Csak lassan és akadozva pótlódott a tavalyi aszály után a talajok nedvességtartalma. A 90 napos csapadékmennyiség messze a sokéves átlag alatt van, a talajban is bőven lenne még helye a víznek, és a talajvízszint is méterekkel elmarad a megszokottól. A meteorológus szerint még semmi sincs veszve, hozhatnak elég esőt a következő hónapok, igaz, az elmúlt években többször is megtapasztalt száraz tavaszt sem zárhatjuk ki. Ha beüt az utóbbi, újabb aszályos évre készülhetünk.
Egyre több szó esik arról, hogy „vissza kell tartani” (tározni) kell a hazai vizeket, s azok egy részét nem szabad kiengedni az országból, mert mind kevesebb van belőlük. A víz a XXI. század stratégiai erőforrása.
Vajon tudtuk volna pótolni a hazai talajok katasztrofálisan alacsony víztartalmát a súlyos aszály után a Dunán lefolyó hatalmas mennyiségű vízzel? Miért nem, és mi kellene hozzá, hogy meg tudjuk tenni? Hogyan kezdjünk hozzá, hogy itt tartsuk a vizet, és elkerüljük az elsivatagosodást? Ungvári Gábor közgazdásszal, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) vízgazdasági elemzőjénél kerestük a válaszokat. Egyet már most elárulhatunk: sokkal bonyolultabb lesz, mint amihez szokva vagyunk.
Aszályügyben szerveztek bizottsági ülést a leapadt Tisza medrében Nagykörűnél szerdára. Sem a meghívott miniszterek, sem a kormánypárti tagok nem mentek el, pedig a szervezők olcsó és fenntartható megoldásokat mutattak volna nekik a lassan elsivatagosodó Alföld megmentésére, az aszálykárok enyhítésére, megelőzésére.
Az európai mezőgazdasági területek közel felén lényeges mértékben szárazabb lett a talaj az utóbbi évtizedekben, állapították meg magyar kutatók. Részben ennek az eredménye, hogy északabbra tolódott a gabonatermesztés súlypontja, a háttérben pedig felsejlik a klímaváltozás. Mindez a hazai gabonatermesztés szempontjából is kockázatot jelent, de a kutatóknak van ötlete, amivel az idei rendkívüli aszály hatásai is mérsékelhetők, és amihez hasonló megoldás alig pár hete már Európai Uniós szinten is körvonalazódik: az árterek visszaadása a folyóknak.
Eleink a folyószabályozással kiengedték a vizet a Kárpát-medencéből, és ugyan már száz éve rájöttek, hogy ami maradt az kevés, de csak a múlt század közepére-második felére jutottak oda, hogy visszaduzzasszák a Tiszát. Ettől azonban az Alföld nagy része öles léptekkel halad az elsivatagosodás felé. A kiegyenesített folyókon gyorsan lefutnak az árvizek, a belvizet hamar elvezetjük, közben egyre kevesebb a csapadék a klímaváltozás miatt. Új fogalmat is tanulhatunk: téli aszály. A bő négy évtizede létrehozott Debrecen-környéki víztározók az akkori ígéret szerint legfeljebb tíz évente ürültek volna ki, most örülhetünk, ha valaha még lesz még bennük víz. A már most is hivatalosan félsivatagos területnek számító Homokhátságon is sorra száradnak ki a tavak, volt olyan, aminek még a medre is kiégett, miután kigyulladt benne a nád. A kulcs a vízvisszatartás, ki a belvízelvezető csatornát torlaszolja el, ki otthagyná belvizet a mélyebben fekvő földeken, vagy visszalassítaná a folyókat, különben nézhetjük, ahogy az egykori szántókon homokdűnéket épít a szél. Videóriport a lassan sivataggá váló Alföldről.