Tesztelhettük a Rolls-Royce 102EX-et, az első elektromos meghajtású brit luxusautót. Beszámolónk első része egy szubjektív utazás a várakozás és a beteljesülés hű rögzítése, második részében az autóról is szó esik.

Teszt előtt
Franket keresem. Nem tudom német vagy brit? Nevéből nem egyértelmű. Hamarabb érek a BMW standhoz (Halle 11). Két napja annál az asztalnál söröztem béemvésekkel (csak én ittam sört) egy jövőbe néző izgalmas konferencia után. Csinálok még pár képet futtában, foglalt az M5, foglalt az M3 kupé. Lopom az időt, minden lépést kiszámítok. 14.45-kor van a találkozó. Szeretnék óra 40-kor ott lenni. 39-kor ott téblábolok a szőke ciklon előtt. Mondom a nevet, akit keresek, angolul kérdez vissza, hogy: megvan beszélve? Kezébe nyomom a meghívót, ekkor a pultnál álló úriember felszakadó mosollyal, megnyerő kézfogással üdvözöl és Blackberryjét szorongatva bekísér a szexbombák és Ghostok között a szeparéba. Jártam itt már, igaz március volt és a helyszínt nem Frankfurtnak, hanem Genfnek hívták. A díszletek nem változtak, csak a pezsgő márkája. Frank kifejezi végtelen örömét, hogy megismerhetett, ugyanakkor elnézést kér, hogy elintézhessen még néhány feladatot. Leültet egy gyönyörű asztalhoz, balról egy Ghost Extended Wheelbase, jobbról bőrök és fényezett mintadarabok, plusz egy számítógépes autótervező. Frank itallal kínál, ásványvizet kérek, buborékosak. Azonnal jön – így a vendéglátóm. Frank el, én anarchista pólóban, lakk fekete Bata cipőben, punkos kockás rövidgatyóban leülök az ébenfekete asztalhoz. Jegyzetelni kezdek, mert túl idegen a környezet. A közönség jó része 60 feletti és spicces. Az öreglányok a legveszélyesebbek. Szerencsére kilógok a képből, észre sem vesznek. Ahogy a pincér sem.

Egy Rolls-Royce teszt úgy kezdődik, mint egy nap a paradicsomban: kicsit hideg, kicsit kimért, kicsit prűd, de ha belekezdünk, többé nem akarunk kiszállni belőle. Csak hagyjuk, hogy az íze feloldódjék bennünk.

Szalon, királyi váró, Veuve Clicquot pezsgő, lázas üzlet illata, úriemberek – cipőjük annyit ér, mint a Skodám. Milyen lehet egy szalon, ha nincs válságban az autóipar? A falon Picasso, Coco Chanel, Cocteau, Rankin aranyköpései. Témájuk a zsenialitás, a luxus – az úri közönség néha táncol.

Egy Rollsból elég a tesztvezetés. Nem tudnám elképzelni, hogy egy ilyen batárral járjak. Ez nem autó. Ez az élő történelem: háborúk, békék, világválságok, katasztrófák okozója. A viszály istennője. Címnek is jó lenne.

Mindez a nyálas maszlag egy normál Phantom kapcsán vetődhet papírra. Ezúttal nem egy átlagos, hétköznapi, mindennapi, egyszerű, rendes, megszokott, szürke, unt, közönséges, szokásos, tradicionális, szokványos, hagyományos, tipikus, banális, lapos, elcsépelt Rolls-Royce a tesztalany. Nem Phantom, Ghost, Phantom Coupé, Drophead Coupé vár ránk (akarom mondani rám, vállalni kell a súlyát, nekem adatott meg a lehetőség, nem kell szégyellni) – ezeket bármilyen halandó vezetheti. Az én autóm (hohó) egyedi, unikum, egyszeri, különleges, egyedülálló, különös, furcsa, kivételes, rendkívüli, példátlan, nem mindennapi, szokatlan, ritka, furmányos, kizárólagos, egyedüli, exkluzív, különc - ez az autó egy elektromos Rolls-Royce. (Persze, hogy Phantom.) Olyan, mintha a zsidók és az arabok Jeruzsálemben a Har-Hazikaron-on közösen piknikeznének, ha csecsen menyecskék orosz neonácikkal randiznának, mintha a vizet tűzzel oltanák. Bár van erre is jó példa, nem Brünóra gondolok, aki megpróbálta összebékíteni az ex-moszadost és a palesztin ex-minisztert a humusz kapcsán. Nézzük Izlandot, a tűz és a víz hazáját: tűz és víz, gőz és jég – békében együtt élnek, sőt.

Ahogy közeledik a felelősségteljes beavatás ideje, elhatalmasodik rajtam a félelem. Nemes feladatra vállalkoztam. Nincsenek sokan a Föld nevű bolygón, akik menet közben láthatják Emilyt, kéken világítani pedig nagyon keveseknek adatik meg. Mivel mindjárt három, óra nekem sem. De elég csak, hogy halványan derengjen, hogy tudom, sötétben világít. Az a dolgom, hogy átérezzem, hogyan egyeztethető össze a mérhetetlen luxus és a nulla emisszió. Mennyire fárasztó a csönd egy 290 kilowattos szuperautóban?

Kínos az időhúzás. Ráérek, hatra kell a szálláson lennem, nyolckor repülök haza. Csak ezért a tesztért vállaltam a háromnapos konferenciás autószalonos tortúrát. Ideges vagyok. Elkapom a pincért, aki megkérdi, mit akarok. Bubis vizet – mondom. Azonnal - jön a válasz. Frank is előkerül, mosolyog, türelmet kér, nem ideges, hisz brit. A kétszer kikért ásványvíz nem érkezik. Jobb lett volna pezsgőt kérnem. Tesztvezetés előtt? A kommunikációs vezető ismét elnézést kér, az autót még nem láttam (igaz, Genfben már ültem is benne – a sok meló mellett akkor csak erre futotta, semmi másba nem raktam be az ülepem).

15 óra van, már rég vezetnem kellene. Azt sem tudom, kimegyünk-e a forgalomba, vagy csak egy KRESZ-pályán gyakoroljuk az elindulást. Végre megjön a víz. Ribizli van benne. Komolyan vették a buborékot. Frank meglátogat, pörgeti a Blacberryt, aggódást látok az arcán. Úgy érzem, elmarad a tesztvezetés. Talán a kárpótláson gondolkodik. Elég lesz ennek egy pendrive, vagy baseballsapka is kell? Nincs is baseballsapkánk! Hogy is nézne ki egy phantomos góré benne. Ja, hogy Amerikában… Sajnos, nem válogathatjuk meg az ügyfeleinket. De ezt nem mondja, csak pörgeti a Blackberryt. Ghost egy hétre? Kiegyeznék. Már tervezem, milyen látványos belépővel hívom fel a figyelmet a szerkesztőségi parkolóban.

Kezdem sajnálni, hogy lemaradok életem nagy lehetőségéről. Mégsem ez a megváltás, hol van ez a feltámadástól, ez csak egy kocsi. Nem is létezik. Mit vagyok úgy oda a különlegességtől?

15 óra 7 perc. Lehet, hogy nem ebben a pólóban kellett volna jönnöm. Álig kortyolok bele a jeges pohárban érkezett vízbe, hozzám lép egy öltönyös fickó, és közli, hogy az asztal foglalt, tárgyalás esete forog fenn. Nekem pedig nem osztottak outlook meghívót rá. Értem én a célzást, felkapom a cetlijeimet, a fotóstáskát, a laptopot és odébb állok. Asztalhoz nem merek leülni, marad egy magányos puff – itt csak nem leszek útban. Új távlatok nyílnak meg, már le tudom olvasni a pezsgő nevét. Nem Möet, hanem Veuve Cliquot. Szép, rövid fekete hajú nőn akad meg a szemem, rollsos, de magasabb lehet a beosztása, mint Franknek. Három öltönyös, kezében egy-egy pezsgővel leül az asztalomhoz (annyira hozzám nőtt a várakozás húsz perce alatt). Egyikük még egy tál sós, pörkölt mogyorót is szerzett valahonnan, megy a röhögcsélés. Közben újabb cikk cím jut az eszembe: Az anarchista és a királyi hintó esete. Nem hangzik túl jól, olyan, mint valami bűnügyi tudósítás, esetleg egy indiai tanmese. Az asztalfoglalóknál a buli fokozódik. Megjött egy ázsiai kinézetű kolléga, ettől még jobban felderült az asztal, újabb pezsgők érkeznek és a terem is kezd megtelni. Mi van, megérkezett a fehérorosz delegáció?

Azon morfondírozok, mi lehet a baj. Kézenfekvő megoldás, hogy lemerült az 102EX, de az is lehet, hogy ellopták, netán megtörték. Talán megvették, Frankfurtban van pár bankár.

11 perce kellene vezetnem az elektromos Rolls-Royce-t. Pár órám van még a felszállásig. Frank újra feltűnik, kezembe nyom egy nyilatkozatot. Olyan, mint egy szokványos tesztvezetési adatlap, csak ebben előírják, hogy 25 évesnél idősebb legyek és jelzik, hogy bármi is történjék, a hibás én vagyok, ráadásul aláírom, hogy makkegészséges, amúgy meg született halhatatlan vagyok. Kitöltöm, közben megszólít egy német, hogy tesztvezetek én is? Mondom, igen. Remélem, hogy nem vele kell megosztanom az élményt, de végül is miért ne. Ő csak mosolyog, aztán lelép. Vagy sok pezsgőt ivott, vagy átmosták az agyát.

Itt megszakadnak a jegyzetek. Emlékezetből folytatom. 15 óra 15-kor odaguggol elém Frank – előtte két perccel még pezsgőzött egy öltönyös ügyféllel. Kész vagyok – kérdezi -, de biztos kész vagyok? Mondom: igen. Erre ő: akkor jó, mert a kocsi vár rám. Kisétálunk a hátsó kijáraton, sok ajtót kinyit előttem, néhol próbálom előreengedni, de nem engedi. Beszélgetünk. Kérdi, vezettem-e már Phantomot? Mondom, hogy á, nem. Kérdi, vezettem-e már Rolls-Royce-t? Mondom, hogy á dehogy, ezért vagyok most itt. Nem szól semmit, úgy érzem túl nagy feladatra vállalkoztam.

Kiérünk a szabadba, tucatnyi újságíró zengi körül a budai égre hasonlító kék színben pompázó autót. Bemutatnak a mérnöknek, aki elkísér. Néhány szóban megismerkedünk és megbeszéljük, hogy mi is a célunk, majd jelzik, hogy üljek be, oszt vezessem.

Teszt közben
Sajnos, nem emlékszem a fejlesztő mérnök nevére, de kedves és felkészült. Kicsit elzsibbadtak a lábai, reggel óta kétóránként visz valakit, este pedig kíséri a kocsit Madridba, ott lesz a következő ügyfélparti. Arra kíváncsiak, hogyan reagálnak a vásárlók, a tehetős érdeklődők. Siet kijelenteni, hogy nincsenek konkrét tervek, egy évig fut a projekt, év végén összesítik a véleményeket és eldöntik a jövőt. Nem az a kérdés, hogy hibrid vagy elektromos, netán dízel legyen-e a Rolls-Royce. A kérdés az, hogy megváltozott károsanyag-kibocsátási normák miatt megkérdőjelezett V12-es motorral mit kezdjenek. Hibridet nem akarnak, ezt leszögezi még az első indexelés előtt a kísérőm. A Rolls-Royce egyenlő a 12 hengeres motorral és pont. A szomszéd mit szólna egy V6-oshoz? De akkor könyörgöm, mi értelme van az elektromos Rollsnak? Erre nem tud egyértelmű választ adni, csak a szokásos dumát löki arról, hogy tesztelik az ügyfeleik tűrőképességét. Beszélünk vevőkről, árakról, igényekről, közben elmúlik a lámpalázam – Rolls-Royce Phantomot vezetek.

Gyönyörű a bőr kárpit, úgy érzem magam, mint egy St. Moritz-i kaszinóban, miután megnyertem csapatommal a lovaspóló versenyt a fekete jégen. Hangtalan a nagy kocsi, csak az ülés nyikorgását hallani, rossz úton csattan a futómű, motorhang nincs, csak süvít Emily szárnyai közt a szél. A kormány vékony, mintha egy 301-es Peugeot-t vezetnék, nincs fogása. Szóvá teszem, kísérőm megnyugtat, azért ilyen vékony, mert egy Rolls-Royce-t két-két ujjal fogva kell vezetni. Elnézést kérek pallérozatlanságom miatt, és megpróbálok a forgalomra koncentrálni. Öröm minden irányjelzés, gázadásra hátba ver a nyomaték. Szemem másodpercekre elréved a festői belső csecsebecséin, műalkotás itt minden kapcsoló, minden bizgentyű, minden kijelző. Az analóg győzelmeként értékelem a digitális felett, hogy a navigáció képernyője kisebb, mint egy Renault Clióban, látom az igyekezetet, hogyan csempészik be a schönbrunni kastélyba a high tech-et. Respect!

Forgalomtól mentes, unalmas frankfurti külvárosban robogunk, hamar elérjük az autópályát. Alig férek el a sávban, igyekszem a belsőben maradni. 160-nál lekorlátozták a sebességet. Nincsenek felkészülve a következményekre, azért. Két piros megszakítót is felfedezek, egyet a műszerfalon, másikat a könyöktámaszban. Ne piszkáljam azokat, szólít fel müncheni partnerem. Az autóból csak egy van, ha megnyomom a piros bütyköt, áramtalanítom a kocsit, de egyúttal vízzel is árasztom el a motorteret, így a 102EX-nek annyi és egy bambi. Ettől kurvára megnyugodtam. Majd kiugrom a bőrömből. De ő csak fokozza: felbecsülhetetlen értékű, de ha mégis mondani kell egy összeget, hétszámjegyű lenne, euróban. Kezdek parázni minden lehagyott autó mellett. Mindegy, a végsebességet akkor is kipróbálom. Pár másodperc múlva 160-nal robogunk. Sokáig nem repülünk, nem erre tervezték az autót, nem érzem túl biztonságosnak, nem száguldásra teremtették. Velünk együtt háromtonnás. A holttér óriási, csak reménykedem, hogy az előzést be is fejezem. Elbeszéljük az időt, hirtelen addig irányít a kolléga, hogy visszaérkeztünk a vásár területére. Van még 20 percünk a tesztből. Kérdi, mit szeretnék csinálni? Mondom, ha már ennyire belejöttünk, menjünk egy újabb rundot.

Magabiztosan, nyugodtan, felszabadultan vezetek. Figyelem a műszereket, félúton jár a töltöttség. Több mint 10 ezer mérföld van a kocsiban, kiderült ebből csak 5000 az elektromosan megtett táv, a többit még az eredeti V12-es motorral futotta meg ez a Phantom, igaz más színben. Annyira kísérleti a kocsi, hogy fogták és kivették a benzinmotort, helyére betették az elektromotort, a feszültségszabályzó egységet, valamint az akksikat. Brutálisak az akkumulátorok (talán kínaiak, vagy japánok), 640 kilót nyomnak. Ismerősek a kijárók, a zajvédő falak visszaköszönnek. Emberünk fáradt, már a másnapi tapas báron jár az agya, későn jelzi a kijárót, így eltévedünk. Nem helybéli, fogalma sincs, merre járunk. Én nyomom neki, 120-130-cal tépünk. Kezdek aggódni, hogy lentről nézem majd a Malév gépet. Ugyanakkor élvezem, elveszve a német autobahnon egy robbanásig feszült elektromos Rolls-Royce-ban – tetszik a sztori. Rossz vége nem lehet. Valami rémlik a mérnöknek, én is felismerem a Messe szót a táblán, megyünk arra. De újra hibázunk, én mennék balra, ő mondja, hogy még ne. Hibázik. Balra távolodik a Messe. Bekavarodunk a belvárosba, szűk az út a Phantomnak, Ivecók, G Mercik tülekednek, szinte érzem, ahogy tekintetükkel súrolnak a sofőrök. Csak hozzá ne érjek a padkához, ettől parázok. Minden egyes mozdulatnál kérdem a kísérőm, hogy elférek-e. Ő megnyugtat, hogy persze, de látom rajta, hogy ez a legrázósabb útja. Zavar támadt a német gépezetben, bármi megtörténhet. Egyedi az autó, vége a programnak, oda az állásának. Na ja, és velem mi lesz? Nekem az életembe kerülhet.

Senki nem dudál rá tétovaságomra, megnyílnak a sávok előttem és végre 16 óra 10 perckor, 15 perc dugóban araszolás után feltűnik a Messeturm. Már majdnem ott vagyunk, amikor balra terelik a forgalmat. A szembe sávban beláthatatlan a sor, ha ide vissza kell fordulni, biztos lemaradok a gépről. Már keresem a megfelelő pillanatot, buszmegállót, hogy kiszálljak az egészből, amikor társam újra bootol, és elkapja a fonalat, ismét irányít és a megfelelő pillanatban közli, merre menjek. Pikk-pakk újra a vásár területén vagyunk. A portás ismerősként üdvözöl, én meg már kiszállnék. Pár kép, beülök hátra is, kézfogás, Frank már vár egy elegáns pendrive-val. Baseballsapkát nem erőltet rám, de sajnos Ghost tesztvezetést sem. Mindenki boldog, én csak közhelyeket tudok mondani. Néhány mondatot érthetetlenül mormogok el, új angol szavakat találok ki. Frank rutinos, bólogat és helyesel. Bár nincs a kezében pezsgő, érzem, neki is lejárt a munkaideje.

Akit a tények érdekelnek, ide kattintson, akit a képek, ide.