Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Most különösen megéri ellátogatni Litvániába, azon belül is a 300 ezres Kaunasba. Nemcsak az art deco/modernista építészete miatt, hanem azért is, amiért az egész város kék-sárgába borult az ukránokkal való szolidaritásuk jeléül. Milyen következtetéseket vont le Litvánia az egykori szovjet megszállásból vagy Krím elfoglalásából, és mi köze a magyaroknak a balti kosárlabda-nemzethez? Úti beszámoló.
Európa egyik jelenlegi kulturális fővárosa a nagyjából Litvánia közepén, a két legnagyobb folyó találkozásánál fekvő Kaunas, amelyről januári látogatásunkkor már írtunk itt egy cikket. A szervezők tavasz végén, második alkalommal is kihívtak újságírókat, hogy a kulturális programsorozatuk újabb elemeit megmutassák, mint a most nyílt Marina Abramović kiállítást, vagy egy hiperlátványosra tervezett zenés, táncos showműsort a folyóparton. Hiába volt azonban grandiózus az egész év legnagyobb kaunasi eseményének szánt, érzésre az Eurovíziós Dalfesztivál és a világító margitszigeti szökőkút kereszteződéséből megszületett produkció (eurogiccs), az korántsem volt olyan izgalmas, mint maga a város, annak múltja, és különösen jelene.
Aki Kaunasban (vagy a fővárosban, Vilniusban) jár ezekben a hónapokban, azt ugyanis a magyar szem számára szokatlan városkép fogadja. Itt lépten-nyomon emlékeztetik a turistát arra, hogy a világ, és benne Európa, kizökkent a normális kerékvágásból. Hogy lehet, hogy a kontinens – egyelőre – biztonságosabb felén mi még ráérünk kiállításokra meg koncertekre járogatni, de Ukrajnában éppen háború dúl; lassan 150 napja az ukrán embereknek nem hogy kultúrára nincs idejük, energiájuk, lehetőségük, de örülnek, ha egyáltalán élnek.
A litvánok az ukránokkal nagyon látványosan vállalnak szolidaritást, lakossági és politikai szinten is. A középületek az ukrán nemzeti színekkel, kékkel és sárgával vannak kivilágítva vagy megfestve, az erkélyeken ukrán zászlók feszülnek, a kaunasi kosárlabdameccsen, a kivetítőn „Slava Ukraini!” (Dicsőség Ukrajnának) felirat fogadja a szurkolókat, a helyi virágboltos kék-sárga virágokkal rakja tele a kirakatot. A kaunasi, néhány éve bevezetett szomszédünnepen – amikor a helyi közösségek a Laisvės Alėja sétálóutca fáinak árnyékába kitelepülnek megterített asztalaikkal, és megvendégelik egymást – idén az Ukrajnából menekülteknek is volt saját asztaluk.
A litván politika is egészen más mederben folyik a magyarhoz képest, legalábbis ami az orosz invázióhoz viszonyulást illeti. A litván parlament például május elején népirtásnak nevezte Oroszország háborúját Ukrajna ellen, és az orosz hadsereg civilek ellen elkövetett bűneit az orosz állam által támogatott terrorizmusnak minősítette. Litvánia elsőként szüntette be az orosz gázimportot az Európai Unióban, és megtiltotta minden olyan szimbólumnak a használatát, amely az orosz agresszióval való szimpátiát fejez ki. Így például az orosz tankokon, harckocsikon is gyakran látható Z betű felfestése vagy felmatricázása minimum 900 eurós büntetést von maga után.
Minden a latin betűk betiltásával kezdődött
Az erős ellenállás Putyin rezsimjével szemben részben biztosan a litvánok történelmi tapasztalataival magyarázható. Litvánia történelme annyira bonyolult, hogy nemcsak az évszámokkal és a konkrét napokkal kell tisztában lenni hozzá, de olykor szinte óráról órára változott az ország státusza – mondja kaunasi idegenvezetőnk, Linas Daubaras, és ezt a későbbiekben bővebben is kifejti majd.
Ami a korai időket illeti, a litvánok voltak az utolsók Európában, akik felvették a kereszténységet, egészen a 14. század végéig a saját isteneiket tisztelték. Egykori többistenhitükre máig büszkék, nem véletlenül magasodik a város felett éppen a főisten, Perkūnas szobra, a templomtornyokon pedig a kereszt mellett helyet kapnak a pogány szimbólumok is. A jelképeknek ez a békés egymás mellett „élése” annyira különleges és üzenetértékű, hogy az az UNESCO világörökség részét képezi.
Történelmileg magukat a litvánok leginkább a Litván Nagyfejedelemséggel azonosítják, amelynek hatalmas területe magában foglalta a mai Fehéroroszországot és Ukrajna egy jelentős részét is. Ebben az időszakban alapította Báthory István magyar főnemes, erdélyi fejedelem, majd lengyel király és litván nagyfejedelem a vilniusi egyetemet.
A múltnak e dicső szakasza egészen 1795-ig tartott, ekkor történt, hogy felosztotta egymás között a mai Litvánia területét az Orosz Birodalom és Porosz Királyság, és ennek az időszaknak a nyomait sokhelyütt őrzi magán Kaunas is. A város külső részein például még ma is szép számban állnak azok a vöröstéglás barakkok, amelyeket előbb a cári hadsereg, később pedig a szovjetek használtak katonáik elhelyezésére, illetve itt található a „világ leghosszabb hídja” is, amely egykoron Kaunas porosz és orosz városrészeit volt hivatott összekötni. Mint az idegenvezetőnk mondja: bár méretei nem indokolnák, a hídon mégis igen sok időbe telt átkelni, mert mire átgyalogolt rajta az ember, a naptárban már 12 nappal előrébb vagy hátrább járt az év. A trükk az volt, hogy az egyik hídfőnél a Gergely-naptárt, a másiknál még a juliánt használták.
Nem hagytak jó emlékeket maguk után az oroszok. Az 1800-as évek közepétől ugyanis betiltották a latin betűkkel írt szövegek használatát a litvánoknak, és bezáratták az egyetemüket is. Ekkor vált külön hivatássá a latin betűkkel írt könyvek, újságok átcsempészése a porosz oldalról az oroszra (neve is lett a szakmának: Knygnešys), a felsőoktatás pedig gyakorlatilag underground mozgalomként folytatódott tovább; titokban, indexre tett könyvekből oktatva a diákságot.
A litvánok végül csak 1918-ban szabadultak fel az orosz elnyomás alól, és a két világháború közötti időszakban végre megszülethetett a modern litván állam. Kaunas jelentősége ekkor nőtt meg igazán. Mivel Vilnius státusza továbbra is napról napra változott, és hol szovjet, hol lengyel kézre került, a litvánok jobb ötletnek látták átköltöztetni a kormányzati intézményeiket a függetlenségét megőrző Kaunasba, így lett a településből főváros 1920 és 1940 között.
Az addig igencsak elmaradott Kaunas hirtelen óriási fejlődésnek indult. Ki kellett építeni a csatornahálózatát, a vezetékes vizet és meg kellett tervezni a tömegközlekedését is. A legtehetségesebb építészeket rendelték a településre, hogy a kor trendjeihez igazodva impozáns, de praktikus épületeket húzzanak fel, így Kaunas épített örökségét még ma is javarészt a 30-as években emelt épületek adják: keverednek az art deco geometrikus vonalai a litván folklór mintáival, az óváros legrégebbi házai az „új városrész” modernizmusával, a Nemzeti Képtár brutalista tömbje a bauhaus villákkal, a katolikus templomok az ortodoxokkal.
Kaunas nem egy Szentendre-szerű ékszerdoboz, de a nyitott szemmel járó turistát kétségtelenül magával ragadja a hely szelleme (a kaunasi épületek között virtuálisan itt lehet barangolni). A törvényhozás egykori épületében ma klasszikus zenei koncertekre ülhetünk be, vagy becsengethetünk egy art deco múzeumba, esetleg felkereshetjük Kaunas híres graffitijeit, melyek közül sok az egykori zsidó negyed egyik udvarában, az egyetlen működő zsinagóga szomszédságában, a Kiemo Galerijában található.
Ha szerencsénk van, Kaunasban mellénk csapódik Povilas Venta Kuprys helyi költő is, aki például bármikor szívesen eldúdolja nekünk a Gyöngyhajú lányt (hiszen az óriási sláger volt a litvánoknál is annak idején) a litván underground művészetről szóló tárlaton a régi posta épületében, vagy elmeséli, hogy a már említett, fákkal és kávézókkal, alacsony házakkal szegélyezett Laisvės Alėja, vagyis a Szabadság Fasor volt valaha az egyetlen sétány a Szovjetunióban – ma, a maga 1,7 kilométerével pedig az egyik leghosszabb sétálóutca Európában.
És ha már séta: Kaunasban csavarogva az a különös érzés támadhat bennünk, hogy mintha most összesűrűsödne itt az idő; a tegnap és a ma rímelnek egymásra. A tapintható és látható történelem, a gondosan őrzött, épített emlékek, és most a rengeteg ukrán zászló együtt valahogy azt jelzik, bizonyos értelemben még mindig nem ért véget teljesen az, ami 70–80 évvel ezelőtt elkezdődött: az orosz elnyomással szembeni következetes tiltakozás. Ennek nagy hagyománya van az országban és Kaunasban is.
A Laisvės Alėja árnyas utcája megrázó emlékeket őriz. 1972-ben egy 19 éves diák, Romas Kalanta három liter benzinnel lelocsolta, majd felgyújtotta magát a korzón, miközben Litvánia szabadságáért kiáltott. Utolsó üzenetében ugyan azt írta, hogy „a halálomért a rezsimet kell okolni”, a szovjet propaganda Kalantát mentálisan sérült embernek állította be – ezzel indokolva öngyilkosságát –, tettét pedig igyekezett eltitkolni a nyilvánosság elől, ahogy a temetésének időpontját is. A szemtanúk ugyanakkor gondoskodtak arról, hogy a mártírhalálról minél többen értesüljenek Kaunasban, és nem sokkal később a városban néhány napig tartó, rendőri erőszakba torkolló, véres tüntetéshullám kezdődött.
Másfél évtizeddel korábban, 1956-ban, a magyarországi forradalom hatására a kaunasiak, a szovjet elnyomással szemben csendes demonstrációba kezdtek november elején. A központtól nem messze fekvő temetőbe, a magyar forradalmárok emlékére gyertyákat gyújtottak, virágokat helyeztek ki. Ezt a szovjet vezetés meglehetősen rossz néven vette, és a temetőt azonnal bezáratták, majd közparkot csináltak belőle. Ma ez a Ramybė Park.
Furcsamód a kosárlabdának, a litvánok „második vallásának” a népszerűsége is részben egyfajta ellenállásban gyökerezik, ezért aki Kaunasban jár és igazán autentikus élményre vágyik, annak mindenképp javasolt ellátogatni a Žalgirio arénába vagy kosárlabda-múzeumba. A 30-as évek elején, egy Amerikából hazatért litván hozta be az országba a kosárlabdát, és az évtized végére már kétszeres Európa-bajnok volt a balti nemzet. A szovjet elnyomás azonban a nemzetközi színtéren véget vetett a válogatott sikeres szerepléseinek, miközben továbbra is minden litván szorgalmasan pattogtatta a labdát otthon, vagy ahol csak lehetett – például használaton kívül helyezett templomokban. Mikor a nyolcvanas években a moszkvai csapat összekerült a legjobb litván ellenféllel, a kaunasi Žalgirisszel, a pályán zajló csata jelentősége túlmutatott a sporton – a litván szurkolók szívében biztosan.
Levonták a tanulságot
Az 1940-es évektől fogva előbb a szovjet, majd a náci (melynek során Kaunas zsidó lakosságát is deportálták), végül ismét a szovjet megszállás a litvánok huszadik századát is lerövidítette, és főként a Szovjetunió keserű emlékei dolgoznak most a litvánokban – magyarázza a politikai antropológiával foglalkozó Arvydas Grišinas a hvg.hu-nak.
A kutató szerint több okra vezethető vissza, hogy Litvánia nem tűr megalkuvást, kompromisszumot a jelenlegi orosz agresszióval szemben. „Természetesen vannak, akik nem értenek egyet a kormány külpolitikájával, mert azt vakmerőnek tartják”, de Grišinas szerint a liberális-konzervatív vezetés erősen kötődik a rendszerváltáskori ellenzékhez, amivel magyarázható a mostani külpolitikai irány. Ugyanis a litván külügyminiszter nagyapjának, Vytautas Landsbergisnek a litván függetlenségi mozgalom vezéralakjaként elévülhetetlen szerepe volt a rendszerváltásban, 1990-ben ő volt az újjászületett demokrácia első államfője is.
Egy másik ok a társadalomkutató szerint, hogy a litván kormány 1944-ben különösebb ellenállás nélkül adta meg magát a szovjeteknek, ami szégyenfolt a litván történelemben, „és most az van az emberekben, hogy soha többé nem szabad megadni magunkat harc nélkül”. Emlékeztet, hogy az erdővel sűrűn borított balti vidéken egészen 1956-ig harcoltak gerillák a szovjetekkel szemben, ha már az ország hivatalos hadserege erre nem volt hajlandó.
Arvydas Grišinas hozzáteszi: az ukránok kitartó ellenállása is motiváló. „Ukrajna a legbátrabb módon viselkedik.
Az ukránok demonstrálták, hogy mit jelent embernek lenni, hogy büszkének kell lenni arra, hogy szabad ember vagy egy szabad országban, hogy szembe kell szegülni a túlerővel, tartani a gerinced és megtartani azt, ami jogosan a tiéd.
Úgy hiszem, hogy ez nagyon sok olyan országot inspirál most, akik korábban konfrontálódtak az oroszokkal. Hogy a magyarokat miért nem inspirálja, az más kérdés. Amikor az egyik litván színházrendező Budapesten tiltakozott, akkor az egy tipikus litván érv volt a részéről: a brutális erőszakkal szemben ki kell állni (Oskaras Koršunovas a Vidnyánszky Attila által szervezett MITEM fesztiválon mutatta be darabját, amelynek a végén provokatív kérdést szegezett a magyar miniszterelnöknek – a szerk.). Meg kell védeni az emberek méltóságát, az emberiességet”.
Arvydas Grišinas azt mondja, nemcsak a 30–40 évvel ezelőtti múlt történéseiből vonták le a litvánok a tanulságot. A 2014-es oroszbarát zavargások Ukrajnában, a növekvő orosz befolyás elleni tüntetések Kijev főterén, a Majdanon és a Krím orosz elfoglalása intő jelek voltak Litvánia számára is. Ekkor döntöttek például úgy az országban, hogy meg kell szüntetni az orosz energiaimporttól való függőségüket, és meg is tették az ehhez szükséges lépéseket – felépítették a cseppfolyósított földgáz-termináljukat Klaipéda kikötőjében.
Az orosz propaganda hatékony gépezetével is kénytelenek voltak már 2014-ben szembesülni a litvánok. A trollok a fake newst, az összeesküvés-elméleteket nagy adagokban öntötték rá a litván közösségi médiára, így itt szerveződött meg önkéntesekből az orosz trollokat lebuktató, ma már nemzetközivé vált mozgalom, a Cyber Elves, és a társadalomkutató elmondása alapján ma már különböző szimulációs, edukációs játékok állnak a litvánok rendelkezésére, hogy a fake newsok logikáját megértsék, így később felismerjék azokat. „Ezenkívül az Ukrajnával kapcsolatos cikkek alatt letiltották a kommentelési lehetőségeket is, ami szerintem bölcs döntés. Persze, lehet vitatkozni a szólásszabadság korlátozásáról, de most háború van. Van egy aktuális fenyegetés” – fogalmaz Arvydas Grišinas.
A kutató végül hozzáteszi: Litvánia nem fél egy esetleges újabb orosz megszállástól, de „készül rá”. „Amit az ukránoktól lehet tanulni, hogy fejleszteni kell a civil ellenállás rendszerét” – fogalmaz. A lakosság egy része már megtanult tankcsapdákat és Molotov-koktélokat készíteni, minden eshetőségre felkészülve. Mert – mint mondja – egy valami biztosan elmondható az autoriter rendszerekről, ez pedig a kiszámíthatatlanság.
