holokauszttúlélők gyerekeként arra jutott, hogy az „erotika a trauma feldolgozásának lényeges módja”, ezért gyakran szokta mondani, hogy pácienseivel ő nem is a traumán, hanem az erotikán dolgozik.
Előadása előtt egy, a sajtó számára megrendezett kerekasztal-beszélgetésen az egyik újságírói kérdésre felelve beszél erről: „mindkét szülőm öt évet töltött koncentrációs táborban. Mit gondoltok, hogyan voltak képesek reggelente felkelni? Apám szerelmes lett, anyám történeteket és verseket írt hozzá. Vagyis meg kellett találniuk a módjárt annak, hogy továbbra is emberi lényeknek érezzék magukat. Az erotika volt az, ami fenntartotta a kapcsolatukat az elevenségükkel”.
A pszichoterapeuta szerint a játékosság, a felfedezés, a kíváncsiság, a képzelőerő, az álmodozás vagy a költői énekek mind innen, az elevenségből fakadnak, és általuk gyógyulhatunk. Lelkileg akkor vagyunk rendben, ha tudunk örömöt érezni, kapcsolódni és képesek vagyunk a kontroll átadására is. „Mert nincs nagyobb szuverenitás, mint saját magad önkéntes megadása. Átadni magad valakinek a legszabadabb cselekedet” – fogalmaz.
Újabban azt vizsgálja, hogy a technológiai beágyazottságunk miként befolyásolja az emberi kapcsolatokat. Mint mondja, ma az appok kultúráját éljük, ahol a randiapp az új nagymama, ami „összehozza a párokat”, és ahol az emberek 65 százaléka algoritmusok, vagyis nullák és egyesek segítségével randizik. Perel ezt a jelenséget az artificial intimacy, a mesterséges intimitás fogalmával jellemzi, vagyis úgy keressük online eszközökön a lelkitársunkat, mintha csak egy webshopon vásárolnánk (hasonló gondolatokat fogalmazott meg korábban Byung-Chul Han filozófus is).
Csakhogy sokáig a lelkitárs, tehát az igaz, egyetlen társ maga Isten volt, nem egy személy – véli a terapeuta. Ma a transzcendenst, az eksztázist, az élet értelmét és a teljességet nem az isteniben keressük, hanem a párkapcsolatunkban. Ezzel az ideális kiválasztottunk felé rengeteg elvárást támasztunk: lehetőleg legyen ő a legjobb barátunk, a bizalmasunk, a szenvedélyes szeretőnk, partnerünk a szülőségben és az intellektuális társunk egyszemélyben. És ha ez nem lenne mind elég, újabban a hosszú távú románcra „identitásprojektként” is tekintünk, vagyis a másikkal való viszonyunkban akarjuk megtalálni önmagunkat, annak is a lehető legjobb verzióját, azt, akivé válni szeretnénk. „A házasság a személyes fejlődés intézménye” lett – ahogy Perel mondja.
Ez a sok elvárás egymásra rakódik, ami azt eredményezi, hogy
ma már nem elégszünk meg az elég jóval, hanem a tökéletest hajszoljuk.
Az appok pedig alattomos módon épp annak az illúzióját teremtik meg, hogy a tökéletes megtalálásában nyújtanak hasznos segítséget, és rászoktatnak a gondolatra, hogy egy kattintásnyira vagy egy jobbra húzásnyira mindig ott a lehetősége annak, hogy az előzőnél akár eggyel jobbat is találhatunk.
Így juttattuk válságba a szerelmet
Miért tűnik el a világból a vágy, a sóvárgás? Ugyanazért, amiért a versek is. A teljesítményalapú, digitalizált fogyasztói társadalom kiirtja az erotika írmagját is, száműzi a képletből a Másikat, csak a nárcisztikus Én marad a gödör alján. A sztárfilozófus Byung-Chul Han először tartott előadást Budapesten.
Az elmúlt időszakban a csapból is a mesterséges intelligencia folyik, és a legtöbben főként a deep fake tartalmakban, illetve abban látják az MI veszélyét, hogy az elveheti sokak munkáját. Esther Perel viszont behoz egy másik szempontot is.
Nemcsak a randiappok, de egy rakás más prediktív technológia van, amely segít döntéseket hozni vagy akár dönt is helyettünk. Ez az assisted living – mondja Perel, vagyis az életünket mindenféle applikációval támogatjuk meg. Ezek között „van olyan, ami megmondja, hogy jussunk el A-ból B-be, milyen tartalmat nézzünk meg következőleg, mit hallgassunk, mit együnk, kivel randizzunk”. A pszichoterapeuta szerint azonban az elsőre ártalmatlannak tűnő technológiai támogatás nagyon komoly fenyegetést jelent a boldogulásunkra nézve hosszú távon.
Az appok által ugyanis minimalizáljuk az életünkben random előforduló helyzeteket, az akadályokat, a megmérettetést, ezáltal csökkentjük a lehetőséget a felfedezésre, a másokkal való spontán találkozásra, a tapasztalatszerzésre, a tévedésre, amelyekből aztán mind tanulva a magabiztosságunkat és az öntudatunkat fejleszthetnénk. „Kíváncsi vagyok, hogy ez mekkora mértékben járul hozzá ahhoz, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek megküzdeni az ismeretlennel, a szorongásokkal, a félelmekkel, a váratlan helyezetekkel, amelyek amúgy az emberi létezés részét képeznék” – fűzi hozzá a terapeuta.
Az appok – fogalmaz Perel a sajtóbeszélgetésen – eltávolítják „a súrlódást” az életünkből, az egymásnak feszülést, amelyek szerinte az erotikának is alapvető táptalaját képezik. Az okostelefonra letöltött megannyi digitális eszköz eliminálja a bizonytalanságunkat, segít abban, hogy a dolgok egyértelműbbé váljanak, de az intimitáshoz, az erotikához pont arra lenne szükség a szakember véleménye szerint, hogy ne legyen minden olyan kő egyszerű, világos és magától értetődő.
Hozzászoktunk, hogy ha fuvarra van szükségünk, rendelünk egy Bolt taxit vagy egy Ubert, és a kocsi azonnal megérkezik. Ha ételt rendelünk, akkor azt rövid időn belül egészen az ajtónkig szállítják. Esther Perel attól tart, hogy kezdjük megszokni azt is, hogy a dolgok állandóan a rendelkezésünkre állnak, és a mindennapi élvezeteinket, örömeinket szakadatlanul, kiszolgálják. Az OnlyFansen magát kínáló szexmunkásoknak csak úgy, ahogy egy szexbabának vagy a ChatGPT-nek, nincsenek észlelhető szükségleteik, saját elvárásaik, kizárólag az igényeink kielégítésére vannak.
Ezért emlékeztetni kell az embereket arra, hogy a valódi kapcsolatok nem így működnek. Perel megítélése szerint a mesterséges intimitás elidegenedéshez vezet.
A modern magány legfontosabb jellemzője, hogy a hiperkonnektivitás álcáját ölti magára.
Az emberek többségének ma sokkal több ismerőse van – leginkább virtuálisan –, mint amennyi a nagyszüleinknek egész életükben volt, mégis roppant módon elmagányosodunk. „Lehet, hogy van ezer virtuális barátunk, de ebből hányan jönnének át megetetni a macskát? Lehet, hogy péntek este 15 emberrel chatelünk egyszerre, de vajon milyen hosszú a listája azoknak, akik leszaladnának nekünk másnap gyógyszerért, ha rosszul lennénk?” – kérdezte a Brain Bar közönségétől.
Mint fogalmazott: a közösségi média a kapcsolatok promiszkuitását kínálja, csakhogy miközben túl sok információnk van olyan emberekről, akik igazából nem érdekelnek minket, epekedve vágyunk valami mélyebb, őszintébb és hitelesebb kapcsolódás után.
A breadcrumbing egy beteg társadalom szomorú tünete
Ezt azonban egyre nehezebb úgy elérni, hogy közben szociális sorvadásban szenvedünk. A társas atrófia – fogalmaz a szakember – hasonló az izomsorvadáshoz. Ha nem használjuk a szociális képességeinket, akkor azok elgyengülnek.
Ha mindent házhoz rendelünk, home office-ban dolgozunk, és inkább az algoritmust etetjük ahelyett, hogy személyesen találkoznánk valakivel, a szociális életünk elcsökevényesedik, bizonytalanná válik.
Pauline Boss neves gyászkutató alkotta meg a 70-es években a kétértelmű veszteség fogalmát, amelyet Esther Perel a mesterséges intimitás jellemzése céljából újrahasznosított. Eszerint egy erős kétértelműség jelent meg a társas viszonyrendszerünkben: sokszor egy kapcsolat csak fizikailag van jelen, de érzelmileg nem számíthatunk a másikra, máskor meg ugyan érzelmileg támaszt jelenthet nekünk a kapcsolat, de az csak virtuálisan megközelíthető. Ez érhető tetten akkor, amikor az illető, akivel hetek óta flörtölünk, és kedves üzeneteket ír nekünk, folyton megfutamodik, ha valódi találkozóra kerülne sor. Ilyenkor nem történik más, mint a másik stabil bizonytalanságban tart minket.
Esther Perel szerint a breadcrumbing néven ismert online jelenség az elidegenedés következménye. „Lényege, hogy csak annyit csöpögtetek, hogy valami laza kötődés létrejöjjön köztünk. Hogy ne érezzem azt folyton, hogy mennyire egyedül vagyok a világban, de azért ne is kelljen semennyire elköteleződnöm, vagy a szabadságomból engednem”.
A ghosting ugyanerről a tőről fakad. Perel előadásán a közönségből megkérdezte valaki, hogy miért fáj annyira, amikor a másikkal jókat chatel az ember, és úgy tűnik, hogy minden rendben, aztán hirtelen az illető megszakít minden kommunikációt, és se szó, se beszéd elérhetetlenné válik. Perel egy Edward Tronick nevű pszichológus által kidolgozott kísérletet hozott fel magyarázó példaként. A kísérletben a pár hónapos gyerekéhez gügyögő, mosolygó anya arca hirtelen kifejezéstelenné válik, nem reagál semmire. A baba azonnal kínlódni kezd, mozgolódni, hogy reakciót csaljon ki az édesanyjából, majd mikor nem ér el ezzel semmit, pánikba esik. A kísérlet azt kívánta bebizonyítani, hogy szinte az első pillanattól fogva borzasztóan fogékonyak vagyunk a társas viselkedésre, de a gyerek kétségbeeséséhez tulajdonképpen nagyon hasonló a ghostingolásra adott, felnőtt reakciónk is, ami érthető, hiszen kikezdik a bizalmunkat és akár az egészséges önképünket is.
Esther Perel szerint a szociális sorvadás miatt meg kell tanulnunk újra társadalmi lényekként funkcionálni, ami nem is annyira egyszerű, mert szerinte ma minden „a társas kapcsolat ellen szövetkezik: az oktatási, kulturális, politikai intézmények mind abban érdekeltek, hogy széttöredezzék a közösségeket, szeparálják az egyéneket ahelyett, hogy kölcsönös és szolidáris kapcsolatokat teremtenének”.
Hangsúlyozza, hogy online a szociális készségek nem elsajátíthatók, viszont az utcán, lent a téren a gyerek egészen kiválóan megtanul versengeni és együttműködni másokkal, szabályokat hozni és azokat megszegni, valaminek az élére állni, klikkesedni és kitalálni, hogy melyik klikkbe tartozik. A tanulság ebből az, hogy nem okostelefont kell a gyerek kezébe adni, hanem ki kell engedni őt az utcára a többiekkel.
Az igazán mély emberi dilemmákkal az MI nem tud mit kezdeni
De mi van akkor, ha a megszokott társas viselkedésben nem az algoritmusok, hanem olyan rajtunk kívül álló tényezők okoznak zavart, mint mondjuk, a háború? Miként hat egy fegyveres konfliktus a párkapcsolatok dinamikájára?
A hvg.hu kérdésére Esther Perel az orosz-ukrán háború kapcsán felhozza: annak sajátossága, hogy a terápiás segítség már szinte az első pillanattól fogva az ukránok rendelkezésre áll. „Ez roppant érdekes, mert legtöbbször a trauma feldolgozása évekkel később történik. Az emberek először mindig újjá akarják építeni az életüket, így aztán eltart néhány évtizedig, mire a mentális egészséggel való törődés valóban működésbe lép, és részben emiatt beszélhetünk ma transzgenerációs traumákról” – fogalmaz. Egy, a podcastjában korábban szereplő ukrajnai házaspár történetét idézi el, ahol a férfi Odesszában maradt az egyik fiával, a nő pedig Nyugat-Európába menekült a másik gyerekükkel.
„A férfi úgy gondolta, hűségesnek kell lennie a nemzetéhez, és kalkulált azzal, hogy lehet, hogy őt is behívják harcolni, ahogy a 18 éves fiát is. Úgy vélte, hogy van valami nála nagyobb dolog, ami nem az ő személyes döntésén múlik, a nő viszont ragaszkodott hozzá, hogy el tudja hozni őket Európába. Kérdezgette, hogy »hát nem fontosabb a mi családunk? Hát nem mi számítunk a legjobban neked?« Ez egy hihetetlenül mély beszélgetés volt az értékekről. Arról szólt, hogy miként lehet megtanulni elfogadni, hogy a másik értékrendje nem elutasítás vagy a saját fontosságom becsmérlése; hogy a férfi az erkölcsi válság elkerülése érdekében képes vállalni akár a halál kockázatát is. Ezt a podcastadást tech konferenciákon játszom azóta. Látni akarom, hogy egy alkalmazás hogyan kezelné ezt a konfliktust.
Adj nekem egy MI-t, ami megbirkózik az ilyen óriási dilemmákkal!
Perel szerint a mesterséges intelligencia egyelőre biztosan nem alkalmas arra, hogy a mély beszélgetések során az embert helyettesítse. Nem tudja kielégíteni az érintésre való igényünket sem, amelyre az emberek nagyon ki vannak éhezve. „Szex nélkül tudunk élni, de érintés nélkül nem. Érintés nélkül agresszívakká, ingerlékenyekké és depressziósokká válunk” – fogalmaz a terapeuta.
Az egyik legerősebb antidepresszásnak azt tartja, ha az érzelmi sivatagból, a közönyből a másikkal való törődés által próbálunk meg kikecmeregni. „A törődés azt az érzetet kelti bennünk, hogy értékesek vagyunk, hogy van valamink, amit kínálhatuk” – ezt a feladatot ugyancsak nem tudjuk rábízni a robotokra.
Végül – mondja – egyelőre a terapeuták munkáját sem fenyegeti érdemben az MI, mert az hiába dolgozik kiválóan egy előre betáplált nyelvezetből, egy jó terápiás beszélgetés sosem azon alapul, ami már korábban elhangzott, vagyis rutinból nem lehet terápiát vezetni. „Programozhatsz a robotba érzelmi reakciókat, de a két ember közötti kapcsolatot nem tudod beletáplálni”.
