Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Ez a világ őrjítően szép, nem mintha tényleg az volna, de én ilyennek látom.” A hvg.hu munkatársa egykor úgy érezte, hogy meg kell néznie, miből építkezett Bohumil Hrabal univerzuma. Az író ma lenne 100 éves. Megkésett számvetés.
Kersko, közöltem úticélomat aggodalmas tekintettel, mellkasom előtt tartva Monika Zgustová Hrabal-életrajzának magyar kiadását. Hogy értse a prágai buszpályaudvar jegypénztárosa, a borítón lévő fényképre bökve mondtam, Hrabal-tour.
Persze tudtam én, leesik egyből a tantusz. Elvégre a nagy cseh író 30 éven át innen indult a telekre, a Prágától 30 km-re lévő Kersko-ba. Lehet, hogy látásból ismerte is őt. A pénztáros elnyomott egy félmosolyt, és már adta is a jegyeket.
Éveken át meg voltam győződve, hogy ott megtörtént, ami csak a beavatottak véletlenszerű találkozására jellemző, amikor elég egy kacsintás, és mindketten mindent értenek. Pedig ahogy ma visszagondolok a jelenetre, feltehetőleg csak a városka neve hatott, mintha azt mondtam volna Őrbottyán. A félmosoly persze szólhatott annak is, hogy nem én voltam az első, aki ijedt arccal hasonló performanszot nyomott le ezen a buszvégállomáson.
"Na, megjött Pepin"
Hrabal, mint sokaknak, nekem is először Menzel közreműködésével volt meg. Tizenévesen láttam a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, a pecsételős jeleneten kívül pedig nyilván az ragadt meg bennem, ami a röviddel később elolvasott Őfelsége pincérében is: vagyis, hogy egy szorongó fiúnak is lesz nője, sőt, egy idősebb, tapasztaltabb segíti át a tűzkeresztségen.
A Sörgyári capriccio-ban aztán feltűnt Pepin bácsi, és én ráismertem az 56-ban Kanadáig disszidált apai nagybátyámra, aki legalább ugyanolyan nagy hangon beszélt, és hasonlóan hihetetlen történetei voltak, mint Hrabal múzsájának. Amikor anyám azt mondta lemondó hanglejtéssel, „na, megjött Pepin”, az „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”- szállóigét nem Kern András, hanem az ő szinkronjával hallottam vissza a fülemben.
Ahogy másztam bele a hrabali életműbe, és elkezdtek zsibongani a fejemben az elképesztő erejű hrabali szövegfolyamok, felszabadított, szinte feloldozott a pepíni szemlélet: „Ez a világ őrjítően szép, nem mintha tényleg az volna, de én ilyennek látom.” Korlátlan szabadság, az élet megélésének intenzitása: remek ajánlat egy olyan fiúnak, aki fejben gyakran két lépéssel előbbre jár, mint amit el tud hadarni, de tettben messze elmarad attól, amit az esze és a szíve diktálna.
Hrabal persze kiváló lecke ahhoz is, hogy az ember beleszerelmesedjék hibáiba, miközben látszólag szembenéz önmagával, kifigurázza saját összeférhetetlenségét, önzőségét, gyávaságát. „Gyöngeség az én erőm, a vereség az én győzelmem” – kell-e ennél szebb önbecsapás? A feleség szemüvegén keresztül megírt három részes önéletrajz (Házimurik, Vita nuova, Foghíjak) egy nagyon is szerethető embert mutat be, még ha rengeteg rossz tulajdonsága is van – amellett, hogy kedvenc Hrabal-könyveim, adott egy jó önbecsapós kulcsot az apámhoz.
És bár nekem nem volt négy évem se kohóban, se papírbálázóban, mint az 50 éves korára íróvá váló Hrabalnak, de az, hogy hosszabb-rövidebb alkalmi munkáimmal is jól el voltam a bőrömben (a lépcsőház-takarítói állástól kezdve a gombügynökösködésen át a magántanárságig), azzal is magyarázható, hogy jól kijöttem én is a mikrovilágaimmal. Hrabal minden élethelyzetből kihozta (irodalmilag is) a legtöbbet, megtalálva a hasonszőrűeket, ellopva tőlük történeteiket.
Hrabal haláláról aznap írt az újság, amikor németből volt a vizsgatanításom. Tiszta sor volt, hogy már semmi nem kötötte az élethez – de olvasójaként persze azt éreztem, hogy cserbenhagyott. Úgy éreztem magam, mint amikor kikapott a Slavia-ja.
Nymburk - Libeň - Kersko
Mire az autóbusszal Kerskoba értünk, már túl voltunk Hrabal prágai kocsmáin, bejártuk Libeň-t, ahol 25 évig lakott a Gát utca 24-ben, egy egykori kovácsműhely helyén. Itt kezdett el írni, itt ismerkedett meg a gazdag családból származó, deklasszálódott feleségével, és itt tartotta azokat a világmegváltó partikat, melyek gyakorlatilag mindenkinek nyitva álltak. A romos házat lebontották, emlékül felhúztak egy emlékfalat, melyre az író Perkeo márkájú írógépét ugyanúgy felfestették, mint azokat a macskákat, amelyek benépesítették a kerskoi házat.
Kerskot úgy vettük észre, hogy a buszsofőr megállt egy főút melletti bekötőnél, és mutatta, itt kell bemenni. Az aszfaltcsík két oldalán nadrágszjparcellákra osztott erdő, egymás mellett sorakozó egyentelkek, kis víkendházakkal. Egy fotó a Kersko táblánál, majd megmagyarázhatatlan, istentelen hascsikarás jött rám. Szaladtam be az erdőbe, miközben azon röhögtem, hogy jól rámküldte ezt Bohousek, mintegy közölve véleményét a Hrabal-emléktúráról. Közben eszembe jutott az az írása, amikor sátoros ünnepkor elkezdett pöcegödröt tisztítani. Pont úgy, ahogy apám is búcsúkor szokott mindig avart égetni.
Tehát bevonultunk Kerskoba, a szemerkelő eső hol elállt, hol újrakezdte, a változó fényviszonyok folyamatosan újrafestették a környezetet. Az úton macskák jöttek elénk, a szomszédtól megtudtuk, melyik Hrabalék háza. Fényképezkedés. Valaki elárulta, a közeli temetőbe van eltemetve. Nagy nehezen a Zgustova-könyv segítségével beazonosítottuk a sírt: a síremlék tetején egy kerek nyílás, „olyannal, amilyenről Hyeronimus Bosch is álmodott”, a durván faragott sírkő jobboldalán egy támaszkodó kar, a síron kavicsok, amiket emlékbe hozott haza a házaspár különböző tengerektől. Fény, eső, vízpart, hrabali légköri viszonyok.
Innen már csak egy ugrás volt Nymburk, a sörgyárral, a filmből is ismert főtérrel. Itt lakott a későn érő Hrabal 35 éves koráig, amikor is a jogi doktori végzettségű, egyetlen kiadott kötet nélküli költő elment szerencsét próbálni Prágába. A város épp egy Karel Gott-koncertre várt, árulták el a kihelyezett a plakátok, ami tökéletesen rímelt arra, hogy a városkában voltunk, „ ahol megállt az idő”.
2001 nyara volt, négy évvel Hrabal halála után, a környék még nem igazán kezdett hasznot húzni a hrabali univerzumból. Az étteremben, ahova betértünk, a helyi sörgyár sörét mérték, és a falon jelenetek voltak a Sörgyári capriccio-ból. De nagyjából ennyi. Jellemző, hogy a hradišťko-i temetőben Hrabal sírján egyetlen koszorú volt, az is magyar nemzeti színű szalaggal.
Ez volt az egyetlen irodalmi emléktúrának mondható valami az életemben, ez is csak menet közben alakult. Utólag azt mondom, beleélés kell hozzá, akárcsak bármely más nosztalgiatúrához, az olvasáshoz vagy a szerelemhez. De hát 28 éves se voltam.
