Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Miért akkora dráma, hogy Magyarország elutasítja az Isztambuli Egyezmény ratifikálását? Vannak gyakorlati következményei annak, hogy csak a kapcsolati erőszak van nevesítve, a nők elleni erőszak nincs? Egyáltalán mi az a „romboló gender-szemlélet”, amire hivatkozva a KDNP nyilatkozatot terjesztett az Országgyűlés elé az egyezmény elutasításáról? Mindent elmagyarázunk a Patent Egyesület jogászával, Spronz Júliával.
Amiről szó lesz az interjúban, röviden:
- A bíróság futószalagon ítéli oda a gyerekeket a bántalmazó szülőnek. Mi köze ennek a társadalmi nemekhez?
- Ha az Isztambuli Egyezményt ratifikáltuk volna, talán az ismert színész, Szilágyi István tragédiája sem következik be.
- Van értelme kihívni a rendőrséget, ha azt hallom, hogy napok óta gyalázza a szomszéd a feleségét?
- Hogyan és hova menekülhetnek ma itthon a bántalmazott nők?
hvg.hu: Eddig tulajdonképpen „csak” rendre elhalasztották az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, most viszont politikai nyilatkozat is született arról, hogy annak rendelkezéseit nem fogják itthon törvénybe iktatni. Van gyakorlati különbség a kétféle hozzáállás között?
Spronz Júlia: Gyakorlati nincs. Az Isztambuli Egyezmény elutasítása szimbolikus lépés volt. 2017 óta konzekvensen kommunikálják ezt a kormánypártok, és néhány éve Németh Szilárd kerek perec megmondta, hogy amíg a Fidesz hatalmon van, addig az Isztambuli Egyezmény biztosan nem lesz ratifikálva.
hvg.hu: Az Isztambuli Egyezményt 2014-ben írta alá Magyarország. 2017-ig még úgy állt a dolog, hogy előbb vagy utóbb, de ratifikálni is fogjuk azt, három éve viszont látványosan ennek az ellenkezőjét mondja a kormány. Hogyan értékelik ezt a fordulatot?
S. J.: Szerintünk egyszerűen csak arról van szó, hogy 2017-ben szembe jött egy kifarolási lehetőség ebből az egészből. Egyszer csak megjelent a színen a CitizenGo (abortuszellenes megnyilatkozásaikról, a Coca-Cola plakátkampánya elleni tiltakozásukról itt írtunk – a szerk.), majd jöttek a férfijogi aktivisták, és megjelent az a narratíva, hogy az Isztambuli Egyezmény diszkriminatív a férfiakkal szemben, meg, hogy a genderideológiát támogatja. Most pedig egészen friss elemként rárakódott erre az egészre az „illegális migrációtól” való félelem is mint kifogás, mert az egyezmény szerint a menedékjogi kérelmek elbírálásakor figyelembe kéne venni a nemi alapú üldöztetést is. Mindez kapóra jött a kormánynak.
Ugyanakkor az már szerintem közvetlenül 2014 márciusa után is világosan látszott, hogy úgy végrehajtani semmiképpen sem akarják az egyezményt, hogy az ténylegesen jó legyen a nőknek. Ha ez így lett volna, akkor például az előkészületi munkákba bevonták volna a szakmai nőszervezeteket. 2014 után felállított ugyan a kormány egy, az Isztambuli Egyezmény ratifikációját előkészíteni hivatott munkacsoportot, de nem tudjuk, hogy kik voltak benne és, hogy azok mit csináltak, azóta pedig titkosították is ennek a munkacsoportnak az anyagait.
Ugyanez ismétlődik most is. Tavaly év végén Varga Judit igazságügyi miniszter kinyilatkoztatta, hogy a kormány most aztán fokozottan fel fog lépni a családon belüli erőszak ellen, majd idén februárban fel is állított egy családjogi szakértői munkacsoportot, de mi abból is kimaradtunk.
hvg.hu: Pedig nőnapkor Varga Judit levelet is küldött, amelyben nemcsak, hogy a támogatásáról biztosította a nőjogi szervezeteket, hanem kitért arra is, hogy együtt fog velük működni a jövőben.
S. J.: Varga Judit két munkacsoportot hozott létre. Az egyik egy szakértői munkacsoport, ott elvileg érdemi munka folyik. És vagyunk mi, a futottak még kategória, akik a civil munkacsoportot alkotják. Kérdés, hogy ha mi nem, akkor ki van a szakértői munkacsoportban, mert az nem transzparens. A nőszervezeteket tehát nem a szakértők közé, hanem az utóbbi csoportba invitálta meg a miniszter, amelyben körülbelül 60 civil szerveződés képviselteti magát. Ráadásul számos, az Isztambuli Egyezményt amúgy ellenző férfijogi csoport is része ennek a tematikus munkacsoportnak, úgyhogy el lehet képzelni, milyen hatékony munkavégzés zajlik benne. Eddig egyetlen ülés volt (ez persze a járványhelyzet miatt még érthető is lenne), és kaptunk lehetőséget a véleményünk kifejtésére is, de hogy azt elolvasta-e bárki, és felhasználták-e, arról szintén semmi információnk.
hvg.hu: A kormány állítása szerint azért nincs szükség az Isztambuli Egyezmény ratifikálására, mert Magyarország már így is kiemelkedő figyelmet fordít a nők és a családok védelmére. Azt szokták felhozni példaként, hogy 2012 óta nálunk is önálló büntetőjogi tényállás a kapcsolati erőszak.
S. J.: Igen. Tény, hogy a családon belüli erőszakot végül beiktatták a büntető törvénykönyvbe, bár át kellett nevezni, mert a keresztény ideológia számára nem volt összeegyeztethető a család fogalma az erőszakkal. De hozzátenném, hogy ez sem kormányzati kezdeményezésre történt. A nőjogi szervezetek évek óta lobbiztak azért, hogy kerüljön be a nők elleni erőszak, mint önálló tényállás a büntetőtörvénykönyvbe. A kérésünket mindig lesöpörték. Nem csak a mostani kormány, az előző is.
2012-ben viszont egy Varga István nevű fideszes képviselő azt találta mondani, hogy „talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”. Ebből aztán olyan nagy tömegfelháborodás lett, hogy a kormány kénytelen volt utólag beiktatni a törvénybe a kapcsolati erőszakot. Ezt csak azért mondom el, mert most veri a mellét a KDNP, hogy ők voltak azok, akik törvénybe foglalták a kapcsolati erőszakot. Persze, de nem jószántukból tették azt, hanem erős külső nyomásra.
hvg.hu.: Mindenesetre évek óta büntetendő, ha például egy párkapcsolatban az egyik fél testileg vagy lelkileg bántalmazza a másikat. Akkor miért olyan nagy baj, ha amúgy elutasítják az Isztambuli Egyezményt?
S. J.: Magyarországról teljes egészében hiányzik egy olyan egységes szemléletmód, ami a nőket érő erőszakkal szemben hatékony védelmet biztosítana, és amit az Isztambuli Egyezmény behozna. Pont ez az, amit a kormánypártok „genderideológiának” csúfolnak és teljesen félreértelmeznek. Az egyezmény felhívja a figyelmet azokra a szerepelvárásokra, viselkedésmintákra, amelyeket egy társadalomban a férfiakhoz és a nőkhöz társítanak. A gender kifejezés nem biológiai nemet, hanem a társadalmi nemet jelöli, vagyis azon tulajdonságoknak az összességét, amelyeket megfelelő női és férfi viselkedésnek fogadnak el.
Ebből az is következik, hogy az ilyen patriarchális társadalmakban, mint a mienk, a férfiak többlethatalommal rendelkeznek a nőkhöz képest. Ez pedig azt eredményezi, hogy könnyebb annak visszaélni a hatalmával, aki a hierarchiában felül áll, és emiatt beszélhetünk nők elleni férfierőszakról, mint társadalmi jelenségről.
A családon belüli erőszaknak igenis neme van. Tudomásul kell venni, hogy ez tömegesen, tendenciózusan és rendszerszinten nőket érint,
és ennek megfelelően kellene hangolni a családon belüli erőszakkal kapcsolatos jogszabályokat és a komplett szolgáltatórendszert is, a védett házaktól kezdve a gyerekvédelmi beavatkozásokon át, a szociális ellátórendszeren keresztül, az igazságszolgáltatásig bezárólag.
Magyarországon azonban pont a társadalmi nemeken alapuló megközelítés teljes elutasításba torkollik, és ez nem csak a jobboldali kormány sajátja. Amikor MSZP-SZDSZ kormány volt, akkor is teljes mértékben elutasították a társadalmi nemeken alapú megközelítést, mondván, hogy ez nem egy nemek közötti háború: itt bárki lehet áldozat (a férfi is), és bárki lehet elkövető (a nő is). Emiatt nyugodtan állíthatjuk – és ezt teszi az Isztambuli Egyezmény és az annak végrehajtását ellenőrző bizottság is – , hogy az a magyar rendszer, amely a társadalmi nemi kontextust elutasítja, nem tud hatékonyan, hatásosan eljárni a nők elleni erőszak áldozatainak védelmében.
hvg.hu: Ez az érv viszont első hallásra inkább politikai korrektségnek tűnik.
S. J.: Az a baj, hogy ez a nemsemlegesség oda vezet, hogy a felelősséget elmaszatoljuk. Ebből nincs levezetve, hogy a szisztematikus elnyomás, a bántalmazás arra irányul, hogy egy egyenlőtlenségen alapuló viszonyt kialakítson, fenntartson. A nők elleni erőszak ugyanis erről szól. És ez nem ugyanaz, mint amikor valaki mondjuk önvédelemből, a gyermekei védelméből vagy a tulajdon védelméből agresszívan lép fel. A nők elleni bántalmazás szisztematikus, a célja az elnyomás, nem az önvédelem.
Ha pedig nem teszünk különbséget, ha nincs meg ez a tudás – amit a társadalmi nemekből levezetve az Isztambuli Egyezmény megad –, akkor például a családok átmeneti otthonába beengedik a férfiakat is, vagy egy bántalmazott gyerek eseténél a szülőket egységként kezelik, mondván: mindketten ugyanannyira felelősek.
A családon belüli erőszak esetén a szociális ellátórendszer megoldási javaslata a mediáció. Mediáció, amelyről kimondja az Isztambuli Egyezmény, hogy ezekben az esetekben kifejezetten ártalmas és alkalmatlan. A közvetítés előfeltétele ugyanis, hogy egyenlő helyzetben lévő felek között történjen. Célja, hogy az álláspontokat közelítse egymáshoz, de egy bántalmazónak az a kompromisszum, ha a másik torkán lenyomhatja azt, amit ő akar, a bántalmazott nők pedig félnek, szoronganak, nem tudják az érdekeiket megfelelően képviselni egy ilyen szituációban, így mindig ők engednek, ők jönnek ki rosszul az egészből.
Számos más példája is van a magyar intézményrendszerben annak, hogy a családon belüli erőszak valós mozgatórugójának, természetrajzának, működési mechanizmusának a nem ismerete hogyan hagyja védelem nélkül a nőket és gyerekeket a bántalmazással szemben. Erről szól a Rendszerbe zárva című beadványunk. Mi például tudjuk, hogy a bántalmazók a szétválást követően a gyereken keresztül folytathatják a bántalmazást. Amikor már nincsen közvetlen hozzáférésük az egyes számú célszemélyükhöz, a nőhöz, akkor a gyereket használják a további kontroll fenntartására.
Ennek az összefüggésnek a nem ismerete azonban odavezet, hogy Magyarországon a bíróság futószalagon ítéli oda a gyerekeket a bántalmazó szülőnek.
Mostanra teljesen kikristályosodott az a joggyakorlat is, hogy ha az elkövetőnek és a sértettnek van közös gyereke, akkor megszüntetik a zaklatás miatt indított eljárást arra hivatkozva, hogy a férfi csak azért küldött napi 125 trágár, szidalmazó sms-t, mert a gyereke felől akart érdeklődni.
hvg.hu: A jelenlegi kormányt tehát az zavarhatja a leginkább, hogy az Isztambuli Egyezmény károsnak tartja a hagyományos nemi szerepeket? Azokat, amelyeket a magyar nemzet jövője érdekében (lásd.: női princípium) oly fontosnak tartanak itthon hangsúlyozni egyes politikusok.
S. J.: Hogy a kormánynak valójában mi a baja, azt csak tippelni tudjuk, mert nem kommunikálja egyenesen. A kifogásai nem valósak és ezt feltehetőleg ők is pontosan tudják. Ők azt hangoztatják, hogy az Isztambuli Egyezmény a biológiai nemeket akarja összekutyulni, holott erről szó sincs. Demagóg módon azt sugallják, hogy az Isztambuli Egyezmény férfiakból akar nőket csinálni, és lányokból fiúkat, azzal riogatnak, hogy majd a fiainknak itt rózsaszínben kell járniuk, meg majd mindenki szabadon választhatja meg, hogy milyen nemet akar magának, és nagyon „eltranszosodunk” itt Magyarországon, de az Isztambuli Egyezményben ilyesmiről szó sincs. A dokumentum nemi szerepekről beszél.
hvg.hu: Egy a napokban történt tragédia, egy ismert színész halála kapcsán is felhozhatjuk az Isztambuli Egyezményt. Szilágyi Istvánt a saját fia ölte meg, amiről ön is azt állítja, hogy nem biztos, hogy megtörtént volna, ha itthon ratifikálva van az egyezmény. Ezt hogyan kell értenünk?
S. J.: A dokumentum kimondja, hogy a családon belüli erőszak esetén csakis a letöltendő szabadságvesztés az, aminek prevenciós ereje van. A felfüggesztett nemcsak hatástalan, hanem kifejezetten ártalmas is, mert azt üzeni elkövetőnek, áldozatnak egyaránt, hogy szabad ezt csinálni, nincsen konzekvenciája. Szilágyi István gyilkosa is felfüggesztett börtönbüntetést kapott korábban.
A másik, amit kimond az Isztambuli Egyezmény, hogy felejtsük el a magánindítványt, a magánvádas eljárást a családon belüli erőszak esetében. Egyszerűen nem lehet az áldozatokat megterhelni az eljárások működtetésének felelősségével. Szerintem a Szilágyi-eset erre is rámutat. Mindenki azért lépett hátra, azért nem csinált senki semmit, mert azt gondolták, hogy a sértett úgyis az elkövető mellé áll. Egy jól működő áldozatvédelmi rendszerben nem attól kellene, hogy függjön egy eljárás, hogy a sértett proaktív-e, hogy hajlandó-e az ellen vallani, akivel amúgy egy tető alatt lakik, vagy akinek ki van szolgáltatva, esetleg még szereti is, vagy valaha szerette, vagy szülő, és bűntudata van a gyerek tette miatt, és mindehhez hozzájön még az a társadalmi nyomás is, hogy egy "szülő nem jelenti fel a gyerekét". Egyébként dettó ugyanez a helyzet nő-férfi relációban is, hogy „a gyerekem apját nem jelenthetem fel, mert micsoda dolog az”.
A Szilágyi-ügy is egyértelmű cáfolata annak, hogy a magyar büntetőtörvénykönyv megfelelő védelmet nyújt a családon belül elkövetett erőszakkal szemben.
Itthon a kapcsolati erőszaknak csak a fizikai bántalmazást is érintő formái üldözendők hivatalból, de a szóbeli, lelki erőszak, vagy a gazdasági ellehetetlenítés megint csak magánindítványos.
hvg.hu: Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha én azt hallom mindennap, hogy a szomszéd folyamatosan ordibál a feleségével, és felmerül bennem a gyanú, hogy lelkileg terrorizálja, akkor én tehetek ugyan feljelentést, de a rendőrség addig nem fog csinálni semmit, amíg a feleség be nem ismeri, hogy valóban bántalmazzák?
S. J.: Nem ezt jelenti, de annyit igen, hogy a rendőrség nem fog tudni eljárni egy másik ember feljelentése alapján, ahhoz, hogy az eljárás meginduljon, szükséges a sértett magánindítványa. Mi magunk is, a Patent Egyesületben sokszor szoktunk feljelentést tenni, de azokban az ügyekben, amelyek nem hivatalból üldözendők, megkeresik a sértett felet, hogy kíván-e magánindítványt előterjeszteni, tehát kijelenti-e, hogy kéri az elkövetőnek a felelősségre vonását. Ha nem kéri, akkor nincs ügy.
További probléma a magánindítvánnyal, hogy csak egy hónapon belül lehet előterjeszteni. Ha az áldozat a 33. napon áll elő a magánindítványával, akkor már elutasítják. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy ezzel nem a környezetet szeretném lebeszélni a cselekvésről, sőt épp ellenkezőleg: arra buzdítjuk az érintett körül lévő szakmai és laikus tanúkat, segítőket, hogy próbálják meg tehermentesíteni a sértetteket, találják meg a támogatásnak azt a módját, mely nem ártalmas.
hvg.hu: Rendszeres kritika, hogy az áldozatsegítő intézményrendszer is eléggé hiányos Magyarországon, amin javítana, ha törvénybe iktatnánk az egyezmény előírásait. Említette korábban, hogy probléma például, hogy a családok átmeneti otthonaiba férfiak is mehetnek.
S. J.: Mivel jellemző az egész állami ellátásra, hogy nem beszélnek nőkről és férfiakról, csak áldozatokról, így van, hogy a családok átmeneti otthonába teljes családok is érkeznek. Simán beereszthetik az ilyen helyekre a bántalmazókat is. Pedig nagy szükség lenne az olyan védett terekre, ahova csak a nők mehetnek a gyerekeikkel, mert a bántalmazott nőknek általában leépül a networkjük, a támogató közegük, és valóban probléma szokott lenni, hogy nincs hova menekülniük. De ezen kívül is még számos probléma van, amin az Egyezmény javítana.
hvg.hu: Mennyi rálátásuk van arra, hogy hol, mennyi védett ház, óvóhely, krízisközpont érhető el ma a nők számára Magyarországon?
S. J.: Nekünk erre semennyi rálátásunk nincs, pedig sokáig próbálkoztunk, hogy hadd látogassuk meg ezeket a helyeket, hadd kapjunk róluk valamennyi információt, az utóbbi években már azzal is megelégedtünk volna, ha legalább megtudjuk, hogy miből hány darab van az országban. Hogy összesen 300 férőhely van az otthonról menekülő bántalmazottak számára, azt is csak onnan tudjuk, hogy az év elején többször nyilatkozott erről az OKIT (Országos Kríziskezelő és Információs Szolgálat), meg az Ökumenikus Segélyszervezet vezetője. De mi még azt sem tudtuk eddig, hogy a krízisellátó rendszer pontosan hogyan néz ki, olyan élő emberrel pedig még nem találkoztunk, aki félutas házban nyert elhelyezést. Alapvető probléma, hogy 2005-ben nem a területen akkor már régóta tevékenykedő civilekkel együttműködésben, hanem tőlük hermetikusan elkülönülve épült ki az állami ellátórendszer, minket inkább konkurenciának, mint kollégáknak tekintve. Az Isztambuli Egyezmény nem véletlenül írja elő a civilekkel való szoros és érdemi együttműködést is, mert ez az alapja a hatékony áldozatsegítésnek.
hvg.hu: Ha valaki azzal hívja fel az önök segélyvonalát, hogy most azonnal menekülnie kell otthonról, mit javasolnak?
S. J.: Mivel az állam monopilizálta a menedékhálózatot, és csak az OKIT az, amelyik elhelyezhet bárkit, nekünk tovább kell irányítanunk az illetőt az OKIT-hoz. Nincs egy központi adatbázis, melyhez hozzáférésünk lenne, hogy az alapján legalább azt megmondhassuk, hogy hol van egyáltalán még hely. Ez az információ csak és kizárólag az OKIT birtokában van, ők diszponálnak a férőhelyek felett.
hvg.hu: Körülbelül hány nő keresi meg önöket hetente segítségért?
S. J.: Nagyjából 50 fő, ami nem kevés.
hvg.hu: Tíz nők ellen elkövetett erőszakos esetből hány jut el a bíróságig?
S.J.: Sajnos pontos statisztikát nem tudok mondani, a professzionális adatgyűjtést épp az Isztambuli Egyezmény írta volna elő. Mindenesetre az Európai Alapjogi Ügynökség utolsó, 2012-es reprezentatív felmérése szerint
Magyarországon évente több mint 220 ezer nő érintett fizikai bántalmazásos esetekben, és a bíróságokon ebből körülbelül csak 1-2 ezer eset jelenik meg.
Kollégáim számítása szerint ezen a téren 194-szeres a látencia.
