Zavarta, hogy fia triciklije ronda nyomot hagy a gyepen, ezért John Boyd Dunlop nemes egyszerűséggel felszerelte a kerti locsolócsövet a járgány kerekeire. A csövekben először víz volt, de Dunlop gyorsan rájött, hogy ha levegővel tölti fel a csöveket, akkor sokkal rugalmasabban viselkednek. Romantikus verzióban így hangzik a légtömlős gumiabroncs teremtéstörténete, ám az invenciózus skót 1887-es felfedezését jócskán megelőzte az utókor számára kevésbé ismerősen csengő Robert William Thomson próbálkozása. Az ő prototípusa azonban gyorsan feledésbe merült, pedig neki már negyven évvel korábban eszébe jutott, hogy levegővel kellene megtölteni az abroncsot.

Mindketten Charles Goodyear örökségének gyenge pontjára reflektáltak. Az amerikai vegyész és mérnök találta fel a gumigyártás alapját jelentő vulkanizálást, ezt követően pedig gyorsan megjelentek az első tömörgumi kerekek. Ezek értelemszerűen levegőmentesek voltak, azonban nagy hibájuk volt, hogy nem túl sokat csillapítottak az akkortájt még a mainál is rázósabb utak egyenetlenségéből.

A közutakra évtizedeken át semmi nem szivárgott át az innovációból, csak 2005-ben törte meg a csendet a Michelin a Tweel névre keresztelt levegőmentes gumiabroncs bemutatásával. Ez az oldalról átlátszó, egyedi szerkezetű gumikerék manapság is igen futurisztikusnak hat, másfél évtizede még furcsábban méregették, de végül nem emiatt nem terjedt el.

A nehézségek áthidalása még évek munkájába kerülhet, iparági jóslatok szerint 2024 körül terjedhetnek el széles körben a levegőmentes gumik. A fejlesztéseknek komoly lökést adhat a teljesen önvezető villanyautók térnyerése. Ezeket a javarészt valamilyen közösségi autómegosztó szolgáltatás keretein belül üzemeltetett járműveket a használóik értelemszerűen nem akarják majd javítani, ápolni. Itt különösen jó megoldást jelenthetnek a hosszú élettartamú, lényegében teljesen gondozásmentes új abroncsok.

A témáról bővebben a HVG hetilap legfrissebb számában olvashat!