Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Fernando Alonso tehetségéhez mérten csalódás a karrierje, a kétszeres spanyol világbajnok mégis elérte, hogy a nyerésre képtelen autókban versenyezve többre tartsák, mint bármikor korábban.
Fernando Alonso azt állítja, a McLaren-Hondánál töltött, küzdelemmel és frusztrációval teli három éve nem tépázta meg a hírnevét, bár azt elismeri, hogy a most már talán kudarcnak joggal nevezhető projekt a karrierjének nem tett jót – nyilván, hiszen, amikor 2014 végén elhagyta a Ferrarit, úgy számolt, hogy belátható időn belül a világbajnoki címért lesz megint harcban. Ezzel szemben az elmúlt időszak leginkább arról szólt, hogy valamilyen csoda folytán beverekedje magát az időmérő harmadik, a legelőkelőbb starthelyekről döntő szakaszába, esetleg pontot szerezzen. Vagy legalább befejezze a versenyt.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy eközben a Ferrari összekapta magát, és idén a Mercedes legerősebb, vb-esélyes kihívója lett, akkor tűnik csak igazán szívszorítónak és nyomorúságosnak az a tény, hogy az elmúlt három évben Alonsónak még csak a dobogóra sem sikerült felkapaszkodnia. A magyar pálya – Monacóhoz hasonlóan – elvileg fekszik a McLarennek, de Alonso a Hungaroringen még így is óvatosan fogalmazott: fontos hétvége lesz, de ha ki is esnek előttük, így is csak legfeljebb a hetedik-nyolcadik helyért lehetnek harcban.
Van itt azonban egy érdekes, elsőre talán paradoxonnak tűnő adalék: Fernando Alonsót még ma is, azok után, hogy több, mint egy évtizede nyerte meg az utolsó világbajnoki címét, és jó négy éve győzött utoljára futamon, a paddockban és a lelátókon is a mezőny egyik, ha nem a legjobb versenyzőjének tartják. (Azoknak, akik pénzben is szeretik mérni a sportolói nagyságot, álljon itt a spanyol számszerűsített értéke is: évi 35 – bónuszokkal 40 – millió euróval még mindig a legjobban kereső pilóta.)
Ha győzelmekben és világbajnoki címekben nem is, Alonso kivételes képességeinek a bizonyítékát ott találjuk minden olyan versenyepizódban, amikor emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy a rendelkezésére álló gép elkeserítő hiányosságait valamiképpen elfedje, hogy úgy csináljon, mintha egy versenyzésre alkalmas autóban versenyezne, miközben ez a már-már kabarét súroló jelek szerint sem így van.
Alonso karrierjének természetesen van egy olyan olvasata, amely szerint hatalmas sikereket ért el, végül is ott van a neve mellett két világbajnoki cím, 32 futamgyőzelem és rengeteg dobogós hely. A sportág két legfontosabb és legpatinásabb csapatával, a Ferrarival és a McLarennel is versenyzett, elképesztő pénzeket visz haza, és hatalmas rajongói tömegeket mozgat meg. Ha viszont ezeket az eredményeket Alonso képességeivel hasonlítjuk össze, ez a siker már kevésnek tűnik: a tehetségéhez mérten csalódás a karrierje.
A modernkori F1-történelem egyik nehezen magyarázható ténye, hogy Alonso csak kétszeres világbajnok, és ezt ő is nagyon jól tudja – ahhoz, hogy a legjobbak között emlegessék, kell az önbizalom. És valahogy a többiek is érzik, milyen sokat veszítenek azzal, hogy Alonsóval a jelenlegi helyzetben nem számolhatnak ellenfélként. Lewis Hamilton beszélt például arról, mennyire sajnálja, hogy a volt csapattársa nem az élen küzd, hiszen a rajtrács egyik legjobb versenyzőjeként ezt érdemelné.
Alonso presztízse az értékelhetetlen helyezések ellenére azért is ilyen izmos, mert jól dekódolható minden gesztusából, hogy hajtja a bizonyítani és nyerni akarás. Ez a hátsó sorokban persze nem annyira látványos, de akkor jön a tabukat döntögető ötlet, hogy rendben, nézzük meg, mire képes az Indy 500-on. Az, hogy mindezt a Monacói Nagydíj helyett vállalta be idén, kisebb szentségtörésnek számított, a kollégái közül sokan értetlenül is álltak a döntése előtt, de Alonso már csak így építgeti a saját versenyzői szobrát.
És az ő érvelésében ez teljesen logikus: ahhoz, hogy bebizonyítsa, ő a világ legjobb versenyzője, vagy túl kell szárnyalnia Michael Schumacher hét világbajnoki címre rúgó rekordját, ami szerinte is lehetetlen, vagy más szériákban is sikereket kell elérnie. Márpedig az F1-Indy 500-Le Mans hármas győzelem csábítása van olyan erős, hogy motiválja a spanyol világbajnokot. Amerikában pedig meg is kapta azt a löketet, amelyre valószínűleg nagy szüksége volt az ínséges évek után: első Indy 500-as versenyén rögtön az ötödik helyre kvalifikálta magát, és 27 körön át vezetett is, a hetedik helyen állt, amikor a Honda motor feladta alatta. 35 évesen az év újoncának választották.
Fernando Alonso idén betölti a 36. évét, egy talajt vesztett csapatnál versenyez, a szerződése az év végén lejár. Könnyű lenne a kiöregedő matadort látni benne, de sem a versenyzői képességei, sem az ambíciói nem tompoltak: ma is az egyik legnagyobb vadnak számít a versenypályákon, a motorsport igazi szupersztárja, akinek nagyon sokat számítanak ma is a szavai és a tettei.
Fernando Alonso egyike annak a kevés versenyzőnek, aki úgy lett világbajnok, hogy a címhez Michael Schumachert kellett legyőznie. Most még csak esélye sincs arra, hogy versenybe szálljon azokkal, akikhez jelenleg mindenki méri magát, egy Lewis Hamiltonnal vagy egy Sebastian Vettellel.
Az utolsó, 2006-os vb-címe óta 17 versenyt nyert, de világbajnok már nem lett, pedig 2007-ben, 2010-ben és 2012-ben is nagyon közel állt hozzá – de ez persze nem érdekli a statisztikákat. Az első nem világbajnoki évében, 2007-ben robbant be a Forma–1-be az a két versenyző, Hamilton és Vettel, aki, míg Alonso hátrébb lépett, összesen hét világbajnoki címet söpört be, és valamelyikük nagy eséllyel idén tovább bővíti ezt a tiszteletre méltó kollekciót.
Nem lehet viszont azt mondani, hogy Alonso ne hozta volna ki a legtöbbet az elmúlt évtizedből: a rendelkézésre álló eszközei megkadályozták ugyan abban, hogy szombatonként lehengerlő teljesítményt nyújtson az időmérőkön, de versenykörülmények között ő volt a harcos, a szamuráj, aki sosem adja fel.
És most ott tartunk, hogy az idei az eddigi legpocsékabb szezonja azóta, hogy visszatért a McLarenhez, de csak, ha a számokat nézzük. Ami a versenyzői teljesítményt illeti, Alonso még mindig képes lenyűgözni, például csodának beillő teljesítménnyel behozni a McLaren-Hondát a Q3-ba, majd a hetedik rajthelyre a Spanyol Nagydíjon. A szezon második leglassúbb autójával még így is átlagosan a 12. hely környékére tud felkapaszkodni, nehezen tudjuk elképzelni, hogy bárki a mezőnyből képes lenne ilyen teljesítményre a mostani Mclaren-Hondával.
Tévedés lenne azt hinni, hogy Alonso elvesztette a motivációját. Sőt most már nemcsak azt akarja bebizonyítani, hogy ő a legjobb versenyző a Forma–1-ben, hanem azt is, hogy ő a legjobb a világon. Azt pedig már most elérte, hogy a nyerésre képtelen autókban versenyezve nagyobbra tartsák, mint bármikor korábban.
