Amikor születtem, a nagymamáméknak már színes tévéje volt, nekünk viszont még csak a tőlük megörökölt fekete-fehér fadobozos Orion készülék jutott, alighanem azon láttam életem első tévéadásait. Persze ez akkor még csak két csatornát jelentett, a hétfői műsorszünetről viszont már én is csak afféle legendaként értesültem. Emlékszem, mekkora esemény volt, amikor valamelyik rokontól kaptunk egy használt színes tévét – az is Orion volt –, az meg már egyenesen a sci-fi filmek világát idézte, amikor a másik nagymamáméknál kipróbálhattam a szép új Videoton tévéjükhöz járó távirányítót. Ez már maga volt az űrkorszak, hiszen nem kellett többé feltápászkodni a kanapéról, hogy hangos csattanással átkapcsoljunk az “egyesről” a “kettesre”. Ez még abban az időszakban volt, amikor a tévét nélkülöző szomszédok bizony át-átjöttek, ha valamilyen fontosabb eseményről – például olimpiákról – tudósított a tévé.

Aztán jött a rendszerváltás és elkezdődött a kilencvenes évek, a lakótelepen nézelődve pedig egyre több ablakban tűnt fel esténként a jellegzetes kékes színű derengés. Ekkor persze még szó sem volt sorozatdarálásról, “binge”-elésről, hiszen mindenki azt nézte, ami épp volt.

Ennek megfelelően a munkahelyeken, iskolákban minden napra központi beszédtémát jelentett az aktuális Szomszédok-epizód, de említhetnénk a Klinika sármos Brinkmann professzorának a kalandjait, illetve Derrick felügyelő ügyeit is – már akinek a szülei megengedték, hogy ilyesmiket nézzen, nekem ez akkor még szigorúan tiltott volt.

Ekkortájt kopogtatott be sok magyar háztartásba a nagybetűs Hollywood, vagyis inkább az amerikai sorozatgyártás hetvenes-nyolcvanas években készült alkotásai, amiket az MTV csatornáin leadtak. Bár engem személy szerint sosem érdekelt különösebben, a családom és a barátaim is függő módjára nézték a Ewing-család intrikáiról szóló Dallas sorozatot, illetve a hazai készítésű Angyalbőrbent, amelynek epizódjaiban az indokoltnál lényegesen nagyobb mennyiségben tűntek fel félmeztelen nők – az esti főműsoridőben, szemrebbenés nélkül. Ezt persze sok korombeli nem nézhette, nekik maradt a legendás Walt Disney bemutatja mesedélután, amihez egy generációs trauma is kötődik: emlékezetes, hogy a demokratikus Magyarország első miniszterelnökének, Antall Józsefnek a halálát a meseműsör megszakítását követően jelentették be, a félbemaradt epizódokat pedig azóta is egy nemzedéknyi gyerek – azaz most már felnőtt – várta hiába.

Ugyanebben az időszakban kezdtek feltünedezni a háztetőkön a “lavórok”, azaz a parabola-antennák, amelyekkel mindenféle menő nyugati csatornát lehetett fogni. Emlékszem, hányszor mentem át egy haveromékhoz, akiknél nem csak Sat1 és Pro7, de Sky One is volt, így megismerkedhettünk például T.J. Hooker hőstetteivel, az Enterprise űrhajó legénységével és olyan, a generációnk számára meghatározó rajzfilmekkel, mint a Transformers vagy a Tini Nindzsa Teknőcök. Ekkortájt ez volt az egyik fő közösségszervező erő, ami alapján egyik vagy másik lakásban összegyűltek a fiatalok, a tévés tartalmakat közösen fogyasztani.

A generációnk gimnáziumi éveiben tovább folytatódott hazánkban a főleg amerikai sorozatok térnyerése: egyik nap az X-Akták rémségein lehetett borzongani, míg másnap a Vészhelyzet dokijainak kalandjait beszélték ki a tévénézők. Ekkorra már egyes kábeltévés szolgáltatóknál olyan csatornákat is el lehetett érni, mint az a bizonyos hárombetűs mozicsatorna, így jöhettek az olyan közönségsiker sorozatok is, mint a Melrose Place vagy a Beverly Hills 90210, míg a köztévé hétvégi műsorán a Szívtipró Gimi fiataljainak életébe kaptak betekintést a hazai nézők.

Az egyre színesedő palettára afféle cunamiként robbantak be a kereskedelmi tévéadók, így már magyarul is megtapasztalhattuk az addig csak külföldi csatornákon látott fura gyakorlatot, hogy egy film vagy sorozat közben bizony reklámokat vetítenek a nézőknek. A rengeteg külföldi slágermozi mellé persze újabb sorozatok is érkeztek, de immár magyar gyártásban is. Persze, sorozatok természetesen korábban is léteztek, azonban a Barátok közt 1998-as megjelenése újabb mérföldkő volt a tévézés történetében. Sokan fintorogtak az olcsó díszleteken és a kezdetben valóban megmosolyogtató színészi játékon, a széria 23 éves pályafutása azonban a készítőket igazolta. Ebben az időben ez volt a tévézés egyik legfőbb közösségformáló ereje, a varázs azonban idővel megkopott, így a végére már tényleg csak a leghűségesebb rajongók tartottak ki a szereplők mellett.

A kétezres évek elején az egyre jobban pörgő, egyre népszerűbbé váló internet elterjedésével sokan már a tévék végnapjait vizionálták, azonban ekkor jelentek meg a tengerentúlon az új generációs tévésorozatok, amelyek népszerűsége azt eredményezte, hogy a korábban lenézettnek, lesajnáltnak számító műfaj iránt egyre több, nagy nevű hollywoodi sztár is elkezdett érdeklődni. Más kérdés, hogy az olyan sorozatok, mint a 24, a Prison Break, a Lost vagy a Heroes csak több hónapos, olykor több éves késéssel érkeztek meg a hazai képernyőkre. Bizonyára sokan ismernek olyanokat, akik „saját kezükbe vették az irányítást”, és egy-egy évad megszerzése után akár több napra is kiiratkoztak az életből, egészen addig, amíg le nem darálták az összes epizódot. Ez sok esetben laptopok képernyőjén történt, de akadtak olyan baráti társaságok is, akik összegyűltek, hogy egy nagyobb tévén élvezhessék a kedvenc szereplőik történeteit.

Míg a kétezres évek arról szóltak, hogy a tévécsatornák egyre-másra ontották a jobbnál jobb sorozatokat, a kétezertízes évek már egyértelműen a streaming-szolgáltatók aranykorának számítanak. Bár az eredetileg videokölcsönzőként induló Netflix már 1997-ben elindult, a streaminget 2007-től kezdték el kínálni, eleinte természetesen főleg az amerikai felhasználóknak. Az angol nyelvű szolgáltatás ettől függetlenül pár évvel később már Európában is elérhetővé vált, ezt követően pedig a többi versenytársra sem kellett túl sokáig várni. Innentől a tévézés másfajta közösségi élménnyé alakult, a társalgások jelentős százalékában hamar előkerül az „és ti miket néztek mostanában?” fordulat, amelyet aztán hosszas felsorolások szoktak követni.

Érdekesség, hogy akár a kilencvenes évekről, akár napjainkról van szó, a különféle sportesemények közvetítései a mai napig képesek összekovácsolni az embereket és odaragasztani az egész családot vagy baráti társaságokat a képernyő elé. Legyen szó egy-egy komolyabb focimeccsről, Forma-1-es futamról, vagy épp az ötkarikás játékokról, a sportközvetítések népszerűsége jottányit sem csökkent.

Mindezt annak ellenére, hogy közben felvirradt a nem-lineáris tévézés ideje, ráadásul a digitális bennszülöttek ma már minimum másfél képernyőt használnak film- vagy sorozatnézés közben, hiszen a telefonjukon folyamatosan további kiegészítő információkat keresgélnek az adott jelenetben hallott zenéről, egyik vagy másik szereplő munkásságáról vagy épp valamelyik epizód bővebb hátteréről. Mivel pedig ma már több szolgáltató is egyszerre teljes évadokat dob piacra, a sorozatdarálás, azaz a már említett binge-watching új erőre kapott, a mostani Z-generációs vagy még fiatalabb nézők pedig furán néznek azokra a szolgáltatókra, ahol akár egy egész hetet (!) is várni kell a következő epizódig.

Mindez egybeesett az okostévék megjelenésével is, az egyre szebb képekkel kápráztató készülékek tudása pedig az elmúlt években megsokszorozódott, olyannyira, hogy többen már az otthonuk afféle digitális központjaként használják az egyre laposabb, de egyre nagyobb képátlójú tévéket: a zenelejátszás mellett sokan már a digitális asszisztenseiket is a tévéjükön keresztül vezérlik, a főmenüben pedig természetesen ott sorakoznak egymás után a különféle streaming-szolgáltatók ikonjai is.

Kijelenthető, hogy bár a klasszikus, lineáris televíziózás visszaesőben van, a tévékészülékek gyártóinak nincs mitől tartania, hiszen a tartalomfogyasztáshoz, sportközvetítésekhez vagy akár a videojátékokhoz továbbra is a minél nagyobb, minél szebb képet adó tévéket keresik a vevők.