Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A társasjátékos világ egy új és egy korábbi nagyvadját néztük meg: mindkettő ott van a világ összes társasjátékát több tízezer játékos szavazatai alapján rangsoroló lista legjobbjai között. És a sikerük abszolút megérdemelt.
Ugye mindenki emlékszik még a Catan telepeseire? Akik ma szenvedélyes társasjátékosok, és minden hónapban az jelenti számukra az egyik legnagyobb kihívást, hogy ne költsenek lehetőségeiken felül újabb és újabb játékokra, azok közül rengetegen vannak, akik számára a Catannal kezdődött minden. Az a folyamat, amely végül a mai, hihetetlenül összetett, minimum három-négy órás játékidejű, egész estés, visszavágóval akár egész napos szórakozást nyújtó játékok elterjedéséhez vezetett.
A nagyjából harmincéves társasjátékos „forradalom” mostanra már odáig jutott, hogy a legjobb euro – azaz európai típusú, erőforrásgyűjtésre épülő, az amerikai típusú, a szerepjátékozáshoz hasonló játékokkal szemben – játékok tulajdonképpen már több összetett játékot tömörítenek, azaz már olyan sokféle stratégiára adnak lehetőséget és követelnek meg, hogy azok közül egyetlen egy is simán elmenne egy önálló társasnak. Eközben viszont korántsem csak a mechanikák fejlődtek, de a történetek is: ma egy pusztán csak jó és élvezetes játékmenetet kínáló társas már semmire nem elég, ha nincs hozzá egy komolyabb koncepció is.
A társasjátékosok bibliája, a csaknem 150 ezer társast rangsoroló BoardGameGeek teljes toplistáján jelenleg második és negyedik helyen lévő, magyar kiadásban is megjelent játékot próbáltunk ki, amelyek tökéletesen megmutatják, milyenek is a legújabb kor legjobb játékai.
Brass: Birmingham
A stratégiai játékok közül a világ legjobbjának, az összes közül pedig második legjobbnak szavazott Brass: Birminghamben, ahogy a hasonló játékok legjobbjaiban, szintén téma és mechanika összhangja a lenyűgöző – illetve az is lenyűgöző. A játék az ipari forradalom egy évszázadát idézi meg, két hosszú fordulóban: az elsőben még a vasút feltalálása előtt, a másodikban már azután vagyunk. A játékosok pedig iparmágnások, akik a maguk hasznára fordítják a fejlődést: hajóikkal, később a maguk által épített vasútvonalakkal terjeszkednek, manufaktúrákat és gyárakat hoznak létre, és ha megfelelően fel tudják fejleszteni, persze meg is gazdagodnak az eladásból.
Már ez az egymondatos leírás is olyan, mint ha a némi leegyszerűsítéssel „egy fáért és egy kőért építek egy házat” alapmechanizmusra építő euro játékok definícióját próbálnánk vele megfogalmazni, és nem is véletlenül:
a Brass: Birmingham az ilyen típusú társasjátékok csúcsa.
Nem az benne a különleges, hogy alapvetően forgatná fel az ismert mechanizmusokat, hanem hogy elviszi őket a falig, és olyannyira kiaknázza a bennük rejlő lehetőségeket. Nehéz elképzelni olyan játékot, ami tovább tudna menni – egyelőre nem is nagyon adtak ki ilyet. Ez persze még jelenthetné azt is, hogy nincs szó másról, mint millió és egy egymásra épülő szabály bemagolásáról, és ha így lenne, az nem is lenne túl nagy szám, de épp az a nagyszerű, hogy nem így van. Bár millió és egy szabályt kell megtanulni hozzá, de ezek valójában mind magától értetődnek, mert logikusak, életszerűek és onnantól, hogy egy – ilyen játékoknál megszokott – néhány órás szabálytanulás és az első egy-két parti után átláttuk a játékmenetet, úgy érezzük, tulajdonképpen nem is lehetne másképp. Így pedig a bonyolultság szinte olyan, mint egy jó irodalmi szöveg, amelyben minden mondat épp a helyén van, és nem is lehetne máshol.
A kétoldalú tábla – kedvünk szerint lehet nappali és éjjeli városban játszani, ez csak a dizájnban jelent eltérést – nem túl meglepő módon Birminghamet és környékét ábrázolja, kanálisokkal és sínekkel összekötött településekkel. Minden településen lehetőség van létrehozni egy vagy többféle üzemet – pamutgyárat, szénbányát, rézöntödét, manufaktúrát, fazekasműhelyet és sörfőzdét –, de ezek némelyikének felépítéséhez szükség van összeköttetésre a legközelebbi kereskedéssel, máshoz pedig rézre van szükség, ahogy az eladásnak is feltétele a kiépült úthálózat a piaccal, és nemegyszer az is, hogy rendelkezésünkre álljon sör, hiszen mivel az adott időszakban sokszor hiány volt szennyezetlen ivóvízből, a sör volt az elérhető tiszta ital. Ez máris egy olyan tudás, ami legalábbis védhetőbbé teszi a társasjátékozás egyik jellemző velejáróját, a mértéktelen sörfogyasztást.
A játékosok kezében vagy városokat, vagy iparfajtákat megjelölő kártyák vannak, ettől függ, hogy hova vagy mit tudunk felépíteni; a kártyafélék megkettőzése kiváló ötlet volt a tervezőktől, mivel bár a kártyahúzás behozná a játékba a modern korban már mumusnak számító szerencsefaktort (hiszen hiába találom ki a tökéletes stratégiát, ha az istennek se húzom ki a kártyát, ami lehetővé tenné), ez mégis minimalizálja azt, hiszen városkártyával bármilyen jelen lévő üzemet felhúzhatok az adott településen, iparkártyával viszont ugyan korlátozottabbak a lehetőségeim, de legalább bárhol építkezhetek. Sőt, mivel az egyik lehetséges akció a „jokerkártyák” húzása, a szerencsét leginkább kárhoztató játékosok némi áldozatért cserébe akár felül is írhatják a szabálynak ezt a részét.
Épp ez, a szabály felülírásának lehetősége talán a legizgalmasabb mechanizmus a Brassben, illetve ez teszi még szerethetőbbé a játékot, mert igazán felnőttként kezeli a játékosokat: a szabály megadja a játék keretrendszerét, kijelöli a logikáját, de amennyiben a saját stratégiám érdeke azt kívánja, a kereteken belül el is térhetek tőle. A jokerlapokon kívül ugyanis a saját vállalatbirodalmamat is lehetőségem van fejleszteni: bár elvileg fokozatosan érnének egyre többet az üzemeim, lehetőség van arra is, hogy átugorjak egy-egy szintet; sőt, mivel a játék jóval több lehetőséget kínál, mint ahány fordulóból áll egy parti, enélkül nehéz is győzni.
A Brass a tervezés játéka, ami megint csak az életszerűséget erősíti, hiszen valóban nem épp spontán szokás szénbányákat és rézöntödéket vásárolni, aztán lesz, ami lesz: ahhoz, hogy a lépéseinknek valódi értelme legyen, minimum 4-5 körrel előre át kell látni, mit fogunk csinálni. Például először is építünk egy utat a megfelelő város és a piac között, hogy a városban felépítsünk egy gyárat, amihez viszont rézre is szükségünk van, ha pedig a sikeres gyáralapítás után még el is szeretnénk adni, amit termeltünk, ahhoz lehet, hogy egy másik útvonalat is ki kell építenünk, és alapítanunk egy sörfőzdét is, de eközben korlátozott számú akció áll rendelkezésünkre, tehát lehet, hogy már azt az utat sem érdemes megépíteni, mert már most látni kell, hogy a profitig úgysem tudnánk elérni.
És persze, mint a legtöbb játékban, itt is vannak aduászok: a fazekasműhellyel lehet a legtöbb pontot leakasztani, viszont nagyon kevés helyen van lehetőség ilyen műhelyet indítani, ez tehát nemigen sikerülhet minden játékosnak. De a Brassben az a jó, hogy egyáltalán nem is kell mindenkinek ugyanazt csinálnia: bár látszólag sokat ér például a köcsögözés, de sokat is kell dolgozni érte; nem biztos, hogy kevésbé jövedelmező, ha a fazekasság beindítása helyett inkább kevesebb pontot hozó iparból hozunk létre többet.
És ez a sokrétűség mindenre igaz: ha akár minden játékos másféle stratégiát választ, akkor is abszolút nyitott a verseny, főképp, hogy a Brass készítői annyira szabad és nyitott mechanizmust hoztak létre, amiben még a pontszerzés sem olyan szigorúan kötött, mint sok más játékban, remekül lehet például mások gyümölcsét is learatni: a települések közti úthálózat birtoklása önmagában is pontot ad, függetlenül attól, hogy kinek a kiskirálysága van az út két végén.
Még sok játék után is úgy tűnik, hogy szinte korlátlan a lehetőségek száma. De nem is csak ettől olyan élvezetes, hanem a már említett és irodalomhoz hasonlított, tökéletes tervezés miatt. Az már csak hab a tortán, hogy akármilyen bonyolultnak is tűnhet elsőre a játék, a szabálykönyv példásan érthető, részletes, könnyen befogadható, mindent példákkal illusztrál, és mellesleg még a történelmi korszakról is mesél, ahogy azokról a történelmi személyekről is, akikkel elvileg játszunk.
Ez egy gyakorlatilag tökéletes játék.
Hányan játszhatják? Ketten ugyanolyan élvezetes, mint hárman vagy négyen: az előkészületek, a játéktábla és a kártyák száma a játékosszámhoz igazodik.
Mennyibe kerül? 22-25 ezer forint körül.
Alapinfók a kiadó oldalán.
Ark Nova
A Brass: Birmingham valamivel már régebbi játék, csak épp megjelenése után rögtön elkapkodták az összes magyar példányát, így sokáig nem volt kapható, de azóta is megjelent egy újabb, kategóriájában, összetettségében és nem mellesleg zsenialitásában is hasonló társas: az állatkertépítős Ark Nova, amelyet rövid időn belül a legjobbak közé repítettek a szavazók, mostanra pedig már azt a játékot is megelőzte, amely elég nyilvánvaló – de cseppet sem zavaró – módon az ihletője volt: A Mars terraformálását, így most a világ negyedik legjobb játéka a toplista szerint. (Egyébként ezt is rögtön elkapkodták, de ez is újra kapható.)
Az Ark Nova nemcsak bizonyos mechanizmusaiban emlékeztet a nagy elődre, de különlegességében is: ahogy A Mars terraformálása, úgy ez is egy tökéletesen kidolgozott kerettörténetre épül, és ennek is az adja az egyik különlegességét, hogy több száz kártya tartozik hozzá, és nincs köztük két egyforma. Itt a játékosok állatkerteket üzemeltetnek, de ez korántsem csak díszlet, szó sincs arról, ami a gyengébb játékokban gyakran előfordul, hogy a keretsztori valójában simán helyettesíthető lenne körülbelül bármivel, a lényeg úgyis csak annyi, hogy a lila biszbaszok két pontot érnek, a pirosak meg hármat, nevezzük a lilát akár birkának, akár kisautónak: az eddig ismeretlen alkotó, a rögtön elég nagyot dobó Mathias Wigge úgy tervezte meg a játékot, hogy az tökéletesen modellezi egy modern, szinte utópisztikusan jól kitalált állatkert működését, ahol nemcsak az állatok bemutatása van fókuszban, hanem az állatfajok védelme, a tudományos kutatás, az együttműködés más intézményekkel és egyetemekkel, sőt az állatok visszaengedése a természetbe is.
A játéknak tehát csak egyik része a kézenfekvő, azaz a karámok, állatházak megépítése, majd különféle állatok beköltöztetése a saját állatkertünkbe. Ha mindössze ennyi lenne az egész, valójában az is abszolút élvezetes lenne, mert ha nem „szakmailag”, csak emberileg nézzük, mégiscsak ez a legjobb része a dolognak, ami felébreszti a gyerekkorunk játékos ösztöneit: meg akarjuk szerezni az oroszlánt meg a tigrist, egyrészt, mert nagy feladat, sok pontot ér, másrészt meg mert
mennyire menő dolog már oroszlánt meg tigrist tartani!
Azonban az Ark Nova egészen konkrétan nem engedi, hogy csak erre koncentráljunk – pontosabban engedni persze engedi, csak akkor elégedjünk meg az utolsó hellyel –: itt ugyanis nem egy, hanem kétféle pontot kell gyűjteni, amelyek végül nem önmagukban számítanak, hanem a kettő különbsége adja ki a győzelmi pontokat, azaz ha az egyik pontozósávon nem haladtunk, jó eséllyel mínuszban lesznek a pontjaink.
Az egyik pontozósáv az állatos, azaz az állatkertem vonzereje: hányféle és mennyire különleges állatom van. A másikféle pontok pedig a természetvédelemért járnak, azaz nem lehet csak önzőnek lenni, a világot is jobbítani kell. Lehet, hogy technikailag ez nem olyan nagy szó, mégis nagyon szimpatikus hozzáállás, és igenis sokat ad hozzá egy játék értékéhez, ha ilyen téren is gondolkodik, és a világjobbító szándék sem nem izzadságszagú, sem nem von le a játék értékéből. Márpedig itt nem von le, sőt.
Az első néhány játékban – illetve tulajdonképpen mindig – pusztán csak az is magával ragad, hogy mennyire izgalmas már ez a kitalált struktúra is, mennyire érdekes az állatgyűjtésen kívül ezekre a szempontokra is figyelni, együttműködéseket kötni, kihívásoknak megfelelni (pl. legyen minél több emberszabásúm vagy mondjuk afrikai állatom), miközben a közönséget is szórakoztathatom akár libegő vagy jégkrémesstand építésével, ahogy – a Brasshez hasonlóan – az is nagyon jó, hogy az itt is meglehetősen sok szabály mennyire logikusan épül egymásra.
Csak ezen az első körös élvezeten felül jönnek aztán az olyan habcsókok a tortára, mint hogy hiába van 2022, hiába fejlesztenek jobbnál jobb és újszerűnél újszerűbb játékokat évtizedek óta,
még mindig sikerül valakinek olyan mechanizmust kitalálnia, ami teljesen újdonságot jelent az összes többi társasjátékhoz képest.
A kisebbik újítás a fordulók tagolása: itt nincsenek kitűzött fordulóvégek vagy korszakhatárok, az időszaki kiértékeléseket, készletújratöltéseket bármelyik játékos bármikor kezdeményezheti (viccesen kávészünetnek nevezi a játék, igaz, lehetett volna akár pisiszünet is). Ehhez hasonlóval azért már lehetett találkozni (nem mintha ez levonna az értékéből), de a játék alapmechanizmusa egészen új. Az ötféle lehetséges akciót ötféle, mindenkinek kiosztott kártyával lehet végrehajtani, amelyeket mindenki kedve szerint rendez sorba, majd amikor valamelyiket használta, a sor végére teszi, a többit pedig a sorban eggyel feljebb csúsztatja: ezen a sorrenden múlik az, hogy mennyire „erős” az adott akcióm, mekkora előnyökben részesülhetek, egy vagy két állatot költöztethetek karámba, és így tovább, ráadásul minden kártyának van egy normál és egy még erősebb oldala, ha elérjük a szintlépéshez szükséges feltételeket. Ez pedig másmilyen gondolkodásmódot feltételez, ami tapasztalt játékosoknak külön öröm, hiszen kétszáz kipróbált játék után nem rossz, ha valami újat kap az ember.
Ahogy az is mindig öröm, ha egy játék ennyire részletesen ki van dolgozva, ennyire szépek az ábrák, ennyire sok kisebb ötlettel van feldobva – például minden játékos saját állatkertje más, és eltérő előnyöket és hátrányokat biztosít –, ahogy az is jó, hogy a végeredmény szinte teljesen kiszámíthatatlan, azaz nincs szó arról, hogy ha valaki nagyon nekilódult az elején, akkor úgyis ő nyer majd, mi meg fölöslegesen strapáljuk magunkat órákig: a játék végén, a pontozáskor még rengeteg korábbi fejlesztésünk beérik, így ilyenkor még teljesen megfordulhat az állás.
Imádnivaló:
ez a legjobb szó az Ark Novára. Mert a remek alapötlet, a tökéletesen kitalált szabály és a nagyszerű részletek hármasára rájön valami olyan báj amitől az ember még szívesebben veszi elő ezt a játékot, mint egy hasonlóan jó, de kevésbé szerethetőt. Ezzel meg a Brass-szel ki lehetne húzni pár hónapot egy lakatlan szigeten különösebb panaszkodás nélkül.
Hányan játszhatják? Erre is igaz, hogy ketten ugyanolyan élvezetes, mint hárman vagy négyen, és lehetőség van egyszemélyes játékra is.
Mennyibe kerül? 19-22 ezer forint körül.
Alapinfók a kiadó oldalán.
Korábbi társasjáték-ajánlóink:
Kipróbáltuk az év legjobb társasjátékait
Idén is átadták a társasjátékos világ legfontosabb elismeréseit, és ezúttal a magyarok is örülhetnek: az év játéka és az év gémerjátéka máris kapható magyar nyelven. Ki is próbáltuk mindkettőt.
De miért nem lett világszenzáció ebből a társasjátékból?
Megjelent az egyik legmenőbb, milliónyi rajongóval rendelkező kiadó új játéka, de valamiért nagy csend övezi. Pedig a Pendulum képes valami egészen újat mutatni, és ettől olyan izgalmassá válik, hogy még a hibáit is könnyen elfelejtjük.
A világ legjobb társasjátéka, és még négy másik a karácsonyfa alá
Bemutatunk öt nemrég megjelent társasjátékot, amelynek mi is örülnénk karácsonykor: az év legnagyobb szenzációja, egy gyönyörű játék Párizsról, egy vicces és szokatlan családi társas, egy rajzolgatós különlegesség és egy nagyon egyszerű, mégis nagyon jó ötlet. Ezekkel nehéz melléfogni.
Az állatvilág nagy rejtélyéből készített szokatlan társasjátékot a leghíresebb tervezőnő
Újabb társasjátékkal jelentkezett az a nő, aki 2019 legnagyobb szenzációját is megalkotta egy férfiak által uralt piacon. A tavalyi Fesztáv nem fantasy-lényekről és nagy csatákról szólt, hanem a madarakról; így már nem is meglepő, hogy az új játék, a Mariposas témája a lepkék különös vándorútja. Mert jó játékokat nem csak a megszokott témákban lehet készíteni.
Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Kipróbáltuk az év legjobb társasjátékait
