Egy gyűjtemény nemcsak fizikailag nyújthat sokat egy gyereknek, hanem szellemileg és érzelmileg is.
„Én nem is annyira gyűjtő vagyok, hanem egy fazon, aki nem dob ki semmit” – mondja Kőhalmi Zoltán az Én, Kőhalmi Zoltán című műsorában, mielőtt feltálalja a közönségnek a fél életét, azaz a gyerekkori gyűjteményeit a telefonkártyáktól kezdve a szalvétákon át a csokoládépapírokig. A poénjai pedig azért is ülnek, mert ezekben a gyűjteményekben sok felnőtt magára ismer. Ma már lehet, hogy kacatnak tűnnek, de gyerekként felmérhetetlen értékű kincsnek számítottak ezek a tárgyak legyen szó matchboxokról, bélyegekről, babákról, képeslapokról vagy üdítősdobozoktól. Identitást adtak, hatottak a csoportdinamikára, megtanítottak értékelni.
A szüleink persze nem feltétlenül így érezték. Nekik nyűg volt, hogy kerülgetni kell a gyűjteményt, hogy pénzbe kerül gyarapítani azt, vagy épp tudták, az egész valójában nem sokat ér. Kérdés, hogy vajon szülőként képesek vagyunk-e másként viszonyulni, netalán lelkesedni a saját gyerekeink gyűjtőszenvedélye iránt – nem mellesleg egy olyan korban, amelynek az egyik kedvenc trendje a minimalizmus.
A hozzáállást talán befolyásolhatja néhány dolog, ami a gyűjtést fontos fejlődési és élettapasztalattá teszi. Egy gyűjtemény ugyanis nemcsak fizikailag nyújthat sokat egy gyereknek, hanem szellemileg és érzelmileg is.
Kezdjük ott, hogy a gyűjtés összehozza a gyerekeket, egy matricaalbum például komoly ragasztója lehet egy-egy közösségnek, a közös érdeklődés ugyanis témát ad, ki lehet beszélni, meg lehet vitatni – és közben fejlődnek a gyerekek társas készségei. Ha a gyűjtemény ráadásul még csereképes is, az a tárgyalási ügyességet fejleszti: a dupla daraboktól meg kell szabadulni, a hiányzó darabokat meg kell szerezni, ehhez fel kell mérni a terepet, szót kell érteni a másikkal, aki érdekelt lehet a cserében. Adott esetben még a számolási képességek is kapnak egy kis turbósítást a csereberék során.
De persze a gyűjtemény gondozása magányos tevékenység is, a gyerek pedig megtanulja, milyen rendszerezni, súlyozni, dokumentálni, tárolni a kincseket. Átlátható, élvezetes rendszert kell felépíteniük, ami a későbbiekben igazán hasznos képesség lehet egy munkahelyen.
A gyűjtés megtanít olyasmire is, amire a szülő szentbeszédekkel képtelen lenne: türelemre. Egy gyűjtemény felépítéséhez szükség van a távlati gondolkodásra, szükség van annak elfogadására, hogy nem azonnal áll össze, hogy nem instant örömet okoz, hanem hosszú távú elköteleződés, kitartás kell hozzá: azaz türelem. Meg kell dolgozni érte – szó szerint és átvitt értelemben is. Cserébe olyan boldogságot okozhat, amilyet az ölbe hullott dolgok nem tudnak.
Ha pedig egy gyerek ennyi energiát fektetett valamibe, akkor megtanul vigyázni is rá.
A gyerekkori gyűjtőszenvedély témája egyébként a tudomány számára is érdekes terep. Egy kutatás szerint a gyereket jellemzően öt dolog motiválja arra, hogy gyűjtsenek valamit.
- Egyszerűen élvezik a gyűjtés folyamatát, hiszen lehetőséget ad nekik, hogy elmeneküljenek az unalom – olyakor a valóság – elől.
- Tanulnak és kielégítik a kíváncsiságukat a gyűjteményük területén.
- Kielégítik a szenvedélyüket a vágyott tárgyak iránt.
- Meg akarják különböztetni magukat másoktól.
- Vágynak arra, hogy társaságban érezzék magukat, különösen a barátaikkal és családtagjaikkal.
Vagyis a gyűjtés sohasem csak és kizárólag a tárgyakról és a gyűjteményről szól, olyan rétegei vannak, amelyből egy gyerek személyisége rengeteget tud fejlődni és táplálkozni.