A híreket, megszólalásokat, feldolgozásokat, az egész téma intenzitását, sőt most már a Time magazin Év Embere címét is alapul véve lehetett elképzelésünk arról, hogy a #metoo-kampány és a szexuális zaklatások problémája kivételesen sok embert érintett és késztetett véleménynyilvánításra. Az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének a kutatói empirikusan is igyekeztek mérlegre tenni ezeket a reakciókat. A Kende Anna, Nyúl Boglárka, Lantos Nóra és Nurit Shnabel által jegyzett kutatás egyik legfontosabb, bár talán nem igazán meglepő megállapítása, hogy a kampányt lényegesen nagyobb mértékben támogatják a nők, főként azért, mert erőforrást láttak benne, és kevésbé találják hasznosnak a férfiak. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért.

AFP / Bertrand Guay

Mindkét álláspont összefüggésben áll a nőknek és a férfiaknak a konfliktusban elfoglalt pozíciójával, azzal, hogy a szexuális zaklatások napvilágra kerülése nyomán a férfiak, mint elkövető csoport, a nők pedig mint áldozati csoport jelennek meg. (Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az áldozatok és az elkövetők között mindkét nem tagjai megjelenjenek, a szexuális zaklatás jelensége azonban szorosan összefügg a férfiak és a nők társadalmi szerepeivel, így nem véletlen, hogy a #metoo-kampány a női áldozatoktól indult.) Az áldozati csoporthoz tartozó embernek az alárendelt, sérülékeny helyzetében arra van szüksége, hogy megerősödjön, és képessé váljon kilépni az áldozat szerepből. Ezzel szemben az elkövető csoport tagjának arra van szüksége, hogy a csoportját érő negatív képet helyreállítsa.

Mi alakítja a hozzáállást a kampányhoz?

A kérdőíves felmérés most elkezdte számszerűsíteni és strukturálni azt, ami látványosan átjött a médiában is, és empirikus vizsgálódás útján magyarázatot adott arra, hogy a férfiak miért reagáltak inkább defenzíven és kritikusan, a nők pedig miért próbáltak meg inkább a védelmére kelni a kampánynak. (Miközben természetesen vannak kivételek, azaz a kampányt támogató férfiak, és az azt elutasító nők is.)

Mi alakítja ki tehát a hozzáállást a kampányhoz? Az elfogadást és az elutasítást is ugyanazok a tényezők határozzák meg, csak éppen ellenkező előjellel – ilyenek a nemierőszak-mítoszok elfogadása, az elégedettség a társadalmi nemi szerepekkel, illetve az is, hogy milyen pszichológiai szükségleteket tud kielégíteni a kampány.

A kritikát megfogalmazó férfiak általában kevésbé utasították el a nemi erőszak mítoszait, illetve kényelmetlennek érezték, hogy a kampány rossz embernek tünteti fel őket, hogy sérti a saját csoportjukról kialakult morális képet. Ha azonban valaki a csoportja nevében szégyent vagy bűntudatot érzett, akkor kész volt a kampányt is támogatni.

A nők sem egy tömbben álltak ki a kampány mellett. Azokat például, akik úgy gondolták, hogy a nemi szerepekkel nagyjából minden rendben van a társadalomban, meglepte, hogy nőket ennyire szisztematikusan és tömegesen zaklatnak. „Ezek a nők például egyfajta fenyegetésként élik meg a kampányt, mert az ott megjelenő történetek nem illenek bele az ő világképükbe és a tapasztalataikba” – mondja Lantos Nóra.

Felismerni a rendszert a történetekben

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi értelme van az egész #metoo-kampánynak – túl azon, hogy az áldozatok beszélni kezdenek arról, amit az elkövetők tettek velük, az elkövetőknek pedig el kell számolniuk azzal, amit tettek. Kende Anna szerint már az óriási előrelépés, hogy megfogalmazódik a probléma, mégpedig azáltal, hogy az emberek elkezdik felismerni, hogy a szexuális zaklatások összefüggésben vannak a nemi szerepekkel és hatalmi viszonyokkal. Hogy nemcsak arról van szó, hogy vannak jó emberek és rossz emberek, és az utóbbiak közül néhányan zaklatók lesznek, hanem léteznek olyan társadalmi folyamatok és strukturális problémák, amelyek lehetővé teszik a zaklatást.

AFP / TIME / Billy & Hells

A szociálpszichológia eszköztárával is megmagyarázható, hogy miért tartotta magát ilyen jól ez a struktúra egészen mostanáig. Az emberek egyrészt motiváltak abban, hogy fenntartsák a társadalmat, amelyben élnek, másrészt hajlamosak hinni egy igazságos világban, ahol a gonosz emberek lesznek az erőszakolók, a kihívóan öltöző nők pedig az áldozatok, és mivel a világ igazságos, nekik igazából nincs is sok dolguk ezekkel. „Abban a pillanatban, ahogy felismerik, hogy ezek nem egyéni történetek, hanem valamilyen rendszerszintű probléma termeli ki őket, ahogy észreveszik, hogy a visszaélések összefüggenek valamilyen módon a társadalmi nemi szerepekkel, onnantól kezdve megnyílik az esély, hogy megértsék, van valamiféle felelősségük ezen változtatni. Ez nagyon fontos lépés” – magyarázza Lantos Nóra.

AFP / NurPhoto / Ronen Tivony

Léteznek ugyanis olyan társadalmi folyamatok, amelyek lehetővé teszik az erőszakot. Ebből adódhat, hogy miközben senki sem gondolja, hogy a nemi erőszak elfogadható, konkrét esetekben nem biztos, hogy nemi erőszaknak fogja címkézni azt, ami történt, vagy felelősnek gondolni az elkövetőt. Ebben a szürke zónában keresünk kapaszkodókat, miközben szeretnénk azt hinni, hogy az életben a zaklatás és az erőszak határai nagyon világosak. A szürke zóna pedig közben újratermeli magát.

A gyerekek nevelésében például ma is rengeteg olyan reflex van, amely a nemierőszak-mítoszokat táplálja, és megenged olyan viselkedést, amely nem megengedhető.

Amikor azt mondjuk egy kislánynak, hogy a kisfiú biztosan azért bánt, mert tetszel neki, a kisfiúnak pedig elnézzük ezt, akkor mind a ketten azt tanulják meg, hogy a bántás elfogadható módja a közeledés kifejezésének

– magyarázza Kende Anna.

Nem könnyű a férfiaknak

A férfiak védekező pozícióját magyarázza, hogy azzal szembesültek, hogy a kampány őket valamilyen módon az elkövetőkkel azonosította. (Mint ahogyan a nők nem áldozatként, nem érintettként is az áldozatok csoportjához kerülnek.) A védekezésük általában hasonló érvek mentén bomlott ki: nem minden elkövető férfi, nem minden áldozat nő, a nemi szerepeknek nincs is szerepük, és ha így megy tovább, akkor a férfiak lesznek az áldozatok. A felmérés visszaigazolta ezt a defenzív státuszt: azok voltak kritikusak a kampánnyal szemben, akik szerint a kampány megbélyegzi a férfiakat, mint elkövető csoportot. Emellett a férfiak számára szintén fontos volt, hogy a kampány ne okozzon számukra hatalmi veszteséget: aki úgy ítélte meg, hogy a kampány gyengíti a férfiak pozícióját a társadalomban, az inkább ellenezte azt.

„A hatalmi veszteséget az fogja felvállalni, vagy az nem fogja egyáltalán mérlegelni a veszteség dimenzióját, aki általában kritikusabb a társadalmi nemi szerepekkel, a nemierőszak-mítoszokkal szemben. Ezek lesznek azok a férfiak, akik úgy gondolják, hogy a kampány jó lehetőség arra, hogy tegyenek valamit a zaklatások ellen, és ezáltal javítsanak a morális megítélésükön” – mondja Kende Anna.

„Ehhez viszont már egy érettebb, konstruktívabb, komplexebb hozzáállás kell a csoporttagsághoz, és ahhoz, hogy ezt a csoportot támadás érte” – viszi tovább a gondolatot Lantos Nóra. Egy ilyen gondolkodási mechanizmusban nem lesz fontos kérdés a hatalmi veszteség, mert a helyét átveszi a morális nyereség. Ideális esetben így működik a konfliktuskezelés: a több hatalommal rendelkező elkövető a morális helyreállításban érdekelt, aki áldozati helyzetben van, az abban, hogy megerősödjön, kontrollálja a sorsát, ne legyen áldozat.

Lehetséges a közeledés?

A szakértők szerint egy ilyen kampánynak akkor van igazán jövője, ha ez a fajta gondolatmenet mind a két oldalon megjelenik, de azt tapasztalták, hogy inkább a nőknél volt markáns ez az irány, míg a férfiaknál még túlságosan jelen van a hatalmi veszteség mérlegelése, ami magyarázza azt is, hogy ők kevésbé álltak ki a kampány mellett.

AFP / NurPhoto / Alain Pitton

Önmagában persze nem meglepő, hogy egy ilyen jellegű konfliktusban az áldozati csoport lesz az, amelyik sokkal motiváltabb a megoldásra. Pszichológiailag könnyebb egy áldozati csoport tagjának lenni, amennyiben a konkrét sérelmek feldolgozása megtörtént vagy elindult, és a sérelem meglétéről kialakult a konszenzus a társadalomban (ebben az esetben arról, hogy a zaklatások valósak). Az elkövető csoport tagjaként ez már nehezebb, a legtöbb ember nem tudja megfogalmazni, hogy az elkövetők csoportjához tartozik, és hogy tennie kellene ez ellen valamit. Pszichológiailag nagyobb kihívás belátni, hogy a csoportom valami rosszat csinált, mint azt, hogy a csoportom valami rossznak az áldozata. Itt elsősorban tehát csoportszintű folyamatokról van szó, az egyéni szintű érintettség esetén az érintettek terhét semmiképp nem lehet relativizálni.

Kollektív értelemben az áldozati csoporthoz tartozni is megterhelő. Egyéni szinten pedig nagy dolog, hogy a megszólalók felvállalják az áldozat szerepet, mert egy annyira tabusított kérdésről van szó. „A hallgatásból jöttek elő több tízéves történetek, ez is adta az erejét a kollektív fellépésnek” – nyomatékosítja Lantos Nóra. Az elsőnek a legnehezebb kiírni, mert ő még nem tudja, mások hogyan fognak erre reagálni. Egy alapvetően támogató környezetben viszont önmagát erősíti a folyamat, és egye kisebbnek tűnik a kiírás és kiállás költsége.

A #metoo-kampány a szakértők szerint azért is volt ilyen erős Magyarországon, mert kínált olyan kapcsolódási pontot, amely személyessé tette az emberek számára. Szinte biztos, hogy a kampány nem kapott volna ekkora figyelmet, ha nincs több olyan ügy, amelynek nyomán az emberek rájönnek, hogy nem lehet hárítani ezt a problémát, mert itt van a társadalomban. Ebből a szempontból Sárosdi Lilla kiállása nagyon fontos fordulópont volt.