Yoda-idézettel indítani bizonyos kultúrkörökben elég menőnek számít, de Ziya Tongnak tényleg nyomós oka van arra, hogy előhúzza a következő mondatot a mestertől:

El kell felejtened, amit eddig hittél.

A Torontóban élő műsorvezető és tudományos újságíró ezt az embert próbáló folyamatot egy könyvben örökítette meg. Mint mondja, a megírása mindössze egy évbe telt, de öt éven át gondolkozott rajta, mert közben neki magának is szembe kellett néznie a saját buborékaival, azaz a világról alkotott szűk elképzeléseivel, és meg kellett tanulnia máshogy nézni mindenre. „És ez az igazán nehéz, hogy amit magától értetődőnek veszel, azt elkezdd másképp látni.”

A The Reality Bubble – mint az a címéből is kiderül – a buborékok analógiáját használja. A kifejezés ismerős lehet a tőzsde, a tech vagy az ingatlan világából, a szerző mindezt az emberi – társadalmi és személyes – valóságra terjeszti ki. A buborék Ziya Tong meghatározása szerint végső soron egyfajta kollektív fikció. Egy buborékban biztonságban érezhetjük magunkat, de valójában nem vagyunk biztonságban, mert nem veszünk tudomást arról, ami körülötte van.

Tong a tudományos látásmódra alapozva azt állítja, hogy mi emberek a hétköznapjainkban egy torzított valóságot látunk, ráadásul rengeteg vakfolttal: fontos dolgokat nem tudunk vagy nem akarunk látni, ezért egész – láthatatlan, ám nagyon is valós – rendszerek maradnak rejtve előttünk. És ennek megvannak az akár egzisztenciális nagyságrendű veszélyei is.

Ziya Tong mindezt elsőre egy olyan gondolatkísérlettel próbálja illusztrálni, amely valószínűleg sok gyereket csábítana a tudományos pályára. „Itt ülök az asztalomnál az irodámban, és úgy tűnik, mintha egyedül lennék, de ahogy elkezdek másként nézni a világra, rá kell jönnöm, hogy minden felület, amely körbevesz, tele van mikroszkopikus élettel. Tulajdonképpen egy zsúfolt szobában vagyok.” Vagyis ha csak a saját szemünkre hagyatkozunk, a valóságnak mindössze egy egészen vékony szeletét láthatjuk.

Ziya Tong az érzékelésünknek és a gondolkodásunknak a korlátaiból adódó következményeket vakfoltoknak nevezi. És nem mindig arról van szó, hogy valamit nem látunk, sokkal inkább arról, hogy nem akarjuk észrevenni, még akkor sem, ha láthatnánk. A könyv egyik leggyakrabban idézett felismerése – amely a szerző szerint a túlélésünk szempontjából az egyik legveszélyesebb is, hogy

A 21. században kamerák vannak mindenhol, kivéve ott, ahonnan az ételünk és az energiánk jön, és ott, ahová a szemetünk megy.

Márpedig, állítja a szerző, ha nem vagyunk képben mindazzal, ami a túlélésünk záloga, akkor elég nehéz dolgunk lesz a jövőnkkel.

És igen, Ziya Tong nem spórol a kellemetlen képekkel – a nagyüzemi állattartás vagy az olajkitermelés pusztításáról –, amelyek többek között életre hívták az etikus táplálkozást hirdető mozgalmakat vagy a klímaválság miatti tüntetéseket.

„A probléma az, hogy sok mindentől undorodunk, sok mindent nem akarunk látni, ne tolják a szemünkbe a környezetszennyezés vagy a vágóhidak sokkoló képeit. Így is olyan sok mindennel kell foglalkoznunk, körülöttünk rengeteg a rombolás, a káosz, az erősödő önkény, és amikor kimerülten hazaérünk a munkából, az utolsó dolog, amire vágyunk, hogy újabb problémák kerüljenek elénk. Így aztán az agyunk kikapcsol bizonyos dolgokat, kiskutyákról és unikornisokról akarunk képeket nézegetni, és idétlen szappanoperákra kapcsolunk, olyasmit keresünk, ami megnevettet” – vált megértő hangnemre Tong, hogy aztán gyorsan a kijózanítás felé vegyen egy kanyart:

A gond az, hogy miközben mi megpróbáljuk elterelni a figyelmünket, a problémák csak nőnek, a buborék pedig egyre vékonyabb lesz, sőt néhány helyen már láthatjuk, hogy kezd kipukkanni. És ha a buborékunk kipukkan, az katasztrofális lesz

– figyelmeztet, és rögtön aktuális példát hoz, nézzük csak meg San Francisco erdőtüzektől vörösre festett égboltját. „Már nincs szükségem egy időgépre, hogy megtudjam, milyen lesz a világ a klímaváltozás után, mert elég, ha kinézek az ablakon, a látvány pedig apokaliptikus. Pedig ez csak a kezdet, a buborék ténylegesen még nem pukkant ki.”

És itt megérkezünk a koronavírus-járványhoz is, amely mintha derült égből csapott volna le 2020-ra, pedig számíthattunk volna az érkezésére, ha kinézünk a buborékunkból. Ziya Tongnak hidegzuhannyal felérő magyarázata van. „Egyrészt nem lenne most járvány, ha mi emberek, a sok milliárd életforma egyikeként nem tolakodtunk volna be a többiek életébe. A bolygót úgy kezeljük, mintha minden egyes része a tulajdonunk lenne, jogunk van kivágni azt az erdőt, jogunk van bármit tenni azzal az óceánnal, de nem jut eszünkbe, hogy mi is csak egyike vagyunk a sok fajnak, és hogy a természet visszavághat. Most épp egy láthatatlan vírussal, amely hiába kicsi, a hatása óriási.”

De a járvány más módon is megmutatta a buborékokat, amelyekben élünk. Ziya Tong felidézi a nem is olyan régi emlékeinket, amikor a karantén idején rá kellett jönnünk, hogy vannak nélkülözhetetlen dolgozók – például az egészségügy vagy a kereskedelem alkalmazottaitól kezdve a szemetesautók üzemeltetőiig –, akiknek a munkáját eddig nemigen vettük észre, pedig rengeteget tettek a túlélésünkért, és akik egy időre láthatóvá tették a buborékokat is, amelyben éltünk. A gazdagok folytathatták az életüket biztonságban, a kevésbé gazdagoknak azonban a legnagyobb veszély idején is el kellett hagyniuk az otthonaikat, és dolgozniuk kellett minden egyes nap, ahogy mindig is tették.

És innen már csak egy gondolati ugrás, hogy a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat kiterjesszük a természetre is, mondja Tong, megjegyezve, hogy az erdők, az óceánok, a méhek is, és még lehetne sorolni, egyfajta létszükségletű szolgáltatás nyújtanak – nyilván nem értünk teszik, nem nekünk termelik az oxigént és intézik az esőt meg a beporzást, de mi vagyunk a haszonélvezői. És ha ezekben a folyamatokban zavar keletkezik, akkor bajban vagyunk, akkor a buborékunk nagyot pukkanhat. „A járvány csak egy külső héja ennek a buboréknak, de már ez is megmutatta, hogy milyen rendszerekre van szükség a túlélésünkhöz, miközben sok más rendszert még észre sem veszünk” – magyarázza Ziya Tong.

Amikor arról kérdezem, hogy meglátása szerint melyik a túlélésünk szempontjából a legkritikusabb buborék, a beszélgetésünk leplezetlenül kapitalizmuskritikus fordulatot vesz, és egy, a könyvben is kifejtett gondolatmenetet húz elő annak érzékeltetésére, hogy a tulajdonlás fogalma mennyire tévképzet. „Azért birtokolunk dolgokat, mert az elménk azt mondja, hogy ezek a dolgok a birtokunkban vannak. Ha például kimész a tengerpartra és találsz egy kagylót, az a tiéd. De ha kimegyek a tengerpartra, és felállítok egy kagylóstandot, akkor már fizetned kell érte. Ha bemész egy boltba, semmi sem a tiéd, de ha fizetsz érte, mondjuk, egy gyertyáért, akkor az egyszer csak a te gyertyád lesz, egy különleges tulajdon” – csupaszítja le a vásárlás és a birtokba vétel aktusát Ziya Tong.

Közben a világunkat hajtja előre az elképzelés –Tong szerint tévképzet –, hogy mi nemcsak mi vagyunk, hanem az a csomó minden is, ami körbevesz még a házunktól kezdve az autónkon át a lemezgyűjteményünkig, a tárgyaink a részünkké lettek, azonosítjuk velük magunkat, és a boldogságunk vagy szomorúságunk függ attól, hogy ezekből mennyink van. Tong szerint a kapitalizmusnak ezen a szintjén fontos lenne, ha elkezdenénk leválasztani magunkat a tárgyainkról, és felismerni, hogy nem vagyunk egyenlőek a dolgainkkal. „Emberi lényként az egyik legnagyobb hibát akkor követtük el, amikor úgy döntöttünk, hogy a világ a tulajdonunk, és ez jelenti ránk nézve az egyik legnagyobb veszélyt is” – mondja a szerző. Hogy miért?

Mert belekényszerítettünk magunkat egy mókuskerékbe, ahol a saját tévképzeteink tartanak csapdában minket.

A buborékjelenség meglehetősen erősen van jelen a politikai közbeszédben is, és az emberiség szempontjából ma már nemcsak a jobb- meg baloldali felosztásnak van jelentősége, hanem Ziya Tong szerint annak is, hogy a politikát művelők között egyre inkább terjed a tudományellenesség, aminek az a következménye, hogy egyre kevésbé számítanak a tények, egyre kevesebbet nyom a latba az igazság vagy az objektivitás. „Csakhogy a klímaválságot nem érdekli, hogy hiszel benne vagy sem, a járványt nem érdekli, hogy átverésnek tartod-e vagy sem. A következményei így is, úgy is utolérnek” – mondja Ziya Tong, aki úgy látja, az emberekben most mintha erősebb is lenne a hajlandóság, hogy buborékban éljenek, és csak a saját meggyőződéseiket erősítsék, mintha meg sem próbálnának nyitottnak lenni, fejlődni, többet megtudni a világról és az életről.

Az egyik legmakacsabb nagy összcivilzációs buborékunk persze az, hogy mi emberek, különlegesek vagyunk, és a zseniális szuperhatalmunk feljogosít arra, hogy uraljuk a bolygót, sőt az egész világot. „Azt közben mindannyian tudjuk, hogy ha meztelenül ott hagynának a vadonban a cuccaink, az eszközeink és a technológiánk nélkül, akkor nem sok esélyünk lenne. A vadonban nincs bennünk semmi különleges, csak pucér főemlősök vagyunk, ráadásul elég gyengék és törékenyek, nem mi vagyunk a leggyorsabbak, nem mi látunk vagy hallunk a legjobban, és összeségében az érzékszerveink egyáltalán nem olyan különlegesek a többi lényéhez képest. Van egy viszonylag nagy agyunk, képesek vagyunk kommunikálni a gondolatainkat, és kifejlesztettünk rengeteg dolgot. És ezek a dolgok és eszközök tettek hatalmassá minket” – próbálja meg elhelyezni az emberiséget a bolygón a szerző, aki azt reméli, hogy ez a felismerés – ahogy ő szereti nevezni: epifánia – segít abban, hogy kicsit alázatosabbak legyünk, legalább annyira, hogy ne gondoljuk, mi vagyunk az univerzum közepe:

Mert ez az egyik legtragikusabb hiba, amit a fajunk elkövetett.