Élet+Stílus Vándor Éva 2020. szeptember. 15. 16:30

Láthattuk volna jönni a járványt, ha kinyitjuk a szemünket

Buborékokban élünk, miközben az életünket meghatározó és befolyásoló valóság sokkal nagyobb, sokkal bonyolultabb és sokkal ijesztőbb is, mint ahogyan azt látjuk vagy látni akarjuk – állítja Ziya Tong, az idei Brain Bar egyik előadója, aki egy könyvben gyűjtötte össze az emberiség nagy illúzióit, és ezek kockázatait – amelyek például akár egy járványban is megnyilvánulhatnak. A tudományos ismeretterjesztés Torontóban élő sztárszerzőjével telefonon beszéltünk.

Yoda-idézettel indítani bizonyos kultúrkörökben elég menőnek számít, de Ziya Tongnak tényleg nyomós oka van arra, hogy előhúzza a következő mondatot a mestertől:

El kell felejtened, amit eddig hittél.

A Torontóban élő műsorvezető és tudományos újságíró ezt az embert próbáló folyamatot egy könyvben örökítette meg. Mint mondja, a megírása mindössze egy évbe telt, de öt éven át gondolkozott rajta, mert közben neki magának is szembe kellett néznie a saját buborékaival, azaz a világról alkotott szűk elképzeléseivel, és meg kellett tanulnia máshogy nézni mindenre. „És ez az igazán nehéz, hogy amit magától értetődőnek veszel, azt elkezdd másképp látni.”

Ziya Tong

A The Reality Bubble – mint az a címéből is kiderül – a buborékok analógiáját használja. A kifejezés ismerős lehet a tőzsde, a tech vagy az ingatlan világából, a szerző mindezt az emberi – társadalmi és személyes – valóságra terjeszti ki. A buborék Ziya Tong meghatározása szerint végső soron egyfajta kollektív fikció. Egy buborékban biztonságban érezhetjük magunkat, de valójában nem vagyunk biztonságban, mert nem veszünk tudomást arról, ami körülötte van.

Tong a tudományos látásmódra alapozva azt állítja, hogy mi emberek a hétköznapjainkban egy torzított valóságot látunk, ráadásul rengeteg vakfolttal: fontos dolgokat nem tudunk vagy nem akarunk látni, ezért egész – láthatatlan, ám nagyon is valós – rendszerek maradnak rejtve előttünk. És ennek megvannak az akár egzisztenciális nagyságrendű veszélyei is.

Ziya Tong mindezt elsőre egy olyan gondolatkísérlettel próbálja illusztrálni, amely valószínűleg sok gyereket csábítana a tudományos pályára. „Itt ülök az asztalomnál az irodámban, és úgy tűnik, mintha egyedül lennék, de ahogy elkezdek másként nézni a világra, rá kell jönnöm, hogy minden felület, amely körbevesz, tele van mikroszkopikus élettel. Tulajdonképpen egy zsúfolt szobában vagyok.” Vagyis ha csak a saját szemünkre hagyatkozunk, a valóságnak mindössze egy egészen vékony szeletét láthatjuk.

Ziya Tong az érzékelésünknek és a gondolkodásunknak a korlátaiból adódó következményeket vakfoltoknak nevezi. És nem mindig arról van szó, hogy valamit nem látunk, sokkal inkább arról, hogy nem akarjuk észrevenni, még akkor sem, ha láthatnánk. A könyv egyik leggyakrabban idézett felismerése – amely a szerző szerint a túlélésünk szempontjából az egyik legveszélyesebb is, hogy

A 21. században kamerák vannak mindenhol, kivéve ott, ahonnan az ételünk és az energiánk jön, és ott, ahová a szemetünk megy.

Márpedig, állítja a szerző, ha nem vagyunk képben mindazzal, ami a túlélésünk záloga, akkor elég nehéz dolgunk lesz a jövőnkkel.

És igen, Ziya Tong nem spórol a kellemetlen képekkel – a nagyüzemi állattartás vagy az olajkitermelés pusztításáról –, amelyek többek között életre hívták az etikus táplálkozást hirdető mozgalmakat vagy a klímaválság miatti tüntetéseket.

Vegánság és klímaválság

„A probléma az, hogy sok mindentől undorodunk, sok mindent nem akarunk látni, ne tolják a szemünkbe a környezetszennyezés vagy a vágóhidak sokkoló képeit. Így is olyan sok mindennel kell foglalkoznunk, körülöttünk rengeteg a rombolás, a káosz, az erősödő önkény, és amikor kimerülten hazaérünk a munkából, az utolsó dolog, amire vágyunk, hogy újabb problémák kerüljenek elénk. Így aztán az agyunk kikapcsol bizonyos dolgokat, kiskutyákról és unikornisokról akarunk képeket nézegetni, és idétlen szappanoperákra kapcsolunk, olyasmit keresünk, ami megnevettet” – vált megértő hangnemre Tong, hogy aztán gyorsan a kijózanítás felé vegyen egy kanyart:

A gond az, hogy miközben mi megpróbáljuk elterelni a figyelmünket, a problémák csak nőnek, a buborék pedig egyre vékonyabb lesz, sőt néhány helyen már láthatjuk, hogy kezd kipukkanni. És ha a buborékunk kipukkan, az katasztrofális lesz

– figyelmeztet, és rögtön aktuális példát hoz, nézzük csak meg San Francisco erdőtüzektől vörösre festett égboltját. „Már nincs szükségem egy időgépre, hogy megtudjam, milyen lesz a világ a klímaváltozás után, mert elég, ha kinézek az ablakon, a látvány pedig apokaliptikus. Pedig ez csak a kezdet, a buborék ténylegesen még nem pukkant ki.”

San Francisco napjainkban

És itt megérkezünk a koronavírus-járványhoz is, amely mintha derült égből csapott volna le 2020-ra, pedig számíthattunk volna az érkezésére, ha kinézünk a buborékunkból. Ziya Tongnak hidegzuhannyal felérő magyarázata van. „Egyrészt nem lenne most járvány, ha mi emberek, a sok milliárd életforma egyikeként nem tolakodtunk volna be a többiek életébe. A bolygót úgy kezeljük, mintha minden egyes része a tulajdonunk lenne, jogunk van kivágni azt az erdőt, jogunk van bármit tenni azzal az óceánnal, de nem jut eszünkbe, hogy mi is csak egyike vagyunk a sok fajnak, és hogy a természet visszavághat. Most épp egy láthatatlan vírussal, amely hiába kicsi, a hatása óriási.”

De a járvány más módon is megmutatta a buborékokat, amelyekben élünk. Ziya Tong felidézi a nem is olyan régi emlékeinket, amikor a karantén idején rá kellett jönnünk, hogy vannak nélkülözhetetlen dolgozók – például az egészségügy vagy a kereskedelem alkalmazottaitól kezdve a szemetesautók üzemeltetőiig –, akiknek a munkáját eddig nemigen vettük észre, pedig rengeteget tettek a túlélésünkért, és akik egy időre láthatóvá tették a buborékokat is, amelyben éltünk. A gazdagok folytathatták az életüket biztonságban, a kevésbé gazdagoknak azonban a legnagyobb veszély idején is el kellett hagyniuk az otthonaikat, és dolgozniuk kellett minden egyes nap, ahogy mindig is tették.

És innen már csak egy gondolati ugrás, hogy a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat kiterjesszük a természetre is, mondja Tong, megjegyezve, hogy az erdők, az óceánok, a méhek is, és még lehetne sorolni, egyfajta létszükségletű szolgáltatás nyújtanak – nyilván nem értünk teszik, nem nekünk termelik az oxigént és intézik az esőt meg a beporzást, de mi vagyunk a haszonélvezői. És ha ezekben a folyamatokban zavar keletkezik, akkor bajban vagyunk, akkor a buborékunk nagyot pukkanhat. „A járvány csak egy külső héja ennek a buboréknak, de már ez is megmutatta, hogy milyen rendszerekre van szükség a túlélésünkhöz, miközben sok más rendszert még észre sem veszünk” – magyarázza Ziya Tong.

Amikor arról kérdezem, hogy meglátása szerint melyik a túlélésünk szempontjából a legkritikusabb buborék, a beszélgetésünk leplezetlenül kapitalizmuskritikus fordulatot vesz, és egy, a könyvben is kifejtett gondolatmenetet húz elő annak érzékeltetésére, hogy a tulajdonlás fogalma mennyire tévképzet. „Azért birtokolunk dolgokat, mert az elménk azt mondja, hogy ezek a dolgok a birtokunkban vannak. Ha például kimész a tengerpartra és találsz egy kagylót, az a tiéd. De ha kimegyek a tengerpartra, és felállítok egy kagylóstandot, akkor már fizetned kell érte. Ha bemész egy boltba, semmi sem a tiéd, de ha fizetsz érte, mondjuk, egy gyertyáért, akkor az egyszer csak a te gyertyád lesz, egy különleges tulajdon” – csupaszítja le a vásárlás és a birtokba vétel aktusát Ziya Tong.

Közben a világunkat hajtja előre az elképzelés –Tong szerint tévképzet –, hogy mi nemcsak mi vagyunk, hanem az a csomó minden is, ami körbevesz még a házunktól kezdve az autónkon át a lemezgyűjteményünkig, a tárgyaink a részünkké lettek, azonosítjuk velük magunkat, és a boldogságunk vagy szomorúságunk függ attól, hogy ezekből mennyink van. Tong szerint a kapitalizmusnak ezen a szintjén fontos lenne, ha elkezdenénk leválasztani magunkat a tárgyainkról, és felismerni, hogy nem vagyunk egyenlőek a dolgainkkal. „Emberi lényként az egyik legnagyobb hibát akkor követtük el, amikor úgy döntöttünk, hogy a világ a tulajdonunk, és ez jelenti ránk nézve az egyik legnagyobb veszélyt is” – mondja a szerző. Hogy miért?

Mert belekényszerítettünk magunkat egy mókuskerékbe, ahol a saját tévképzeteink tartanak csapdában minket.

A buborékjelenség meglehetősen erősen van jelen a politikai közbeszédben is, és az emberiség szempontjából ma már nemcsak a jobb- meg baloldali felosztásnak van jelentősége, hanem Ziya Tong szerint annak is, hogy a politikát művelők között egyre inkább terjed a tudományellenesség, aminek az a következménye, hogy egyre kevésbé számítanak a tények, egyre kevesebbet nyom a latba az igazság vagy az objektivitás. „Csakhogy a klímaválságot nem érdekli, hogy hiszel benne vagy sem, a járványt nem érdekli, hogy átverésnek tartod-e vagy sem. A következményei így is, úgy is utolérnek” – mondja Ziya Tong, aki úgy látja, az emberekben most mintha erősebb is lenne a hajlandóság, hogy buborékban éljenek, és csak a saját meggyőződéseiket erősítsék, mintha meg sem próbálnának nyitottnak lenni, fejlődni, többet megtudni a világról és az életről.

Az egyik legmakacsabb nagy összcivilzációs buborékunk persze az, hogy mi emberek, különlegesek vagyunk, és a zseniális szuperhatalmunk feljogosít arra, hogy uraljuk a bolygót, sőt az egész világot. „Azt közben mindannyian tudjuk, hogy ha meztelenül ott hagynának a vadonban a cuccaink, az eszközeink és a technológiánk nélkül, akkor nem sok esélyünk lenne. A vadonban nincs bennünk semmi különleges, csak pucér főemlősök vagyunk, ráadásul elég gyengék és törékenyek, nem mi vagyunk a leggyorsabbak, nem mi látunk vagy hallunk a legjobban, és összeségében az érzékszerveink egyáltalán nem olyan különlegesek a többi lényéhez képest. Van egy viszonylag nagy agyunk, képesek vagyunk kommunikálni a gondolatainkat, és kifejlesztettünk rengeteg dolgot. És ezek a dolgok és eszközök tettek hatalmassá minket” – próbálja meg elhelyezni az emberiséget a bolygón a szerző, aki azt reméli, hogy ez a felismerés – ahogy ő szereti nevezni: epifánia – segít abban, hogy kicsit alázatosabbak legyünk, legalább annyira, hogy ne gondoljuk, mi vagyunk az univerzum közepe:

Mert ez az egyik legtragikusabb hiba, amit a fajunk elkövetett.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!