Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyedi stílusát sokan imádni fogják, a németes konfekció fazonért rajongók meg fújni fognak a japánok első, kompakt luxusterepjárójára. Talán fontosabb kérdés, hogy csak stílusos vagy jó is a Lexus NX? Kipróbáltuk.
Meglehetősen sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Lexus belépjen a kompakt luxusterepjárók mezőnyébe, ami túlzott óvatosságra vall a japánok részéről, hiszen a kategória évek óta töretlen népszerűségnek örvend, melynek a német konkurencia már jó ideje haszonélvezője. Arról nem is beszélve, hogy egy méretosztállyal feljebb a Lexus is szárnyal, ugyanis az RX a maga 2,1 milliós darabszámával a márka legnépszerűbb modelljének számít.
Az előzmények ismeretében egyre távolodó ziccernek tűnt a japánok válasza, mígnem a 2013-as Frankfurti Autószalonon bemutatták az LF-NX névre keresztelt tanulmányautót, amitől hirtelen mindenkinek leesett az álla. A kellően futurisztikus, agresszív és tagadhatatlanul japán formavilágra a legtöbben csak legyintettek, mondván úgyis csak egy stílustanulmány, melynek a fele sem fog megvalósulni. Aki így gondolta nagyot tévedett, ugyanis egy évre rá megérkezett a sorozatgyártásra kész NX, amely kicsit cenzúrázott változatban, de megtartotta az összes extravagáns részletet.
A Lexus részéről mindez merész, de kifizetődő döntésnek bizonyult, hiszen már az előrendelési fázisban hatalmas érdeklődés mutatkozott az újdonság iránt, köztük hazánkban is, ahol már hetven példányt értékesítettek belőle. Most, hogy néhány hónappal a forgalmazás megkezdése után itt áll előttünk a csúcsfelszereltségű, Luxury kivitelű tesztautó abszolút érthető, hogy sokan elcsábultak neki, mivel még ebben a rejtőzködő, sötétbarna fényezésben is meghökkentő élmény először megpillantani élőben.
A szépség ugyan relatív, de kijelenthető, hogy szimpatikus az egyediségre való törekvés, amit a japánok megvalósítottak a Toyota RAV4 padlólemezén nyugvó szabadidő-autóval. Az aktuális Lexus hűtőmaszk, a hegyes orr, a hangsúlyos kerékjárati ívek, a fény-árnyékkal ügyesen játszó lemezhajlítások, valamint a LED-es lámpák karakteres és friss összhatást keltenek, amely tökéletes ellenpólusa az élére vasalt stílust képviselő német riválisoknak.
Dicséretes, hogy a formai bravúroskodás nem ment használhatóság rovására, így a mokány forma kellemesen tágas és élhető utasteret rejt. Ebben az is közrejátszik, hogy a japán tervezők ellent tudtak állni a manapság divatos kupésításnak, és a tetőívet csak a C-oszlop után csapták le, így a hátsó sorban is megmaradt a fejtér, plusz a csomagtartó is kellően nagy a maga 555 literével. Cserébe, a beltér többi pontján viszont egyáltalán nem fogták vissza magukat, egyedi részletekkel, kissé szétszórtan elhelyezett kapcsolókkal, valamint minőségi, itt-ott viszont méltatlanul ósdi anyaghasználattal találkozni.
Ami beszállás után azonnal szemet szúr, az a hűtőrács formáját mintázó középkonzol. Hirtelen túlzásnak is tűnik, de aztán hamar megszokja a szem a középre helyezett stílusos analóg órával, a kézre álló váltókarral és a mellette található módválasztó kapcsolóval. Itt kapott helyet továbbá az érintésre rezgéssel reagáló tapipad is (alapáron forgókapcsoló), amellyel a 8 colos központi kijelzőn elérhető összes funkciót kezelhetjük, egy kis gyakorlás után kifejezetten gördülékenyen.
A szerethető részletek mellett apró bakik is becsúsztak, amik kellő muníciót adhatnak egy összehasonlító tesztben a német riválisoknak, cserébe viszont gyönyörűen ki lehet majd javítani a modellfrissítéssel. Ilyenek például az elektromos ablakemelők kapcsolói, amelyek egy 15 éves Toyotából is ismerősek lehetnek, a mesterséges hatású fabetétek, illetve az elvétve felbukkanó olcsó hatású műanyagok. Szintén ráférne egy update a navigációs szoftverre is, amely hibátlanul teszi a dolgát, de a grafikája pár éves lemaradásban van a prémium mezőnyben.
Mindezek feledhető apróságok, miután magunkra szabtuk a 8 irányban állítható, hűthető-fűthető vezetőülést és a szintén fűthető kormánykereket, majd pedig a power gomb lenyomása után megjelenik a műszerfalon a ready felirat. Ekkor már menetkész az NX, bárminemű motorzaj vagy vibráció nélkül, hiszen hibrid révén elindulásnál csak az elektromotort használja, amiből az összkerék-hajtás miatt kettő is van az autóban.
Egy 143 lóerős elöl, valamint egy 68 lovas hátul, a kettőt viszont fölösleges fejben összeadni, mivel a Lexus 197 lóerős kombinált összteljesítményt ad meg az NX 300h-nak, amiből 155 paripát a 2.5 literes, négyhengeres benzinmotor termel. Ez papíron nem tűnik olyan soknak egy 1,8 tonnás, összkerékhajtású szabadidő-autó esetén, de használat közben éppen elegendőnek bizonyul, főleg akkor, ha nem erőfitogtatásra akarjuk használni, hanem a kényelmes és környezetbarát helyváltoztatás a cél.
Ebben csillagos ötösre vizsgázik, legyen szó városi araszolásról, országúti kanyargásról vagy a legális sebességhatáron belüli autópályázásról. A kormányzása könnyed, a futóműve meglepően feszes, a magas üléspozíciónak köszönhetően pedig jó a kilátás előre, míg a szűkös manővereknél a radarok és kamerák sokasága segít. A 4,6 méteres teljes hosszával egyébként elektronikus segédlet nélkül is könnyedén elboldogulni vele.
Tisztán elektromos üzemmódban akár 65 kilométer/órára is képes felgyorsulni, lassításnál pedig a fékenergia visszatápláló rendszer Combinókról ismerős hang kíséretében pillanatok alatt visszatölti az akkumulátorokat. Határozottabb gyorsításnál szinte észrevétlenül kapcsolódik be a játékba a négyhengeres benzinmotor, amely mindaddig szinte nem is hallat magáról, amíg tövig nem nyomjuk a gázpedált. Ekkor azonban a fordulatszám jócskán ötezer fölé ugrik és fokozatmentes automataváltó révén el sem mozdul onnan, míg el nem érjük a kívánt sebességet. Mindezt olyan motorhang kíséretében, amit alkalmi utastársaim szinte kivétel nélkül erőlködésként aposztrofáltak.
Két lehetőségünk van, ha nem szeretnénk ilyen hatást kiváltani: vagy soha nem nyomunk padlógázt, ami lehetetlen, hiszen előzésnél néha muszáj, vagy rábízzuk az akusztikai élményt a 14 hangszórós Mark Levinson hangrendszerre, amely kristálytiszta hangzással kényezteti a fülünket. Én az utóbbira szavazok, így még a 9,2 másodperces nulla-százas gyorsulás is élvezetesebb, hiszen megkíméljük magunkat a motorbúgástól. Átlagos használat mellett egyébként kellően csendes az Atkinson-ciklusú négyhengeres, még autópályán is, ahol egyáltalán nem csábít száguldásra, már csak a 180 kilométer/órás végsebesség miatt sem.
Az autóhoz illő visszafogott használat mellett a fogyasztás is alacsonyan tartható, noha a gyári 5,3 literes átlagot nagyon nehéz reprodukálni, 7-8 liter közötti érték viszont minden további nélkül hozható, ami pénztárcabarát autózást tesz lehetővé. Mindezt persze csak azután, hogy minimum 10,9 millió forintot elutalunk a Lexus számlájára a belépő szintet jelentő fronthajtású, Comfort csomagos NX 300h-ért.
Ennél csak 400 ezerrel kerül többe az összkerekes változat, így ezen nem éri meg spórolni, ahogy az extrákon sem, hiszen a németekkel ellentétben a japánok nem egyesével, hanem kedvező árú csomagokban mérik őket. Ez azt jelenti, hogy az általunk is tesztelt csúcsfelszereltségű Luxury kivitel, teletömve az összes elérhető vezetéstámogató asszisztenssel, elektromosan mozgatható hátsó ülésekkel és csomagtérajtóval, 14 hangszórós hi-fivel, LED-es fényszórókkal, head-up-kijelzővel is elhozható 18 millió alatt. Ugyanez a németeknél nem jön ki ennyiből, cserébe viszont néhány területen még mindig lépéselőnyben vannak a Lexus-hoz képest.
Kövesse az Autó rovatot a Facebookon! |
