Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Magyar LMBTQ emberek, akik úgy döntöttek, hogy a velük szemben fokozódó politikai hangulatkeltést nem tűrik tovább itthon. Emberek, akik már semmi pénzért nem jönnének haza, mert külföldön nemcsak elfogadják őket, de nemük, szexuális orientációjuk nem kérdés a munkahelyen, a bankban és az iskolában sem. Angliában, Dániában, Németországban és Ausztriában élő szivárványmenekültekkel beszélgettünk.
Nehezen szántam rá magam, hogy elmenjek, mert én azért nagyon szerettem Magyarországot. Sőt fiatalabb koromban kifejezetten jobboldali érzelmű és hazaszerető ember voltam. De aztán megszavazták a 33-as paragrafust, és beláttam, hogy mentálisan szükségem van arra, hogy legalább egy határideje legyen annak, mikor tudok legkésőbb jogi nemet váltani. Ez a határidő jelenleg 5 és fél évnyire van, előbb meg kell kapnom a német állampolgárságot
– meséli lapunknak a ma már Berlinben egy szoftverfejlesztő csapatot vezető LMBTQ-aktivista, Ördög Ivett, aki 2020 nyarán költözött el párjával Magyarországról.
Őt többedmagával azt követően kerestük meg, hogy a Háttér Társaság munkatársa tavasszal azt mondta a hvg.hu-nak: a lelki- és jogsegélyszolgálatukhoz befutó megkeresések alapján az elmúlt két évben megemelkedett az LMBTQ emberekkel szembeni gyűlölet-bűncselekmények száma. „A hívóink az utóbbi időben nagyon gyakran arról számolnak be, hogy rosszabbodik a mentális egészségük, kilátástalannak, reménytelennek érzik a helyzetüket” – nyilatkozta akkor Dudits Luca. Hozzátette, hogy a magyar kormány az LMBTQ közösséget ugyancsak néhány éve kezdte el nyilvánosan is bűnbaknak tekinteni. 2018-ban a genderszakok ellen indított támadást, amit a kormánypárti politikusok azzal indokoltak, hogy a genderelmélet a hagyományos családmodellre veszélyes fenyegetést jelent, és 2019-ben történt, hogy Kövér Lászlónak a pedofilokhoz sikerült hasonlítania az örökbefogadó azonos nemű párokat.
Bűnbakok a magyar kormány szemében, de az EU szabadságzónát kínál a melegeknek
Az Európai Parlament képviselői egy határozatban „LMBTQI szabadságzónává" nyilvánították az Európai Uniót, de lehet-e szabad valaki egy olyan tagállamban, ahol 2019 óta intenzív politikai támadásoknak van kitéve? A Háttér Társaság munkatársa arról számolt be lapunknak, hogy egyre több, tőlük segítséget kérő meleg, transz, queer magyar állampolgár találja az itthoni helyzetét reménytelennek.
Tavaly az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának elutasításakor megjelent az a narratíva is, hogy az egyezmény „összekutyulja a biológiai nemeket” (holott erről szó sincs), majd a hangulatkeltő retorika után 2020-ban a törvényalkotás is teret adott az LMBTQ-ellenességnek Magyarországon. Megszavazták a 33-as paragrafust, amely megfosztotta a transznemű embereket attól a lehetőségtől, hogy nemüket jogilag elismertessék, majd az örökbefogadást próbálták ellehetetleníteni az azonos nemű párok számára. A legutóbbi mozzanatként nemrég megszavazták a melegellenes törvényt is, amely a pedofíliával összemossa a homoszexualitást, és lényegében megtiltja a 18 éven alattiak számára a homoszexualitás, a transzneműség megjelenítését.
Hogy ezeknek az intézkedéseknek és a hangulatkeltéseknek milyen hatásuk lesz a hazai LMBTQ közösségre (és a társadalom egészére) nézve hosszú és rövid távon, azt már lehet sejteni az eddigi nyilatkozatok alapján. Az érintett kisebbség valamekkora mértékű kivándorlásával például biztosan számolni kell.
Ördög Ivett szerint Berlinben már kialakult egy magyar „LMBTQ menekültekből” álló közösség. „Egy egész kiadós baráti körünk van itt. Mindenki azzal jött ki, hogy ami otthon megy, az nekik már nem elfogadható” – mondja.
Az egyik anonimitást kérő, Bécsben élő interjúalanyunk szerint a szivárványcsaládok kivándorlása már évekkel ezelőtt megkezdődött. „Sok olyan párt ismerek, akik az első adandó lehetőséget megragadták, hogy kimenjenek. Magyarországon egy leszbikus vagy meleg párból az egyik tag hivatalosan semmilyen szülői jogokkal nem bír. Ismert az egyik Waldorf-iskolának a korábbi ügye is, miszerint 2013-ban elutasították egy gyerek felvételi kérelmét, mert leszbikusok voltak a szülei. Szivárványcsaládként nyilván nem akarod, hogy a gyereked egy olyan közegben nőjön fel, ahol folyamatosan azt hallja, hogy az ő szülei nem normálisak vagy nem eléggé magyarok”.
Nagyon valószínű, hogy a 33-as paragrafus elfogadása újabb hullámot indít el. Bár a koronavírus-járvány miatt az elmúlt másfél évben a szokottnál is nehezebb volt egyik országból a másikba átköltözni, Dudits Luca szerint így is tudni olyan prominens transznemű aktivistákról, akik 2020 óta tették át a székhelyüket külföldre. „Arra számítunk, hogy számos transz ember fogja követni a példájukat, aki nem tudja Magyarországon elismertetni a nemét jogilag, és nem tud olyan dokumentumokat szerezni, amelyekben a megélt neve és neme jelenik meg”.
Hallani történeteket. Volt olyan, aki a 33-as paragrafus megszavazása után kétségbeesésében már az öngyilkosságot fontolgatta, más azonnal szedte a sátorfáját, vett egy tetőcsomagtartót, telepakolta a kocsit, majd fix állásajánlat, kinti albérlet nélkül fogta magát, és kiment a semmibe. „Ténylegesen nagyon durva krízisbe sodort embereket a 33-as. Sok transz ismerősöm azt látja most az egyetlen opciónak, hogy elmegy Magyarországról” – erősíti meg a bécsi megszólalónk.
Ördög Ivett, aki saját bevallása szerint 12 évvel ezelőtt még Fidesz-szavazó volt, nem a semmibe ment ki, őt konkrét ajánlattal várták Németországban. Felidézi, hogy az aktivistalét meggyötri az embert Magyarországon; a neten a sok gyűlölködő, transzfób komment, a munkahelyi diszkrimináció, amit megtapasztalt, rossz hatással voltak rá.
Mikor kijöttem Berlinbe, akkor realizáltam, hogy az én mentális egészségemre is nagyon súlyos következménnyel volt, ami Magyarországon zajlott, kezdődő poszttraumás tüneteim voltak. Hogy kiköltöztem, az ezt nagyjából rendbe tette, terápiára sem szorulok már, bár a magyar kormány megtalálta a módját, hogy még azért időnként rúgjon belém akkorát, hogy megzuhanjak. Pár napja például a melegellenes törvény megszavazása utáni napon üvöltve ébredtem fel álmomból.
Elmeséli, hogy 2018-ban kezdte meg a tranzícióját Magyarországon (ami esetében a megélt nem szerinti élet megkezdését és az orvosi beavatkozásokat is magába foglalta), de csak attól kezdve fogja a társadalom teljes mértékben nőként elismerni, ha a személyigazolványa már nem „leplezi le” régi életét. Mint fogalmaz: Berlinben a telefonszáma, a bankkártyája is már az Ivett névre szól, ám szerződést aláírni még mindig csak a régi nevén tud. A belső levelezési rendszerekben, a munkahelyén Ivettként ismerik, csak a HR-osztályon férnek hozzá a hivatalos nevéhez azok, akiknek erre jogi okokból szüksége van.
„Egyelőre magánemberként is nagyon sok helyzetben el kell mondanom, hogy transz vagyok, mivel nőnek nézek ki, de az irataim még egy férfi nevére szólnak” – mondja, majd hozzáteszi, hogy ez a német állampolgárság megszerzésével meg fog változni. Bár Németországban már akár most is kezdeményezhetné a nevének és nemének megváltoztatását (ez az, amire jelenleg itthon semmilyen körülmények között nincs lehetőség), nem német állampolgárként egyelőre csak a magyar irataival, valamint a nem- és névváltás tényét bizonyító, kiegészítő papírral tudja csak igazolni magát, tehát továbbra is fel kell fednie transz státuszát.
Ördög Ivett szerint katartikus pillanat volt, amikor eldőlt, hogy párjával ki tudnak költözni a német fővárosba, noha előtte éveken át őrlődtek a döntés meghozatalán. Hasonlóan nehezen jutott dűlőre a kiköltözés vagy maradás kérdésében Dávid és Bence is, akik végül 2015-ben csomagoltak át Birminghambe.
„Akkor már hat éve voltunk együtt, jegyben jártunk és szerettünk volna megházasodni – kezd bele a történetükbe Dávid. „Egyébként nagyon jól elvoltunk Magyarországon, tök jó szociális életünk volt, remek munkánk, nem panaszkodhattunk. Mikor egymás mellé tettük a pró és kontra érveket a kiutazással kapcsolatban, minden a kiutazás ellen szólt. Kivéve azt az egyet, hogy kint végre normális életünk lehetne, hogy önmagunk lehetnénk. Borzasztóan nehéz volt lelépni, de otthon az LMBTQ-ellenes légkör egyre nyomasztóbb. Valószínűleg soha nem jöttünk volna el, ha normálisan tudtunk volna Magyarországon párként élni”.
Férjével felidézik, hogy Budapesten a melegségüket nem kezelhették nyíltan, a munkahelyen a kollégák nem igazán tudtak a két férfi magánéletéről, a tágabb családi kör is már csak közvetlenül az esküvőjük előtt értesült a kapcsolatukról. „Magyarországon mi soha nem éltünk hivatalosan egy párként. Az otthoni hivatalos szervek nem tudják, hogy nekünk bármi közünk van egymáshoz, mi semmit sem intéztünk együtt odahaza”.
Bence, a férje már fiatalon, 18 évesen elhatározta, hogy egyszer elhagyja Magyarországot. „Jártam korábban Amerikában és Angliában, és láttam, hogy ezekben az országokban teljesen elfogadott dolog, hogy két fiú vagy két lány kézen fogva járkálnak az utcán. Ez nekem akkoriban megdöbbentő volt. Pontosan az a légkör taszított el Magyarországról, ami nem engedte meg, hogy nálunk is ez ilyen elfogadott dolog legyen.
Tudtam, hogy nem fogok egy olyan országban élni, ahol a közéletbe az van beleégve, hogy a melegekre vagy csúnyán kell nézni, vagy le kell köpni őket, vagy beléjük kell kötni.
Bencéhez hasonlóan vélekedik Kriszta, aki Dániába közvetlenül az érettségi után költözött ki. Azt mondja, egy olyan társadalomban akart élni, „ahol könnyebben lehet családot alapítani, és a gyerekek úgy tudnak majd iskolába járni, hogy nem fogják őket piszkálni azért, mert két anyukájuk van. Az is szempont volt, hogy a karrieremben ne okozzon hátrányt a nemi orientációm. Nagyon tisztelem azokat az LMBTQ embereket, akik otthon maradnak és harcolnak a jogaikért, de én könnyebb életet szerettem volna” – indokolja évekkel ezelőtti döntését.
Ingyenes egyetemi ösztöndíj csábította Dániába, de a tanulmányai után úgy határozott, hogy kint marad. „Volt egy csapat leszbikus lány, akikkel jóban voltam odahaza, és láttam, hogy ők miként élnek otthon, hogy nem publikus a kapcsolatuk, hogy a munkahelyükön nem tudják, hogy ők leszbikusok, nehezen bírnak normális életet élni”.
Legfeljebb csak nyaralni jönnének haza
A Bécsben élő megszólalónk a Melegség és Megismerés program keretében iskolai felvilágosító órákat tartott Magyarországon, de a homo- és transzfób hangulatkeltés csak az egyik oka volt annak, hogy párjával végül inkább kiköltöztek 2019-ben. „Azt láttuk, hogy szűkül a civil társadalom tere, építik le a demokráciát” – indokolja, majd hozzáteszi, hogy nagyobb biztonságban érzi magát Bécsben, mert ott például nem listázzák a szélsőjobbos oldalak az LMBTQ aktivisták neveit, az önkormányzati választásokon nincsenek homofób pártok, és nem kap az ember állandóan fenyegető üzeneteket az internetes trolloktól.
Azt mondja, szerinte olyan mértékű károkat okozott a mostani magyar kormány, hogy azokat nem biztos, hogy még az ő életében bármilyen ellenzéki vezetés helyre tudná hozni. Szerinte soha nem fog már hazaköltözni.
A többi interjúalany is legfeljebb csak nyaralni jönne vissza, Ördög Ivett lemondóan nyilatkozik: „Kormányt lehet váltani, de népet nem. Sajnos egyelőre Magyarországon még egy generációnak fel kell nőnie, ahhoz, hogy legalább annyira élhető legyen az ország egy transznemű számára, mint Németország. Én addigra sajnos már öregasszony leszek.”
A nyugat-európai létezés a hazai közeggel szemben elfogadást, békességet ígér; olyan társadalmat, ahol a másik szexuális orientációjának maximum akkora jelentőséget tulajdonítanak, mint a hajszínének – mondja Kriszta, aki egy Szeged méretű dán városban él.
Mikor új munkát kezdtem, bemutatkoztam a kollégáknak, és elmondtam, hogy van egy feleségem és két gyerekem. Senkinek még csak a szemöldöke sem szaladt fel.
A gyereke iskolájában teljesen természetes, ha a gyerek nem egy anyával és egy apával, hanem két anyával érkezik; a tanárnő nem faggatózik, nem néz furcsán, nem kommentál. Legfeljebb az osztálytársak kérdeznek, de ők is csak puszta kíváncsiságból.
Ördög Ivett hasonlóan látja Berlint: ha ő valakinek coming outol, „a legkisebb meglepődés jelét sem szokták mutatni az emberek. Egyszerűen nem tulajdonítanak neki jelentőséget”.
Bécsben pedig sok üzlet bejáratánál szivárványos zászlókat látni, jelezvén, hogy LMBTQ-barát helyek. Az osztrák fővárosban élő megszólalónk elmagyarázza, miért: „Nekem elvileg nem lenne problémám abból, ha olyan optikushoz megyek, akinél nincs kint a zászló, de például el tudom képzelni, hogy egy transz emberre, akinek látszik esetleg az ádámcsutkája, mégis női szemüveget kér, rácsodálkoznak. Egy zászlós helyen viszont szemrebbenés nélkül adnak neki szemüveget”.
Az Angliában élő Dávid és Bence nüansznyi, az életminőséget, a komfortérzetet mégis lényegesen javító momentumokról beszél. A hitelügyintézésre férj és férjként, együtt mennek el, a kitöltendő nyomtatványokon a nemsemleges „házastárs” (spouse) szó szerepel. A munkahelyen végre szorongás nélkül beszélnek egymásról.
Nemrég belekezdtek az örökbefogadási procedúrába is, amely, ahhoz képest, hogy Magyarországon az azonos nemű párok hivatalosan nem is adoptálhatnak, különösen könnyedén zajlik. Elmondásuk szerint nem ők az egyetlen meleg pár az örökbefogadói felkészítő tanfolyamon.
Az elején mindig megcsillant a szemünk, ha láttunk egy meleg párt egy gyerekkel a boltban. Csak ámultunk, hogy ez lehetséges, de azóta már hetente látunk itt ilyet, fel sem tűnik
– mondja Bence.
A helyzet iróniája, hogy hiába zajlik Angliában gördülékenyen az örökbefogadási folyamat, a magyarországi akadályokat így sem tudják teljesen kikerülni.
Dávid kifejti, hogy bár férjével mindketten magyar állampolgárok, a gyereket nem lehet majd anyakönyveztetni Magyarországon, mivel a dokumentumban a szülők nevénél csak egy apának és egy anyának van kijelölve hely. Két apa szóba sem jöhet. Gyámpapír, kvázi végrendelkezés szükséges – teszi még hozzá –, ha rokonlátogatóba jönnének, mert az itthon érvényes jogszabályok szerint, mivel Magyarországon nem ismerik el a melegek külföldön köttetett házasságát, a gyerek kvázi nem fog hozzájuk tartozni. „Így aztán azt a tanácsot kaptuk a jogsegélyszolgálattól, hogy mindent papírozzunk le előre: ha valamelyikünkkel történik valami, akkor ne legyen probléma abból, hogy hova kerül a gyerek”.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
