Két héttel a kormány legkedvesebb propagandafilmje, az ElkXrtuk után bemutatták a magyarok erős hitét magasztaló kurzusfilmet, a Magyar Passiót is, amelyet még a pápának is levetítettek. A film ennek ellenére elég nagy meglepetéseket rejt.
Gyorsan kellett elkészülnünk, mert kérték, hogy legyen meg a film az Eucharisztikus Kongresszusig.
Eperjes Károly teljes természetességgel számolt be erről első nagyjátékfilm-rendezése, a Magyar Passió sajtóvetítésén az újságíróknak. Mintha mi sem lenne megszokottabb annál, hogy valakik megsürgetnek egy filmforgatást egy, a kormánypárt politikai agendája szerint kiemelt fontosságú eseményre hivatkozva. Mintha mi sem lenne hétköznapibb annál, hogy játékfilmekkel akarnak kiszolgálni politikai/közéleti szándékokat.
Persze van, amivel kapcsolatban ez tényleg természetes, de azt a valamit úgy hívják, hogy kurzusfilm.
És egy – elvileg – demokratikus köztársaságban, ahol tudható, mekkora szakértelemmel, milyen filmes múlttal rendelkező rendezők nem kapnak a kormány által elfoglalt Nemzeti Filmintézettől lehetőséget új filmek létrehozására, az ember nem szívesen néz 700 millió forintos állami támogatásból készült kurzusfilmet.
De a NER tizenkettedik évének vége felé eljutottunk oda, hogy erre a kérdésre a legtöbben már legyintenek, végül is ott volt a hatalmas költségvetésű, a kormánypárt legfőbb ellenségének lejáratásának egyedüli szándékával készült, a kormánypárt kampányában felhasznált ElkXrtuk, amelynek ingyenes vetítéseire fideszes politikusok toboroztak nézőket, és amelyet több fideszes politikus azóta is közpénzen hirdet a közösségi médiában. Ez után a felvezetés után tényleg ki ne tartaná természetesnek, hogy a kormány világi törekvéseit szolgáló propagandafilm után két héttel bemutatták a kormány által – legalábbis a szavak szintjén – spirituálisan képviselt tanokat szolgáló kurzusfilmet is a magyar emberek erős és törhetetlen hitbéli meggyőződéséről és a baloldaliak brutális vallásellenességéről.
ElkXrtuk-kritika: Ha ilyen egy fideszes propagandafilm, nem nagyon van mitől félni
Legfeljebb attól, hogy unalmunkban átalusszuk a választást is. Megnéztük a Gyurcsány-ellenes csodafegyvert, az ElkXrtuk című filmet, és megtudtuk azt is, miért titkolták, ki játssza benne Gyurcsány Ferencet.
A körülmények legalábbis ezt mutatják, így nagy meglepetés, hogy a Magyar Passió minden tekintetben messze felette áll az ElkXrtuknak, ezerszer jobb és tisztességesebb film annál.
Nem, nem jó film, de nemes szándékokkal felvértezett, lelkes, nézhető film, amelyet ugyanakkor talán épp politikailag kiemelt státusza hagyott meg ezen a műkedvelői szinten: Eperjes Károlynak ugyanis, hiába van jelen a pályán több mint negyven éve, ez az első saját filmrendezése, és a Magyar Passióra nagyon ráfért volna egy segítő kéz munkája, egy értő szem észrevételei, egy tapasztalt szakember segítsége. De talán nem akart senki beleszólni a Nagy Műbe, az istenes kinyilatkoztatásba, legalábbis ez látszik a filmet elnézve: hogy mindent, de mindent felülírt a mondanivaló, sőt inkább nagy m-mel írott Mondanivaló átadásának szándéka.
Legelsősorban a filmnyelv értő használatát írja felül, amitől nemhogy megmaradt az amatőrfilmes hám, de ha megkapargatjuk, alatta is csak ugyanaz van. Egyszerű filmes fogásokat használnak itt ügyetlenül: például minden egyes alkalommal, ha valaki megnéz valamit, a kamera először szemből ráközelít a szemére, majd a dologra, amit néz, ami a harmincadik ismétlés táján már-már mulatságos, pedig ez a film egyáltalán nem akar mulatságos lenni, sőt. De a színészi gesztusok is a némafilmeket idézik, azok megkapó bája, iróniája nélkül: aki szenved, az rettentő látványosan szenved, aki gonosz, az olyan gonosz, hogy a szeme majd kiugrik a nagy grimaszolásban, aki dühös, annak úgy összeszorul a szája, hogy húsz perc után ugrasztanánk valakit doktorért a szájzár miatt. És még az ezerszer elhasznált közhelyeket se húzta ki senki a filmből, az olyanokat, mint hogy a gonosz komcsi persze operákat hallgat mindig részegen, és közben a tolmácsával kamatyol.
Ez pedig paradox helyzetet eredményez, mert bár az, hogy a forma önmagában aligha értékelhető, pont a cselekményre és az üzenetre irányítja a figyelmet, épp a formai hiányosságok miatt nehezebb azt is befogadni.
Pedig önmagában a történet erős, és bár a cselekmény szintjén persze nagyon erősen a vallásos, az egyház által képviselt istenhitről szól, a vallástalan embereket is képes megszólítani, a hit ugyanis gond nélkül behelyettesíthető az erkölcs szóval is: a film teret ad olyan értelmezésnek is, amelyben a vallásos meggyőződés a tisztességes, morálisan mindig egyenes, szeretet által vezérelt életet jelképezi.
A sztori megtörtént eseményeken alapul: a legkeményebb diktatúra, az ötvenes évek legelejének könyörtelen vallásüldözéséről szól, közvetlenül a Mindszenty-per után játszódik, amikor rengeteg egyházi személyt börtönöztek, kínoztak meg és/vagy internáltak, és amikor betiltották és felszámolták a magyarországi szerzetesrendeket. A filmet nemcsak rendező, de a főszerepet is elvállaló Eperjes Károly is egy rendház vezetőjét játssza, akit nem is csak a puszta vallásellenesség miatt börtönöznek be, de azért is, hogy kínzással kicsikarják belőle, hová rejtette el az egyház számára spirituálisan, a párt számára pedig anyagilag felbecsülhetetlen értékű kegytárgyakat. (Várnai Péter címzetes prépost színdarabja alapján Petrik András, Horváth Áron és Eperjes Károly írták a forgatókönyvet.)
Az atya megtörésével egy egykor vallásos nevelést kapott főhadnagyot bíznak meg – és ez a film legnagyobb találata. A vallást személyes okokból meggyűlölő fiatal férfi és az őt egykor tanító atya fizikainál is fontosabb, szellemi csatája remek lehetőségeket tartogat a már annyit emlegetett mondanivaló átadására, és az írók kiváló, hatásos és okos módját találták meg a két ellentétes világkép végső ütköztetésének, így a film végső nagyjelenete még úgy is maradandó, hogy a körítés olyan, amilyen.
Például olyan, hogy bár a főhős egy bizonyos Leopold atya, aki alighanem az összes megkínzott, vallása miatt meghurcolt egyházi személynek hivatott emléket állítani,
Eperjes Károly valójában egészen konkrétan Jézust játssza el.
Egészen gátlástalanul belemondja a kamerába Krisztus kereszten elmondott mondatát – „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” –, de a maga konkrétságában megjelenik a keresztre feszítés motívuma is. És ha érthető is a hite miatt a hatalom által üldözött egyházi személy és Jézus közti párhuzam, ilyen környezetben már-már kevélységnek hat ez a gesztus, ráadásul ha az életben csak egyszer lehetne elsütni azt a közhelyet, hogy „a kevesebb több”, hát akkor ez a megfelelő alkalom rá: nyilvánvalóan nincs ember, akinek ne fordulna meg a fejében a párhuzam egy szerényebb történetszövés által, az ismétlődő, mértéktelen szájbarágás nélkül is.
Ám a szájbarágás a film egyik legfontosabb eszköze: aki negatív szereplő, az bizony tényleg velejéig romlott, nem elég, hogy börtönbe veti a szerzeteseket, de még buzeránsnak nevezi és csak úgy heccből meg is veri őket, hogy aztán mulatóst játszasson az orgonistával; aki pozitív – azaz Eperjes Károly karaktere –, arra még a sötét alagsori zárkában is rávetül az Isten napsugara, mármint szó szerint, persze. Ez a szükségszerűen unalmas és érdektelen fekete-fehér világkép azért meglepő, mert a történet maga egyébként épp az ellenkezőjére épül: a Telekes Péter által játszott fiatal hadnagy tépelődő alakja végig érdekes tud maradni azzal, hogy ő még a „sötét oldalon” is tisztességes próbál maradni, és ezzel egymaga több izgalmas dilemmát vet fel, mint a film többi része együttvéve.
A végső soron a hajlíthatatlan tisztességről szóló, a megalkuvás nélküli erkölcsi szilárdságot mindenek felettinek mutató Magyar Passiót politikusok mutogatták Ferenc pápának, amikor Magyarországon járt. Hogy mit gondolt róla Őszentsége, azt nem tudjuk, de hogy ennek nem így kellett volna lennie, az bizonyos: ezt a filmet inkább Ferenc pápa kellett volna, hogy megmutassa a magyar politikusoknak. Nemigen értették volna.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: