Előbb temperamentumára és kihívó járására, különleges szépségére figyelt fel a filmipar, aztán rájöttek, hogy tehetsége is van. Az olasz színésznők közül máig ő szerepelt a legtöbb amerikai filmben. Két Oscar-díjat nyert, ebből az egyiknek az átadójára nem tudott elmenni, mert annyira izgult. Jelenleg rendező fia következő filmjén dolgozik. Boldog születésnapot, Sophia Loren!
Sofia Villani Scicolone Rómában született, és Nápoly szegénynegyedében nőtt fel. Gyerekként gyufaszálnak csúfolták, tinédzser korában viszont már egy szépségversenyen nyert vonatjeggyel utazott Rómába.
A Cinecittában a Quo Vadis? című amerikai szuperprodukcióban előbb csak statisztált, majd a főszereplő Deborah Kerr rabszolganőjének szerepét osztották rá. Dolgozott modellként, szépségversenyeken indult, egy ilyen vetélkedésen figyelt fel rá a nála huszonnégy évvel idősebb Carlo Ponti producer, aki kijárt neki egy próbafelvételt. Nem voltak tőle elragadtatva – főként a vonásait kritizálták: orrát túl nagynak, csípőjét túl erősnek találták – mégis, protekcióval alig tizenkilenc évesen megkapta az Aida filmváltozatában az első főszerepét. Ekkor már Sophia Loren művésznéven dolgozott (vezetékneve Marta Toren svéd színésznő nevéből származik).
A szerepet először Gina Lollobrigidának ajánlották fel, de ő nemet mondott, mert nem akart egy operaénekesnő dublőre lenni, ezzel megkezdődött a két színésznő rivalizálása, amelyet a sajtóban – tükrözve az ötvenes évek nem éppen politikailag korrekt, szexista hozzáállását – "kebelháborúként" emlegettek.
Loren az 1954-es Nápoly aranyában mítoszt teremtett, és amit eddig hibának véltek, az egyszeriben eladható lett a filmipar számára: a provokáló járását, nőies alakját és temperamentumát imádta a közönség.
Persze Sophia Loren nemcsak "jól mutatott" a vásznon, színészi kvalitásaira, tehetségére az Egyesült Államok is hamar felfigyelt. Alberto Moravia regényéből 1960-ban készült Egy asszony meg a lánya című, saját hányatott gyermekkorát is idéző filmben alig huszonhét évesen játszotta el a háború embertelensége elől menekülő anyát, alakításáért 1961-ben – a filmtörténetben elsőként nem angol nyelvű alkotásban – elnyerte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. A rendező, Vittorio De Sica eredetileg Anna Magnanit kérte fel anyának, Lorennek pedig a lány szerepét szánta. Magnani azonban nemet mondott, mert Loren egy fejjel magasabb volt nála, és azt tanácsolta a rendezőnek: ha már mindenáron játszatni akarja, adja fiatal kollégájának az anya szerepét.
Ezután Sophia Loren szerencsét próbált Hollywoodban is, de a sajtó érdeklődését inkább a Cary Granttel folytatott futó viszonya keltette fel, holott olyan színészóriásokkal játszott együtt, mint Richard Burton (Késői találkozás, Az utazás), Marlon Brando (A hongkongi grófnő), Clark Gable (Nápolyban kezdődött), Paul Newman (Lady L.), Anthony Perkins (Vágy a szilfák alatt, Kés a sebben) vagy Peter O'Toole (La Mancha lovagja). Később az idős Jack Lemmonnal és Walter Matthauval forgatott több vígjátékot, és az olasz színésznők közül máig ő szerepelt a legtöbb amerikai filmben.
Hazájában Marcello Mastroiannival ők alkották az olasz film álompárját, több mint tízszer szerepeltek együtt. Ezek között volt a Tegnap, ma, holnap, a Házasság olasz módra (Loren 1964-ben ezért kapta második Oscar-jelölését), a Napraforgó, A pap felesége, az Egy különleges nap, a Véres föld. Utoljára 1994-ben, másfél évtized után játszottak együtt a Robert Altman rendezte Divatdiktátorok című filmszatírában.
Jobbára élettel teli, temperamentumos és szókimondó olasz nőket formált meg, a közönség is ezzel a képpel azonosítja. Szerepálmai közül a Nem félünk a farkastól felesége és az Anna Karenina maradt ki, legnagyobb bánata, hogy nem dolgozott együtt Fellinivel. (2009-ben a Rob Marshall rendezte Kilenc című musicalben a legendás rendező édesanyját alakította.)
A saját életéről szóló, Tükreim című kétrészes tévéfilmben saját anyját formálta meg. Többször instruálta fia, akiből rendező lett, így 2002-ben A női lélek fájdalmai című lélektani drámában, 2014-ben pedig az Emberi hang című, Jean Cocteau-darabjából készült kisjátékfilmben játszott.
A 85 éves Loren még mindig tevékeny, jelenleg a fia, Edoardo Ponti által Émile Ajar regényéből rendezett Előttem az élet című produkciót forgatják.
Annyira izgult, hogy nem mert elmenni az Oscar-átadóra
Sophia Loren egész életében Carlo Ponti párja volt. A producer már házas volt, amikor egymásba szerettek, és mivel Olaszországban akkor még nem ismerték el a válást, házasságát Mexikóban érvénytelenítette, és ott vette el Lorent 1957-ben. Ponti Itáliában bigámistának minősült, ezért sokáig külföldön éltek. Két fiuk közül az egyik rendező, a másik zenész lett, utóbbi Budapesten tartotta egyházi esküvőjét Mészáros Andrea magyar hegedűművésszel.
Az olasz film egyik legnagyobb csillaga második Oscar-díját 1990-ben életművéért kapta, és ezt át is vette az első elismeréssel ellentétben. 1961-ben ugyanis annyira izgult, hogy el sem ment a gálára, az örömhír Rómában érte, a díjat az angol Greer Garson vette át helyette.
Birtokosa a francia Becsületrend lovagkeresztjének, a brit BAFTA-díjnak, 2004-ben – megosztva – Grammy-díjat nyert a legjobb prózai gyermekalbum (Prokofjev: Péter és a farkas) kategóriában, 2010-ben a Praemium Imperiale japán művészeti díjban részesült. Öt Golden Globe-díja mellett 1995-ben Cecil B. DeMille díjjal ismerték el életművét, és csillaga díszíti a hollywoodi Hírességek sétányát. 1992-ben az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága jószolgálati nagykövetének nevezték ki, nevét utca viseli Torontóban és Jesolóban, ahhoz azonban nem járult hozzá, hogy gyermekkorának városa, Pozzuoli szobrot állítson neki.
A Playboy magazin még közel a hetvenhez is megkereste, de az aktfotó-ajánlatot akkor is visszautasította, igent mondott viszont 2007-ben a Pirellinek, így ő a gumigyár híres naptárainak legidősebb szereplője. Három szakácskönyvet írt, tudatosan táplálkozik. Neve áruvédjegy is, a Loren-szemüvegek világszerte ismertek. Önéletrajza 2014-ben Tegnap, ma, holnap címmel jelent meg.