Mindenüket eladták, és a Grand Canyontól a kínai falig, Mexikótól Skóciáig, Kanadától Dél-Spanyolországig bejárták a világot az elmúlt években. Kaponay Rékáról és a családjáról sokat cikkeztek már, és nem csak itthon: a nemzetközi sajtó is igen figyelemre méltónak találta, ahogy a négytagú család él. Most éppen itthon vannak (a szülők magyar származásúak, Réka és az ikertestvére Ausztráliában születtek, de tudnak magyarul), Réka első regényének hazai megjelenése kapcsán jár egyik bemutatóról a másikra, november 25-én pedig a TEDxYouth@Budapest egyik előadójaként is színpadra áll. Az édesapja, Kaponay Lajos – saját kérésére csak Lali – is elkísérte az interjúra, úgyhogy hármasban beszélgettünk.

Négy éve, hihetetlenül fiatalon, 12 évesen már álltál itthon a TEDxYouth színpadán. Miről fogsz beszélni most hétvégén?

Réka: A történetek erejéről fog szólni az előadásom. Arról, hogy az utazásaink során azok az emberek és kultúrák, amelyekkel találkoztunk, hogyan hatottak ránk, mit adtak nekünk, és hogy hogyan született regény ebből a rengeteg élményből. Meggyőződésem, hogy a történetek összekötnek mindannyiunkat.

És TED-től TED-ig mi minden történt veled? Az elsőn például már készen volt a könyved, Az Őrző hajnala?

Réka: Éppen akkor kezdtem el dolgozni rajta, a TEDxYouth-előadásom (Közönségbeszéd) előtt egy héttel. Ahogyan most is, akkor is éppen itt voltunk Budapesten, bő kilenc hónapot töltöttünk itt, és pár héttel a 13. születésnapom előtt fejeztem be.

Hát ez így egy egészen szép keretes történet. Hogy újra itt vagytok, kézbe veheted a regényed magyar nyelvű kiadását, és már írod is a másodikat.

Réka: Igen. De az első regényem nem a befejezésekor, csak jóval később jelent meg. Amikor az eredeti kéziratot elküldtem ötven-egynéhány helyre, kiadóknak, ügynökségeknek, alig jeleztek vissza. Akkor már úton voltunk a családommal, úgyhogy félre is tettem a regényt. Hosszú hónapok múlva aztán a friss tapasztalatokat beépítettem a történetbe, újra elővettem a szöveget, és ez az átírt, átdolgozott könyv jelent meg végül – először 2016 tavaszán, angolul. Olyan utazások segítettek készre csiszolni, mint az erdélyi látogatásunk – édesanyám onnan származik – vagy a Santiago de Compostelába vezető El Camino, amelyen közel 40 napig mentünk.

Mesélj már arról egy kicsit, mit jelent az embernek ennyi idősen a Camino, egy ilyen hosszú zarándokút. Idősebb korban szoktak nekivágni az emberek, ilyen-olyan válaszutak előtt, önmagukat meg az életük értelmét keresve. De hogy fest ugyanez 13 évesen?

Réka: Túrázni mindig is nagyon szerettünk, de persze, világos, hogy ez a több száz kilométer jóval többről szól, nem egyszerű kirándulás. Természetben lenni, az adott környezetet felfedezni és minél alaposabban megismerni mindig is a szenvedélyünk volt. Nekünk ez, azt hiszem, elsősorban arról szólt, hogy minket mint családot kovácsolt össze erősen az a néhány hét. Rengeteget beszélgettünk, az együtt töltött idő egészen új értelmet nyert, és a könyv végső formája is itt állt össze.

Nálatok akkor ez inkább közösségépítő, családerősítő Camino volt, nem feltétlenül a befelé figyelésről szólt.

Réka: Megéli azt is az ember, de a hangsúly elsősorban azon volt, hogy közösen csináltuk végig. És Spanyolországot, az északi rész történelmét, kultúráját is mélyebben meg tudtuk ismerni. Nekem a regényem miatt is különösen fontos állomás volt, végig a könyvön, a történeten gondolkodtam – én magam sem voltam vele megelégedve. És ahogy haladtunk, ahogy minél nagyobb távolságot tettünk meg, úgy ért meg és alakult bennem is a történet. És a végére már tudtam, mi dolgom vele: például élőbbé kell tennem a karaktereket. El akartam érni, hogy fontos legyen a sorsuk. Hogy átélhetők legyenek, hogy azonosulni lehessen velük. Aztán nekiálltam, és négy hónap alatt gyakorlatilag újraírtam Az Őrző hajnalát.

Lali: Akárhogy vágsz neki, a Caminónak így is, úgy is van egy nagyon sajátos energiája. Átalakít. Mélyebb vallásos meggyőződés nélkül is bele lehet vágni, hiszen azok a történetek, amelyekkel útközben találkozol, nagyon inspirálóak, ráadásul azoknak az embereknek az élményeit is megkapod, akik előtted járnak. Az ő cipőjük által kitaposott úton haladsz, ami nagyon tanulságos. És persze hitről, meditációról, magadról is sokat tanulsz. Minden összeér benned valahol. Nekünk a mi saját családtörténetünkben is egy nagyon erős fordulópont volt.

Minden nagyobb út után, egy másik helyre indulás előtt össze szoktak ülni közösen? Vannak ilyen kiértékelő családi értekezletek? Fontos az összegzés?

Réka: Nagyon! Olyankor kerülnek a helyükre az egyes események – írni is szoktam róla a blogomon.

Lali: Hogy utaljak egy kicsit Réka előadására: a történetek ereje ilyenkor sejlik fel igazán. Azok a tapasztalatok, az a tudás, amelyet az egyes városokban, országokban átadnak nekünk az ott élők, igazi kincsek. Nekünk pedig fontos, hogy továbbgondoljuk és továbbvigyük őket. Így lesznek annak az elemei, ahogy megvalósítjuk a saját álmainkat. Mi ezt úgy hívtuk, hogy Labour of Love, a szeretet munkája.

Az angol nyelvű, eredeti változat megjelenése óta turnéztatok a könyvvel az Egyesült Államokban, Kanadában, Nagy-Britanniában is sokfelé. Rengeteg iskolában, magántanuló-közösségben jártatok. Milyen visszajelzéseket, kritikákat kaptál?

Réka: Akadtak szkeptikusok is, akik nem igazán tudták elképzelni, milyen lehet, ha egy ennyi idős lány fantasyt ír, de a kilenc hónapos könyves turné során zömmel pozitív véleményekkel és rengeteg biztatással találkoztam. Nagyon tetszett mindenkinek valóság és fikció összecsúszása, a spanyol helyszínek és a különös fantáziavilág – különösen a kutya főszereplő. Sok olyan építő kritikát is kaptam, főleg idősebb, tapasztaltabb szerzőktől – például egy ausztrál írótól –, amelyek segítenek abban, hogy a második rész még kifejezőbb, még jobban felépített legyen. És ezúttal már nem csak Spanyolországban járunk a karakterekkel.

Jó, hát valakitől, aki főállásban ennyit utazik, ez azért el is várható.

Réka: Persze, ehhez kétség sem fér. Magyarországra, Erdélybe, Mexikóba is fognak utazni, ennyit elárulhatok. A tervek szerint jövő szeptemberben már megjelenik.

Az angol verzióval egy időben?

Réka: Ezt még nem tudjuk pontosan. A magyar változat megjelenése biztosan szeptemberben lesz, a többiről még tárgyalunk. Keresünk külföldi kiadót, sok mindenkivel vagyunk most kapcsolatban. Az Őrző hajnala angol változata magánkiadásban jelent meg, a második rész, bízunk benne, valamilyen külföldi kiadó (vagy kiadók) gondozásában fog. A legtöbb időmet most tényleg az írás veszi el, sokat dolgozom azon, hogy tényleg jó legyen.

Lali: Réka könyve a frankfurti könyvvásárt is megjárta, meglátjuk, hogy az ottani érdeklődésből pontosan mi lesz. Mindenesetre nagyon izgalmas.

Spanyol nyelvű kiadás nincs még?

Lali: Még nincsen sajnos, de szerintünk is nagyon fontos és jó lenne. Dolgozunk rajta, és bízunk benne, hogy csak idő kérdése.

Meséljetek már arról, milyen Budapesten lenni, hogy telik egy átlagos napotok.

Lali: Budapest a változás maga. Hatalmas kulturális központ lett, bármerre jársz a világban, ahol Európáról cikkeznek, mindenhol ott van Budapest, a Duna. Jó látni, hogy ennyiféle kultúrát ilyen pezsgően egyesít. Szeretünk nagyokat sétálni, túrázni a Buda környéki hegyekben, színházba járunk, találkozunk a rokonokkal, de legfőképp kihasználjuk, hogy most nem kell rövid időn belül más helyre menni, és intézzük az ügyeinket, dolgozunk, egyengetjük a könyv sorsát. Réka könyve mellett a fiunk is beindított egy internetes vállalkozást: olyan utazási szolgáltatást kínál, amellyel az emberek könnyebben, célirányosabban és sokkal olcsóbban tudnak utazni. Lényegében a mi többéves utazási tapasztalatainkat osztja meg. Ez a szenvedélye, mi pedig segítjük, hogy a lehető legjobban tudja csinálni. Mind a négyen dolgozunk egymás álmainak megvalósításán.

Jól tudom, hogy Mexikóban volt valamiféle világtalálkozó, ahol a hozzátok hasonlóan élő, folyton úton lévő családok jöttek össze eszmét cserélni és ismerkedni?

Lali: Ahogy mi élünk, az egyre inkább mozgalommá kezdi kinőni magát. Egyre több család határoz úgy, hogy a hagyományosnak tekintett mindennapok helyett egy másfajta életmódot választ: együtt szeretnének lenni, együtt szeretnének tanulni, tapasztalni. Ennek volt egy afféle világtalálkozója Mexikóban, ahol megismerhettük egymást, fontos párbeszédek indultak, és rengeteg érdeklődő vett részt rajta, akik bár szeretnék így élni az életüket, de még nem tudják, hogyan kezdjenek bele.

Mégis, csak hogy el tudjuk képzelni, hány család vett részt ezen?

Lali: Nagyjából száz család. De a nagyrészük csak érdeklődni akart, információt gyűjteni, hogy hogyan valósíthatnák meg az álmaikat. Nagyon pozitív dolgok indultak el – például mi is tíz családot viszünk Erdélybe a jövő évben egyfajta elvonulásra. Olyanokat, akik már készen állnak, hogy ebbe az irányba induljanak. Őket készítjük fel mindenre, amire csak tudjuk.

Milyen skillek, milyen feltételek kellenek ehhez? Vagy mik a legfontosabbak?

Lali: A komoly szándék az első. És hogy a család minden egyes tagja ezt akarja, ne csak az egyik akarja ráerőltetni a többire. Ha van egy igazán erős közös szenvedély, egy közös vízió, az a lehető legjobb. De a flexibilitás a legfontosabb. Emellett az, hogy mindig akarjunk újat látni, új dolgokat tapasztalni, és tanulni, ismerkedni, világot látni. Az utazást nagyon-nagyon kell szeretni – ehhez pedig az kell, hogy legyél minél kíváncsibb.

És anyagilag?

Lali: Sokszor ez az első kérdés, teljesen logikus. Kell egy kis alaptőke, ami induláskor a rendelkezésre áll, ez tény. Mi annak idején mindenünket eladtuk. De nincs szükség szédületesen nagy összegekre: az emberek sokszor elképzelni sem tudják, mennyire kevésből is megoldható, amire amúgy rengeteget költenek. Ez kevesebb mint 15 ezer euróból megvan évente – négyünknek, utazással, lakhatással, étkezéssel. Persze jó, ha arról, hogy mi az igazán fontos, mi a szükséges, egyezik a családtagok véleménye. Bizonyos dolgokról lemondani közel sem olyan nehéz, mint hisszük.

Réka: Mi például a Caminón megtanultuk, milyen, amikor mindenedet a hátadon cipeled, minden lépésnél minden vagyonod súlyát érzed. Rájössz, hogy mi kell, mi nem, és mennyi fölösleges dolgot halmozol fel. Olyasmiket, amelyek szó szerint terhek az életedben.

Lali: Utazás közben megtanulsz bízni magadban, rájössz, hogy tudsz megoldást találni minden problémára. Mexikóban azt láttuk, hogy ez egyre több mindenkit érdekel ez az életstílus, egyre többeknek vonzó – miközben az is tény, hogy erre mindenki azért nem alkalmas. Ami igazán új, az az, hogy idővel egyre nagyobb közösség épül, amelyek számíthatnak egymásra a világ minden táján. Ez sok mindent megkönnyíthet a jövőben. Amikor mi elindultunk, ilyen még nem volt.

Volt már olyan, hogy kész, elég volt, hagyjuk a francba ezt az utazásosdit, elfáradtunk, menjünk haza Ausztráliába, járjunk iskolába, dolgozzunk, éljünk úgy, mint mások?

Réka: Nem.

Lali: Soha.

Nincs visszaút?

Lali: Ha egyszer kilépsz ebből, nincs visszaút. Lehet, hogy évek múlva egyszer egy szép helyen azt mondjuk majd, itt több időt is szívesen eltöltünk, de ennek az életformának az alapja a folyamatos tanulás, az új dolgok megismerése, a határaid tágítása. Erről nem tudunk és nem is akarunk többé lemondani.

Réka, ha mégiscsak muszáj lenne kijelölni egy helyet az összes eddigi közül, ahol jártál, és ott le kéne cövekelni, hol lenne?

Réka: Kettőt mondanék. Az egyik Skócia lenne, a történelme, a kastélyok, a múzeumok miatt, a másik pedig Magyarország.

Ezt most tök komolyan mondod?

Réka: Igen. Nekem ez a második otthonom.

Hogyan dől el, hogy hová utaztok? Évekre előre vannak tervek, vagy csak a következő állomásig láttok előre?

Lali: Spontán döntünk, és mindig közösen. Van, hogy egy olcsó repülőjegy jelöli ki a következő úti célt. Újabban azonban – Réka könyvének megjelenése óta – a promóció állomásai határozzák meg a következő állomásokat. És fut egy projektünk is: az egyik családdal, akikkel Mexikóban találkoztunk, úgy döntöttünk, szeretnénk népszerűsíteni ezt az életstílust, szeretnénk, ha mások is látnák, értenék, ha bepillanthatnának ebbe. Készül egy közös dokumentumfilm velük, valamint még két családdal. Mindenki maga készíti a felvételeket, de szerencsére egy profi is csatlakozott a csapathoz, neki komoly produkciós cége van, ráadásul szintén Mexikóban akadt olyan résztvevő, aki régebben a National Geographicnál dolgozott szerkesztőként. Szóval mindent megteszünk, hogy színvonalas legyen, és a lehető legjobb megjelenést biztosítsuk neki. A címe Into the Wind lesz.

Réka: Most nagyjából hat hónapra látunk előre. Decemberben Izraelbe utazunk, onnan Jordániába megyünk édesanyám egyik unokatestvéréhez, ott töltjük majd a karácsonyt. Január közepén visszajövünk néhány napra Budapestre, aztán Dél-Spanyolországba megyünk tovább. Ott különösen szeretünk lenni télen. Egy kisebb túrát tervezünk Szlovéniába és Észak-Olaszországba is. Az ausztrál nagymamám, aki most lesz hetvenéves, azt írta, nagyon szeretne ő is végigmenni a Caminón, az eredeti útvonalon, Franciaországból, és természetesen megyünk vele. Április végén tehát másodszor is megtesszük a zarándokutat. Onnan majd visszajövünk egy kicsit a Balatonhoz, aztán irány Erdély! Tovább egyelőre nem tudjuk a mesét.

Szerző: Fiáth Marianna Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.