Tök jó.

Mert akkor tényleg nincs más feladatunk, mint fejleszteni az úgynevezett önbizalmat. És ha már szép, kifejlett az önbizalmunk, akkor készen is vagyunk. Boldog emberek leszünk. De akkor én most spoilereznék egyet.

Szerintem az önbizalom majdnem teljesen mindegy.

Nagyon jó üzlet, eladható termék, gyorstalpaló tréningeken sok okosságot lehet mondani és hallani róla, sőt az sem kizárt, hogy kisebb önbizalomlöketeket is lehet ilyenkor kapni, ám a strukturális változásokhoz mélyre kell menni önmagunk megismerésében.

Nem létező pszichológiai fogalom

A pszichológusképzés bibliáinak egyike sem említi az önbizalmat: sem az Atkinson-féle Pszichológia, sem a Carver–Scheier-féle Személyiségpszichológia, sem a Cole-féle Fejlődéspszichológia, sem pedig a Smitch–Mackie–Claypool-féle Szociálpszichológia.

Ezekben a könyvekben önismeretről, éntudatosságról, önértékelésről, önkifejezésről, önmeghatározásról és önbecsülésről annál több szó van, amelyeknek az alapjait részben adottságokban és szerencsében, részben pedig a gyerekkorban, a gyerekkori megerősítésekben és társas hatásokban kell keresni. Tehát a múltban és nem a nyugodt jövőt megjósló gyorstalpalókon. Van egy sejtésem: ha az önismereti alapok megvannak bennünk, ha ezeket a fogalmakat magunkra vonatkoztatva ismerjük, és nem csak ismerjük, hanem önmagunkat a hiányosságainkkal együtt is elfogadjuk, akkor már mindegy is, hogy van-e önbizalmunk vagy nincs.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben tanult vagy tudattalan mintáinkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

Annál is inkább, mert az önbizalom nem egy konstans valami, ami egyszer kialakul, oszt’ jónapot. Nem is abszolút kategória: egyrészt tevékenység- és hangulatfüggő, másrészt mindenkinek másban gyökerezik, és más-más szintet érhet el. Különösen, ha elfogadjuk, hogy belülről egész másképp éljük meg a történéseket, mint ahogy az kívülről látszik. A környezetem ámulhat-bámulhat a teljesítményemen, miközben én azt érzem, hogy az önbizalmam egy helyben toporog. És akkor még a társas összehasonlításról nem is beszéltünk, amelynek kapcsán nemcsak az a fontos, hogy milyennek látok másokat, és mit gondolok, mások milyennek látnak engem, hanem az is, hogy mindezt milyennek képzelem el. Végül pedig fontos az is, hogy attól, hogy valakinek bizonyos helyzetekben van önbizalma, még nem biztos, hogy az, amit önbizalommal telve csinál, az tényleg jó is.

Tarthatom magamat jó síelőnek, amíg meg nem látok egy nálam sokkal ügyesebben csúszót. És az is elképzelhető, hogy bár jó síelő vagyok, abban a pillanatban, amikor a lábamra csatolom a lécem, minden önbizalmam eltűnik, és el sem tudom képzelni, hogy a pálya harmadik méterétől majd nem egy tepsiben hoznak le. Tavaly még volt önbizalmam ehhez, de mi lesz, ha idén nem fog olyan jól menni? Aztán végül lecsúszom. Éppen úgy, ahogy tudok, éppen úgy, ahogy jól érzem magam. Hogy mindezt önbizalommal telve teszem-e, vagy sem, mindegy is, hisz igazából pontosan tudom, hogy mire vagyok képes a pályán, azaz ismerem magam. Tudom, hogy amióta síelek, ez a folyamat így megy: képtelennek érzem magam, de aztán lecsúszom. És sokkal egyszerűbb azt elfogadni, hogy ez a belső folyamat a saját csomagom része. Én ilyen vagyok, így síelek.

Önmaga farkába harapó TED-előadás

Az amerikai szociálpszichológus, Amy Cuddy tudományosan is vizsgálta, hogy mitől lesz valaki önbizalommal teli. A kísérleti személyeknek két percen keresztül magas és alacsony hatalmi pózokat kellett felvenniük, majd el kellett dönteniük, hogy egy egyszerű kockázati helyzetbe belemennének-e, vagy sem. A vizsgálat elején és végén is megmérték a tesztoszteron- és a kortizolszintjüket. Cuddy úgy találta, hogy a lábaikat az asztalra pakoló személyeknek szignifikánsan csökkent a kortizol-, és szignifikánsan emelkedett a tesztoszteronszintjük, azoknak pedig, akik összekuporodva ültek, éppen fordítva történt. Cuddy ez alapján alkotta meg önbizalom-növelő jó tanácsát: „Don’t fake it ’til you make it. Fake it ’til you become it.” Azaz ne csak addig játszd meg magad, amíg meg nem csinálod.

Egészen addig játszd meg magad, amíg azzá nem válsz.

Mindez annyira jól hangzik, hogy a vizsgálat kapcsán tartott előadását mindeddig bő 47 millióan látták, ez a második legnézettebb TED-talk a világon. A probléma mindössze annyi, hogy a vizsgálatról utóbb kiderült, hogy nem érvényes. Főleg azért, mert túl kevés emberrel végezte el, nagyobb mintán már nem sikerült reprodukálni ugyanezeket az eredményeket. Aztán azért sem, mert a hormonrendszer ennél azért jóval lassabban reagál, két perc alatt nem változik meg a tesztoszteronszint. Végül pedig, de ez már nem metodológiai, hanem genderkérdés, hogy a vizsgálat, még ha nem is érvényes, ráerősít arra, hogy a hatalom és az erő, a magabiztosság és az önbizalom a férfi nemi hormon jelenlétével függ össze.

Önelfogadás, önismeret, önbizalom

Valóban tudunk hatni önmagunk megítélésére egy-egy felvett gesztussal, pózzal, gondolattal, de a strukturális változásokhoz mélyebbre kell mennünk. Bár jó lenne megspórolni az önmagunk megismerésébe és elfogadásába, esetleg megszeretésébe fektetett energiát és időt, sajnos ez nem lehetséges. Terápiára persze nem kell feltétlenül elmenni, de az biztos, hogy az önelfogadásnak előbb kell jönnie, mint az önbizalom-fejlesztésnek. Nem árt, ha az ember el meri magáról hinni, hogy az előtte álló kihívást teljesíteni tudja, és ebben biztosan segít egy-egy légzőgyakorlat és a tudatos jelenlét, még többet segíthet azonban a kiadós önismereti munka.

Shutterstock

Kezdetnek már az sem rossz, ha megtanulunk odafigyelni magunkra és a másikra, el tudjuk fogadni a kritikát, érdemben tudunk beszélni az érzéseinkről, és meg tudjuk fogalmazni a kéréseinket, a vágyainkat, a szükségleteinket. Az önbizalom-fejlesztés ez után indulhat.

Szerző: Szél Dávid pszichológus