Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Jordán Adél életéről készült előadás rengeteg humorral, mégis komolyan beszél útkeresésről, szerelemről, családról és boldogságról. Szép lezárása egy kitárulkozásra épülő, kivételes sorozatnak.
Az a legkevesebb ezen az estén, hogy Máté Gábor rituális öngyilkosságot követ el a színpadon.
Már csak azért is, mert persze igazából nem az élő Máté Gáborról van szó, hanem arról, akit Dömötör András teremtett meg jó néhány évvel ezelőtt, és aki évente egyszer támad fel: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett Máté Gábor-osztály, az AlkalMáté Trupp nyári előadásain, amelyeken mindig az egyik osztálytárs életét játsszák el, és amelynek mára, a tizennegyedik előadására saját rajongótábora és saját belső poénjai lettek. (A másfél évtizede tartó projektről részletesen írtunk ebben a cikkben.)
„Azt mondták, ezt úgysem lehet megcsinálni" - Tizennégy év után ér véget a legsikeresebb színházi kísérlet
Mi a közös Fenyő Ivánban, az operatív törzsből ismert Gál Kristófban, Kovács Patríciában és Máté Gáborban? Sokkal több, mint amit néhány szóval le lehetne írni. Tizennégy éve indult egy olyan hihetetlenül sikeres előadássorozat, amilyenre még nem volt példa a színháztörténetben, és amely most Jordán Adél személyes vallomásával fog véget érni.
Az egyik ilyen belső poén Dömötör Andrásé, aki egy jelenetben minden évben elképesztően viccesen utánozza Máté Gábort, nemcsak a gesztusait és szófordulatait, de még a jellemét is. Hát ez a Máté Gábor nevű visszatérő poén most szeppukut követett el a színpadon, mert ez volt az élveboncoló-sorozat utolsó része, nincs tovább. És talán nem is csak ezért: Karinthy Frigyes A cirkusz című novellájában épp így, egy saját hasát felvágó bohóc képével beszél arról, milyen természetességgel tárulkoznak ki a nézők előtt a művészek, hogyan mutatják meg önszántukból a legrejtettebb bensőjüket is. Márpedig épp erről szólt ez az egész előadássorozat: a könyörtelen, mégis magától értetődő feltárulkozásról. Egyrészt az adott színészről, másrészt pedig, jó esetben, a nézőkről is, akik épp ugyanazokat a sorskérdéseket élik át, amit a művészek magukból kivágva elénk tesznek, legyen szó megcsalásról vagy megcsalatásról, problémás gyerekkorról vagy problémás gyereknevelésről, szerelemről vagy szakításról, működő vagy kevésbé működő családokról.
Ezek a Jordán Adél című előadás fő motívumai: ha akarom, nem egy híres színészről szól, a szintén híres színész Lázár Kati és Jordán Tamás lányáról, hanem valakiről, aki gyerekként a vehemens, folyton elfoglalt szülei által felkavart porfelhők árnyékában élt, és aki felnőttként maga is könnyen ilyen szülővé válhatott volna, ha nem figyel oda. Valakiről, aki keresi önmagát, és aki hosszú-hosszú ideig képtelen felmutatni egy igazán jól működő párkapcsolatot, amelyben komfortosan érezheti magát, és sehogy sem érti, miért van ez így.
Az AlkalMáté Trupp előadásai akkor (voltak) igazán jók, ha ilyen „kint is vagyok – bent is vagyok” jellegűek: akkor is átélhetőek, ha nem azonosítjuk be folyton az elhangzó sztorik valós szereplőit Ascher Tamástól Jordán Tamáson át Keresztes Tamásig (igen, elég sok az egy főre jutó Tamások száma ebben az előadásban), ugyanakkor vállalják azt is, hogy a címszereplő életének minden fontos szereplőjéről őszintén beszélnek.
Őszintén beszélnek akkor is, ha illedelmesebb lenne elhallgatni mondjuk a fiatal Jordán Tamás és Lázár Kati a gyerek orra előtt zajló veszekedéseit, amelyek pont olyanok, mint bármelyikünk veszekedései: kisstílűek, durvák és szégyenteljesek. Ez az előadás épp azt mondja, hogy ha nem nézünk szembe mindazzal, ami kisstílű, durva és szégyenteljes, ami fájdalmas, aminek jobb lett volna nem megtörténnie, akkor úgysem sikerül könnyű lélekkel keresni tovább a boldogságot, pláne nem megtalálni azt. Mert végső soron ez ennek az előadásnak a tétje: felmérni, mi kell ahhoz, hogy az ember túljusson a nehézségeken, a soha véget nem érő spirálszerű rossz életpályaszakaszokon. Elsősorban az, hogy őszintén szembenézzünk magunkban mindennel.
Épp ezért nem tűnik egy pillanatig sem kérdésesnek ebben az előadásban az sem, beszéljenek-e arról, ami a mai magyar közhangulatban éppenséggel nagyon is hiszterizált téma. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy miután a jelenlegi párkapcsolatáról eddig nyilvánosan még nem beszélő Jordán Adél azt mondta egy interjúban a melegellenes uszítás kapcsán, hogy ő ebbe „bele fog állni”, a kormány homofób propagandájának legharsányabb hangja, az Origo már előre kijelentette: a színésznő „nevetséges LMBTQ-propaganda bejelentésre készül”.
De itt hisztéria nincs, csak teljesen természetesnek vett őszinteség: az előadásbeli Jordán Adél az útkeresése során eljut a mai, már nyugodtnak és végre önazonosnak tűnő élethelyzetéig. Ekkor egy jelenetben a Székely Krisztát, a Katona József Színház rendezőjét játszó színész odaáll a Lázár Katit játszó színész elé, hogy elmondja neki: amióta egymásra találtak Adéllal, ők ketten őszintén szeretik egymást, hiába felel erre úgy az előadásbeli Lázár Kati, hogy
de Adél lány, és te is lány vagy, és ebben semmi nem stimmel!
A Jordán Adél című előadás szereplői nem figyelnek oda másra, csak arra, hogy megkeressék a boldogulás útját, ami pedig olyan rengeteg erdő, akadály és hétfejű sárkány mögé van rejtve, hogy ha az ember nem a megtalálásán dolgozik minden erejével, hanem közben még bujkál, még külső elvárásoktól, véleményektől retteg, akkor aztán tényleg kizárt a győzelem.
Így aztán ez az előadás túl is mutat önmagán, mert mint ilyen, tökéletes összegzése a tizenhárom korábbinak. Választ ad arra, minek kellett minden évben heteken keresztül egy-egy ember lelkével és élettörténetével foglalkoznia tizenöt embernek – az osztálytársaknak meg a minden előadást rendező egykori osztályfőnöknek, Máté Gábornak –: mert talán semmi sem fontosabb az ember életében, mint megérteni, mi minden zajlik benne, ezek közül mi mutat jó irányba, mi rosszba, és szembenézni mindezzel, hátha akkor a hátralévő időben könnyebb lesz a hátizsák.
Persze ahogy mindig, most sincs szó arról, hogy egy végtelenül komoly, összevont szemöldökkel és vészjósló tekintettel kizárólag az élet értelmét kutató előadásról lenne szó, hiszen az AlkalMáté bemutatóinak mindig alapja a humor, és ez most is így van, még ha talán valamivel melankolikusabb is ez a mostani a legtöbb korábbinál; a nagymama karaktere révén még a holokauszt is megjelenik egy különösen erős, gyomorszorító jelenetben.
Máté Gábor és az osztály tökéletesen használják az alapszituációban eleve ott rejlő komikumot: az, hogy a színészek folyton valós alakokat játszanak el, lehetőleg hangjuk, gesztusaik utánzásával, eleve viccessé teszi még a komoly jeleneteket is, még a „coming out jelenetben” is hihetetlenül frappáns, ahogyan Mészáros Máté eljátssza Lázár Katit, és ugyanígy a Jordán Adél házasságának válságát bemutató jeleneteket is idézőjelbe teszi, ahogyan Czukor Balázs karikírozza a férj, Keresztes Tamás mozdulatait. És persze ezúttal is ott van a zene mint eszköz is a mondandó egy részének kifejezéséhez.
Mátéék mesterien használják az ebben a kettősségben rejlő feszültséget, ahogy azt is biztos kézzel egyensúlyozzák, hogyan váltson egy súlyosabb jelenetet egy könnyedebb, és hogyan járják körül ugyanazt a témát komolyan és komolytalanul is (azt például, hogy a címszereplő útkeresésének része volt az őt körülvevő férfiak meghódítása, megfogják a sikertelen párkapcsolatok tragikuma és a szerelmi csalódásukon részegen kesergő férfiak röhejessége felől is). Szinte mindent így, a felszínen humorral, a mélyben sok érzelemmel fejez ki az előadás, amire a legjobb példát Jordán Adél nagymamájának jelenetei hozzák: önmagában – persze a világháborúson kívül – mind nagyon vicces, de belegondolva mégsem jelent mást egyik sem, csak azt, milyen mély érzelmek fűzhették össze őt az unokájával.
Jordán Adél többször elmondta, örül, hogy csak most, utolsóként készült el a róla szóló előadás, mert mostanra jutott lelkileg olyan állapotba, ami már nagyjából rendben van, most áll rá igazán készen. Épp ezért jó lezárása a sorozatnak az ő előadása, mert tulajdonképpen azt üzeni, hogy
ha elég komolyan dolgozunk rajta, akkor el lehet jutni oda, ahol már nagyjából rendben vannak a dolgok.
Még a „mindketten lányok vagytok, és ez nem stimmel” jelenetnek is az a vége, hogy az anya azt mondja: ha tényleg igaz, hogy ez a nő szereti, óvja és a párjaként boldoggá teszi a lányát, akkor az igazából épp elég is. Csak ennyi kell: valahogy megkeresni a saját boldogságunkat.
Ennyire könnyű. Ennyire nehéz.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
„Azt mondták, ezt úgysem lehet megcsinálni” – Tizennégy év után ér véget a legsikeresebb színházi kísérlet
