Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A családi összejövetelek nem mindig a legjobbat hozzák ki belőlünk, a kötelező jókedv és az elviselhetetlen rokonok gyilkos kombinációjának frusztrációja nagy pusztításra képes a tojáslikőr felett. Segítünk eligazodni a rokoni interakciók útvesztőiben.
Igen, tudjuk, a karácsony a szeretet ünnepe, de mégis, miért olyan nehéz ilyenkor szeretni azokat, akiket szeretnünk kell? Miért van benne minden karácsonyi vacsorában az érzelmi vulkánkitörés potenciálja? Hogy lehet egy ártatlan mondatból vérig sértés, egy emlék felidézéséből meg családi polgárháború?
Ne szépítsük, a karácsony gyakorta a családi kötelékeink erejének kemény próbája, amiben valószínűleg szerepet játszik az, hogy egyszerűen túl sokat várunk az ünneptől, magunktól és a rokonainktól is (még ha tudjuk is, hogy múlt karácsony óta valószínűleg egyikünk sem változott meg, tehát szinte biztos ugyanazt nyújtjuk egymásnak, és ugyanazokat a hibákat követjük el). Túl fáradtak, túl stresszesek vagyunk, és mire beesünk a karácsonyfa alá, az érzelmeink és a feszültségeink is csúcsra vannak járatva. Így lett a veszekedésből az egyik leguniverzálisabb karácsonyi hagyomány. (Ne csodálkozzunk amúgy: egy felmérés szerint az emberek 75 százaléka tud mondani olyan rokont, aki az agyára megy.)
Az összetűzések koreográfiája
Az összeomlások minden családban kicsit másképp zajlanak le. Van, ahol néma csendben forrnak az indulatok, van, ahol mindenki úgy kiabál, hogy még véletlenül se hallja meg, amit a másik mond. Az ünnepi nagy veszekedések forgatókönyvének azonban van néhány biztos eleme és néhány biztos szereplője.
Valakinek például el kell kezdeni – ő lesz az, aki tesz vagy mond valami sértőt, felháborítót, csalódást keltőt. Itt lép be a színre egy családtag, aki rögtön jelzi, hogy a másik valami rosszat tett, és ezzel máris nő a feszültség. Biztosan lesz aztán valaki, aki a két, egymásnak feszülő fél interakcióját egyfajta bátorításként veszi arra, hogy maga is beszálljon a vitába – vagy az egyik, vagy a másik védelmében, vagy éppen mind a kettő ellen. Lesz, aki pont a passzivitásával szítja tovább a veszekedést. De a békítési kísérletekkel is tovább lehet mélyíteni a szakadékot a felek között. Mint ahogy természetesen azzal sem lehet megoldani a problémát, ha valaki egyszerűen csak kisétál a szobából: egy konfliktusból soha nem ilyen egyszerű kijönni.
Szerencsére a szakértőket sem hagyta hidegen a nagy karácsonyi veszekedések jelensége. Így született meg a hiperegyüttlét fogalma, amit nevezhetünk akár családtúladagolásnak is, és amit akkor élhetünk át, ha napi 24 órában együtt vagyunk a rokonokkal, akiket egyébként hónapokon át nem látunk. Márpedig ez karácsonykor nagy eséllyel előfordulhat:
túl sokan, túl sokáig vannak túl közel.
A családtagok ilyenkor azt érezhetik, hogy az együttlétek, evések, ünnepi programok és ajándékozások szoros menetrendje elvette tőlük az autonómiájukat. A Nyugat-virginiai Egyetem kommunikációs szakértője, Melanie Booth-Butterfield szerint a legtöbb feszültség ilyenkor abból adódik, hogy valaki megpróbálja visszavenni a függetlenségét. Ezt a csapdahelyzetet karácsonykor súlyosbítja három kritikus tényező: az alkohol, a fürdőszoba és a gyerekek. Az alkohol oldja a gátlásokat, és ennek nem mindig van jó vége. Fürdőszobából sosem lehet elég, szinte kódolva van, hogy valakire várni kell. A gyerekek pedig a legtöbbször nem fogják úgy gondolni, hogy épp karácsonykor kellene viselkedniük.
Megérteni a konfliktust
Bármennyire érettnek gondoljuk is a rokonainkat a hétköznapokban, összezárva, az ünnep nyomása alatt valamiért mindenki úgy gondolja, hogy ő a legfontosabb, neki vannak a legégetőbb problémái, és ő érdemli meg leginkább a figyelmet. Viszont ha már a rokonaink viselkedését nem tudjuk kontrollálni, a saját reakcióink felett még lehet némi ellenőrzésünk.
Ha tehát nemcsak a mély levegővételekre akarja bízni magát, hanem tervvel vágna neki a karácsonynak, adunk pár tippet a káosz kivédésére – végül is nagyjából ugyanazok a motívumok ismétlődnek minden évben, így akár fel is lehet készülni rájuk.
Segíthet egy kis lélekbúvárkodás – nemcsak magunkban, hanem a többiekben is, A legtöbb vita ugyanis általában valami jelentéktelen dologból robban ki – elfogy a szalvéta, eltörik egy tojás, kiborul a só –, maga a vita viszont a legtöbbször valami sokkal nagyobb dologról szól: gyerekkori sérelmekről, versengésről, hatalmi játszmákról, előző generációk egész sorának a konfliktusairól. A pszichológusok azt mondják, ha valaki túlreagál egy apróságot, akkor szinte biztos, hogy valami régi sérelem dolgozik benne. Ha ezt figyelembe vesszük, talán empatikusabb tudunk reagálni.
Segíthet az is, ha eleve többet kommunikálunk a rokonaikkal, és nem karácsonyra időzítjük a nagy kibeszéléseket velük. Ha már össze vagyunk zárva, ne akarjunk mindig mindent együtt csinálni ez alatt a pár nap alatt, hagyjunk magunknak és másoknak is választási lehetőséget.
Ha pedig tényleg szeretnénk megérteni, hogy miért őrjít meg a családunk karácsonykor (és néha a hétköznapokban is), az Atlantic által egybegyűjtött elméletek tovább árnyalhatják ezt a bonyolult fenyőillatú interakciót.
Az egyik szerint ilyen például az apró különbségek nárcizmusa, vagyis az a jelenség, amikor az amúgy egymáshoz nagyon hasonlító emberek (pld.: családtagok) a köztük lévő apró különbséget nagyítják fel annyira, hogy az aztán valamiféle ellenségeskedés alapja lesz. És amikor mindannyian ugyanannál az asztalnál ülünk, ugyanazt esszük, ugyanazt ünnepeljük, akkor felvetődhet bennünk az igény, hogy ebben a nagy egyformaságban szeretnénk valahogy megőrizni az egyéniségünket, így aztán inkább arra összpontosítunk, ami elválaszt a többiektől. Innen pedig már csak egy lépés a konfliktus.
Szintén okolhatjuk a súrlódásokért az úgynevezett társas allergéneket, vagyis azokat a szokásokat, amelyek elsőre ártalmatlannak tűnnek, de sokszor ismételve elviselhetetlenek lesznek, és érzelmi kitöréseket válthatnak ki belőlünk. Márpedig a konfliktusok gyakran bizonyos apró szokások kitartó ismétléséből adódnak. Nem kapcsolja le a villanyt maga után? Ropogtatja az ujjait? Folyton félbeszakít? Állandóan a telefonját nyomogatja? Egyszer-egyszer mindegyik elviselhető, de ha az ismétlések összeadódnak, az hatalmas teherként nyomhatja az idegeinket.
Sokszor torkollhat vitába a passzív-agresszív viselkedés is, vagyis egy olyan stratégia, amely a konfrontációk elkerülésére használnak az emberek, de helyette inkább csak egy kiadós kiabálást készítenek elő vele.
Nem elhanyagolható kiindulópontja a karácsonyi vitáknak az sem, hogy a testvérek közötti vetélkedések és konfliktusok nem érnek véget a gyerekkorban, az ünnepi nosztalgiázások pedig feltéphetik a régi sebeket. Ha pedig számítunk is arra, hogy a régi viták ismét előkerülnek vacsora közben, könnyen túlreagálhatjuk, a konfliktus pedig ugyanolyan erővel izzhat, mint 15-20 évvel korábban.
Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy karácsonykor többet iszunk, többet eszünk, kimerültek vagyunk, és nem mozgunk, vagyis nem vagyunk túl jó formában, a családi kapcsolatainkat is jobban kitesszük a régi, mérgező mintáknak. Attól, hogy karácsony van, a csoda még nem garantált.
