Csatlós Hanna
Szerzőnk Csatlós Hanna

A legnagyobb színésznőket vette rá, hogy levetkőzzenek neki, és az ő meztelen modelljeit közölte először divatmagazin. Helmut Newton a náci Németországból menekült el, majd a 20. század második felének legkeresettebb fotográfusává vált. Provokatív, a női testet tárgyként kezelő stílusa miatt már életében nőgyűlölettel vádolták, miközben ő azzal védekezett, hogy csupán az emancipáció előtt tiszteleg. Mit üzennek ma, a MeToo idején a képei?

A világhírű fotós Helmut Neustädter néven, 1920-ban született Berlinben egy jómódú zsidó gombgyáros fiaként. Kamaszéveit az egyre erőszakosabb, egyre inkább a tekintélyuralmú rendszerbe forduló és nemzetszocialista propagandával átitatott Németországban töltötte. 12 évesen fogott először fényképezőgépet. Saját bevallása szerint Leni Riefenstahl nagy hatással volt rá, ami nem olyan meglepő, miután a különben tehetséges propagandafilmes volt a Harmadik Birodalom elsőszámú mozgóképes művésze.

Helmut Newton későbbi munkásságának megértése szempontjából fontos tudatosítanunk, hogy egy alapvetően a terrorra és elnyomásra épülő rendszerben, és annak esztétikáját magába szívva cseperedett fel, de fiatal felnőttkorának alapélménye sem volt sokkal kellemesebb, miután kénytelen volt több ízben is megtapasztalni a száműzetést.

1938-ban a kristályéjszaka után a szülei úgy döntöttek, hogy elhagyják Németországot, Argentínába menekültek. A 18 éves fiuk azonban nem tudott velük tartani, ő Triesztben szállt hajóra, és Kína felé vette az irányt. Mintegy kétszáz másik, a náci uralom elől menekülő sorstársával Szingapúrba érkezett, ahol megpróbált a saját lábára állni. Egy lapnál dolgozott portréfotósként, és ahogy az önéletrajzában megjegyzi: egy ideig tehetős nők prostituáltjaként is igyekezett betevőhöz jutni. Valószínű, hogy életének ebből a rövid ideig tartó szakaszából is táplálkozik, amikor később pornográf pozícióban, domina szerepben feltüntetett nőket tesz meg a képei főszereplőivé.

Szingapúrból a fiatal Helmutot a brit hatóságok Ausztráliába toloncolták 1940 őszén, ahol egy ideig katonák által őrzött táborban volt kénytelen vesztegelni. Két évvel később engedték szabadon, ekkor az ausztrál hadsereghez szegődött el teherautósofőrként. Vezetéknevét a második világháború után változtatta meg Newtonra, miután megkapta a brit állampolgárságot. Hányattatásai nagyjából ekkorra véget is értek, és immár Helmut Newtonként végre lendületet adhatott fotós karrierjének.

Ausztráliában ismerkedett meg későbbi feleségével, a színész June Browne-nal, aki aztán élete végéig Newton hű társa, segítője, kurátora, kritikusa maradt, és itt kapta meg az első komoly magazinos megbízatásait is. Ám a siker és a csillogás azután következett, hogy 1961-ben áttette a székhelyét Párizsba. A francia Vogue-nak és a Harper’s Bazaarnak sokat köszönhetett Newton: akkoriban a divatlapok tartalmát, megjelenését még nem befolyásolták annyira a hirdetések, mint manapság, így a fotósnak elég művészi szabadsága maradt az önkifejezésre. Newton pedig merészen utat is engedett a kreativitásának; munkái nagyban meghatározták a lapok arculatát.

Ő volt az első, aki például a Vogue számára meztelen modelleket fotózott. Úttörőnek bizonyult abban a tekintetben, hogy úgy fényképezte a divatot, hogy azt megfosztotta annak lényegi összetevőjétől, a ruhától. Divatfotókat csinált divat nélkül.

Képei végtelenül provokatívak és gyakran ellentmondásosak voltak. A modellek nemcsak szimplán meztelenül vagy félmeztelenül szerepeltek fotóinak többségén, de gyakran a szado-mazochista szubkultúra jellegzetes tárgyaival – tűsarkú cipőkkel, ostorral, korbáccsal, latexruhákkal – együtt jelentek meg. Newton úgy gondolta, hogy „a divat, a nők és a szexualitás együtt járnak”.

Felesége így fogalmazott egyszer a férje alkotásairól: „Helmut képein soha senkinek nem fogod látni a szemében a tekintetet. Csak szemeket fogsz látni. Őt maguk az emberek, a lélek nem izgatták.”

A "kiüresedett", eszközként használható test, amit a divat által mindenféle jelentéssel fel lehet ruházni, annál inkább. Helmut Newton rengeteget merített a művészetekből, a popkultúrából, a filmekből. Bevallottan hatással voltak a képeire Hitchcock, Jean Renoir vagy David Lynch filmjei. Silvia Bovenschen kritikus szerint a fotós nem csinált mást, mint újrahasznosította a művészettörténet erotikus motívumait. A filmek hotelszoba-jelenetei, aztán a bűnbeesés szimbolikus, filmes helyszíne, az úszómedence (a híres medencés jelenetekről a hvg.hu-n is írtunk) éppúgy hatással voltak rá, mint Marcel Duchamp, Goya vagy Gustave Courbet egy-két, a saját korában botrányosnak számító munkája.

Newtonnak mindennél többet ért, hogy fotózhatott. Mikor megkérte June Browne kezét, azt mondta, hogy számára első a fényképezés, és életében csak a második legfontosabb dolog June jelenléte. Ebből egyenesen következett, hogy a most 93 éves June Browne számára nem sok választás maradt, ha férjével együtt akart maradni. Mindenhova követnie kellett őt, és asszisztálnia kellett Newton szenvedélyéhez. Ezt talán a legérzékletesebben fejezi ki az az egyébként tökéletesen megkomponált önportré, amelyen Newton éppen egy tükör előtt álló pucér modellt fényképez, őket pedig a tükör mellől figyeli a feleség.

June ettől függetlenül örömmel működött együtt Newtonnal és nagyra becsülte férje munkásságát. Maga is megtanult fotózni mellette, képeit Alice Springs művésznéven jegyzi.

Pazar életet tudtak maguk mögött, ami abból következett, hogy a 20. század második felének egyik legkeresettebb fotográfusa volt Helmut Newton, a magazinok évekre, sőt, néha évtizedekre szerződtek le vele. Sokszor váltottak lakhelyet: a születésnapokat megünnepelni hazajártak Berlinbe, egyébként pedig a Monte Carlo-Kalifornia tengelyen mozogtak. 1957-től egészen Newton 2004-es halálig a teleket a Los Angeles-i Sunset Boulvard-on a Chateau Marmont nevű hotelben töltötték. A Chateau Marmont maga volt a hollywoodi művészvilág kacsalábon forgó palotája, a New York-i Chelsea Hotel glamúrosabb változata. Olyan vendégek fordultak meg itt rendszeresen, mint korábban F. Scott Fitzgerald, James Dean, aztán Dennis Hopper, Quentin Tarantino, Barbra Streisand vagy Tim Burton.

Newton és felesége mindig ugyanabban a szobában szálltak meg, amit nem egyszer stúdióként is használtak. A hotelhez köthető néhány, Newtontól szokatlanul meghitt fotó is, amiket saját magáról és June-ról készített, és amelyeket 1999-ben az Us and Them című albumban publikált.

Chateau Marmont

Nemcsak a modellek, általában a hírességek is szívesen dolgoztak Newtonnal. Serge Gainsbourg és Jane Birkin vagy Mick Jagger és felesége, de Sigourney Weaver, David Bowie, Andy Warhol, Gabriel Garcia Márquez is a gépe elé álltak. Newtonnak volt néhány múzsája is: Charlotte Rampling színésznő meztelenül pózolt előtte, Grace Jonesról, Eva Herzigováról és Monica Belucciról ikonikus fotósorozatokat készített.

Az amerikai jólét szabad miliője és a gyerekkori rossz emlékek ellenére Newton élete végén visszavágyott Berlinbe. A fotós 83 évesen, autóbalesetben halt meg Los Angelesben, állítólag szívinfarktust kapott a kocsiban. Viszont éppen ekkoriban tervezte, hogy létrehozza a német fővárosban, egykori szülőházának közelében a saját alapítványát és múzeumát. Végül az intézményt az özvegye nyitotta meg körülbelül ezer Newton-kép elhelyezésével. A fotóst Berlinben helyezték örök nyugalomra, a sírja egykori idolja, Marlene Dietrich nyughelyének közelében található.

June Browne és Helmut Newton

Amazonok vagy megalázott nők?

Helmut Newton bármennyire is meghatározó alakja volt a 70-es, 80-as és a 90-es évek fotóművészetének, munkássága vitatható, fotóinak időtálló mivolta is bizonyos szempontból kérdéses. Főként most, a 21. században, a MeToo-mozgalmak után, amikor végre kezd kikristályosodni a társadalmak számára, hogy mi minden számít a nők ellen elkövetett erőszaknak, és hogy az implicit szexizmus ugyanúgy bebetonozza a nemek közötti egyenlőtlenséget, mint a női nem teljesen nyilvánvaló megalázása.

Newton ritkán fotózott férfiakat, képeinek jelentős részén pedig a tökéletes testű, hosszú combú, nagymellű, szabályos arcú nők szexuális játékszereknek tűnnek. Fetisizált tárgyaknak. Ezt már a saját korában sem nézte mindenki jó szemmel: egy 1979-es francia tévéműsorban Susan Sontag nőgyűlölőnek nevezte a fotóst, aki az egyébként elegáns, gyönyörűen megkomponált és meghökkentő képeiért, egyúttal a férfi nézőközönség figyelmének megszerzéséért használja, kihasználja és abuzálja a nőket.

Hasonló vádakkal élt vele szemben Alice Schwarzer is, a német nőmozgalom legismertebb képviselője, aki Newtont egyenesen fasisztának nevezte stílusáért.

És bár van igazság Sontag és Schwarzer kritikájában, Helmut Newton munkái nem ítélhetők meg ennyire fekete-fehér alapon. Valószínűleg nem volt nőgyűlölő, szexista azonban – ahogy ebben az időben sokan mások is - igen. Alice Schwarzer vádját például azzal a klasszikusan szexista megközelítéssel kente el, hogy „Schwarzer kisasszonyt” ugyan nem ismeri, de azt tudja róla, hogy „nem egy csinos nő”.

Kifejezetten élvezte, ha provokálhatott, minél inkább kiverték a biztosítékot az olvasóknál a képei, annál jobban örült – mondja az életéről nemrég dokumentumfilmet forgatott rendező, Gero van Boehm.

Ezzel együtt Newton váltig állította, hogy feminista. A szexuális forradalom felszabadult nőképét alkotta meg a fotóin, azoknak a nőknek a képét, akit erősek, függetlenek, magabiztosak, nincs szükségük férfiakra. Amazonok. Egy másik múzsája, Isabella Rossellini is osztja azt a megközelítést, amely szerint Newton nem csinált mást, mint egyszerűen tükröt állított a macsó társadalomnak.

Alanyai sokszor dominák, ők a predátorok a férfiakkal szemben. Igaz, tűsarkút viselnek, amely megint csak a patriarchális társadalom nőkre kényszerített kreálmánya, és ahogy Alice Schwarzer fogalmaz: a tűsarkú célja, hogy a nőket gyengévé tegye, hogy ne tudjanak benne elszaladni.

Ugyanakkor általában maguk a modellek is úgy nyilatkoztak Newtonról, hogy mikor beállította őket a megfelelő pozíciókba, hihetetlen erősnek és öntudatosnak érezték magukat. „Én kontrolláltam a szituációt. Nem a vad voltam, hanem a vadásszal azonos” – mondja róla az egyik modellje az említett dokumentumfilmben.

Nathalie Herschdorfer svájci művészettörténész az olasz Vogue-ban írt esszéjében kifejti, hogy Newton tulajdonképpen magát az emancipációt ábrázolta a fotóin, a női szexualitást az emancipáció eszközeként jelenítette meg. „Ahogy Simone de Beauvoir mondja: egy nőtől, aki nem fél a férfiaktól, félnek a férfiak”.

Sok képénél valóban meg is állhatja a helyét ez az érvelés, néhány fotóján azonban kifejezetten megalázott helyzetben ábrázolja Newton a nőket. Egy divatfotó, amelyen egy négykézláb pózoló nő, hátán egy nyereggel látható, ma biztosan nem jelenhetne meg egyetlen lapban sem, ahogy a krokodil által elfogyasztott meztelen balerináról is nehéz azt állítani, hogy sugárzik róla a női magabiztosság.

Helmut Newton azt mondta egy interjúban, hogy képei határozott állítások a társadalomról, illetve annak egy bizonyos rétegéről. Ebben igazat adhatunk neki; de nemcsak egy rétegnek, egy kor társadalmi nemekkel kapcsolatos felfogásának is lenyomatai az ő fotói, ezért érdemes beszélni róla 100 évvel a születése után is.

karácsony 2020

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hírek a koronavírus-járvány második hullámáról