Az idei esztendő bővelkedik sporteseményekben. Mind a nyár eleji labdarúgó-Eb, mind az olimpia számtalan lehetőséget ad arra, hogy ki-ki vérmérséklete szerint átengedhesse magát a szurkolás örömének. Azt viszont már jóval kevesebben élik át, milyen érzés, amikor értük szorítanak, nekik drukkolnak, pedig a hétköznapokban
nagy szükség lenne erre. Nem kell hozzá egy szektornyi ember. Kenyeres András sport mentáltréner szerint egy jól elhelyezett, bíztató szó is sokat segíthet. Vele beszélgettünk a támogatás és a teljesítmény összefüggéseiről a sportban, az üzleti és civil életben.
HVG-könyvek kiadásában megjelent Győztes gondolkodás c. könyve fülszövegében azt írja, „Sokak szerint a sikerre születni kell, pedig az jórészt tanulás és kitartó munka eredménye”. Ön szerint mik az arányok, és miért?
Nem véletlenül írtam oda, mert ha nem így lenne, akkor az ember hiába keresné a kapaszkodót az — ilyen értelemben — eleve elrendelt életében. Az egyik kulcsképességünk, hogy a mindenkori változó környezethez tudunk alkalmazkodni, ezért meggyőződésem, hogy a predesztináltság rendkívüli módon limitálná az embernek mint fajnak a lehetőségeit. Ennek a kiváló adaptációs képességnek jelentős része viszont egy tanulási folyamat, amely az adott keretek közti leghatékonyabb működés elsajátítására irányul.
Egyes személyiségjegyekkel bírók nyitottabbak, jobban tudnak idomulni egy kihíváshoz, de van, akinek ha nem a tervei szerint haladnak a dolgai, rögtön pánikba esik. A sportolóknak is érdemes mihamarabb megbarátkozni a gondolattal, hogy egyes dolgokat tudnak befolyásolni, míg másokat nem. Ennek értelmében el kell tudni engedni az utóbbit, és az előbbinek a fejlesztésébe, finomításába kell energiát fektetni. Hogy ez a fent említett arány éppen 90–10% vagy 70–30%, az egyének és körülmények függvénye, de a legfontosabb, hogy mindig lehet fejlődni.
Ha már a fejlődésnél tartunk — egy (volt) sportoló mely tulajdonságait tudja leginkább hasznosítani a munkájában vagy vállalkozói karrierjében?
Ha átfogóan nézzük, potenciálisan milyen előnyöket hozhat magával egy sportolói múlttal rendelkező ember, akkor nekem három dolog jut eszembe. Elsőként a szabályok, korlátok tudomásul vétele és tisztelete, hiszen bármilyen megmérettetés során ez az, ami pályán tartja a versenyzőt. Majd a munkába vetett hit, ami a civil életben a kötelező feladatokon túlmutató, a tevékenység iránti elköteleződésből fakadó proaktivitás, önfejlesztés formájában jelenik meg. Végül pedig – ami általában a legnagyobb kihívást jelenti – a kitartás és a monotonitástűrés.
A párhuzamoknál maradva — milyen átfedések lehetnek egy céges tréning és egy edzés között?
Szerintem gyönyörű párhuzamok vannak a kettő között. Kezdjük ott, hogy egy cégnek, csakúgy, mint egy csapatnak, céljai vannak. El akar jutni az egyik pontból a másikba, miközben arra törekszik, hogy a legjobb eredményt érje el, és mindezt a lehető legkisebb energiabefektetéssel. Ahogy az edzésen is, egy szakmai tréningen is úgy képzünk, hogy tudást, best practice-eket adunk át, melyek birtokában a sportoló – vagy éppen a munkatárs –hatékonyabban működik. Mivel egy vállalati tréningen vélhetően nem várható komolyabb fizikai igénybevétel, én itt a mentális felkészültségre irányuló, figyelemösszpontosító, koncentrációs képességeket javító feladatokat emelném ki legfontosabbként.
A klasszikus értelemben vett szurkolás milyen formában tud megjelenni például egy vállalati környezetben? Hogyan fordítható le a hétköznapokra?
Induljunk ki abból, hogy mi a szurkolás. Ilyenkor kifejezzük támogatásunkat egy személy vagy csapat felé a céljainak elérésében. A szurkolók jellemzően nem a pályán vannak, hanem a lelátón — tehát csak közvetve vesznek részt az eseményeken. Ezt a támogatói jelenlétet ugyanakkor kimutathatóan érzik a játékosok.
Bár a mindennapokban nem szurkolásként hivatkozunk kollégáink, a vezetőnk vagy akár a közvetlen hozzátartozóink támogató gesztusaira, de pontosan ugyanakkora segítséget jelentenek, mint a szektorokból felcsendülő rigmusok. Ezzel az empátiával biztosítjuk a másikat arról, hogy bármi is történjék, vele vagyunk, és mindegy, milyen szinten vizsgáljuk, ez a valahová tartozás igényét fogja kielégíteni.
De a (pozitív) visszacsatolás is idesorolható, ami azon túl, hogy szintén hozzájárul az integritás érvényre kerüléséhez, segíti a reinforcement learning folyamatát. Utóbbi azért rendkívül hasznos, mert egy sportoló is így tudja rögzíteni azt a pillanatot, amikor jó mozdulatot tett, és erre később is emlékezni fog. Egészen más csupán elmagyarázni például egy védekezést, mint rámutatni a viselkedésre, hogy ez az, ezt szeretném látni a továbbiakban is.
Logikusan hangzik. Az érintettek is így vélekednek erről a gyakorlatban?
Tapasztalataim szerint a közvetlen pozitív feedbackeket a menedzserek még mindig meglehetősen szűkmarkúan mérik, inkább a hibára való rámutatás a jellemző visszajelzés. Mind a mai napig él az a konzervatív felfogás, miszerint nem kell megdicsérni valakit, ha elvégzi azt, ami a dolga, mert még a végén elbízza magát. Szerencsére léteznek felvilágosult szellemben működő cégek, ahol tudják, hogy az instant pozitív feedback is alapvető dolog, ugyanakkor a negatív visszajelzés konstruktív megformálása is ugyanúgy mindkét fél együttes érdeke.
Azonban fontos megjegyezni, hogy a gyakori feedback önmagában nem a siker receptje. Ha kizárólag külső visszajelzésekből próbálok erőt meríteni, nem vagyok több egy szélkakasnál. Richard Ryan és Edward L. Deci öndeterminációs elmélete alapján három dolog kell, hogy belülről motiváltan, produktívan végezzük a munkánkat — ezek a kompetencia érzete, az autonómia, és a már említett valahova tartozás.
Végül, mi magyarok mennyire vagyunk jók a szurkolásban? Tudunk-e civilben is egymás szurkolótáboraként működni, vagy még mindig hurcoljuk magunkkal azt a bizonyos „dögöljön meg a szomszéd tehene” attitűdöt?
Ez egy nagyon érdekes dolog. Kimutatták a sportban és vállalati környezetben is egyaránt, hogy valaki minél szélsőségesebben elkötelezett egy csapat, cég, divízió stb. mellett, annál inkább jellemző rá, hogy a többi „csapatra” negatívan tekint. Ennek csillapítására szerintem érdemes tudatosítani magunkban azt, hogy ellenfél nélkül megmérettetés sincsen, ennek megfelelően nem lehet cél a másik megsemmisítése, ellehetetlenítése, mert mindenkinek szüksége van az egészséges versenyre a további fejlődéshez. Mindezt szem előtt tartva talán könnyebb megőrizni sportszerűségünket a hétköznapokban is. Ugyanakkor – az előforduló szélsőségek ellenére is – azt gondolom, hogy igenis tudunk szurkolni, és kell is, hogy szurkoljunk egymásnak. Lehet, hogy szerdán két rivális klub kőkemény csatát vívott, de hétvégén, a válogatott meccsen vállvetve szurkolnak majd a magyar csapatért. Szerintem ez is létezik, jelen van, és nagyon komoly összekötő erő.
A tartalom az MBH Bank Szurkoljunk egymásnak! kampányának részeként, a HVG BrandLab produkciójában készült. Létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.