A terapeuta esetei sorozat friss kötete az alkoholproblémával foglalkozik. Dr. Kapitány-Fövény Máté szerint ideje lenne az alkoholkérdést kulturálisan is újraépíteni, és bár az ellátásban a jelenleginél jóval több szakemberre lenne szükség az alkoholizmus hazai méreteit tekintve, vallja: a tüneti kezelés hosszú távon nem megoldás.
„Az alkohol sokat ad. Sok jót. Éppen ezért nem szabad róla soha álszent módon gondolkodni, nem süthetjük rá, hogy kizárólag rossz. Nem véletlenül használja az emberiség évezredek óta.” Dr. Kapitány-Fövény Máté Függőben – Az alkoholizmus lélektana című, nemrég megjelent könyvében Tamást kísérhetjük végig a terápia során, aki nagyvárosi, középkorú, alkoholproblémával küzdő férfi, éppen munkanélküli, özvegy édesanyjával való megfeneklett, nehéz kapcsolata pedig legalább ugyanolyan bénítóan hat rá, mint az ital.
Dr. Kapitány-Fövény Máté évek óta foglalkozik szenvedélybetegekkel, klinikai szakpszichológus, a Volt Egy Szer prevenciós projekt vezetője.
Miért alkoholról írtál, és nem mondjuk dizájnerdrogokról?
Nagyon tudatos döntés volt: a figyelemfelkeltés volt az elsődleges cél. Magyarországon a dizájnerdrog-használat létező probléma, de korántsem akkora súlyú, mint az alkoholizmus. Talán a könyv alapján magukra vagy a szeretteikre ismernek néhányan – ez önmagában komoly előrelépés lenne. Szándékosan nem szerettem volna eltávolítani a függőséget mint problémát azzal, hogy olyan, „egzotikusnak” számító területről beszélek, amilyen például a heroinhasználat.
A könyvedben nem bocsátkozol szakpolitikai ajánlásokba, most röviden megtennéd? Régóta nem takarózhatunk azzal, hogy ne esne elég szó arról, hogy tömegeket érint ma Magyarországon az alkoholbetegség és a vele járó problémák (innen nézve nagyjából a lakosság felét) – tulajdonképpen miért nem születnek előremutató döntések, akár radikális megoldások?
A legszerencsésebb persze az lenne, ha alkoholstratégiára nem is lenne szükség, ennek pedig egyetlen útja van: a megelőzés. Erre kéne komolyabb forrásokat csoportosítani, és egészen gyerekkortól kezdve téma kéne, hogy legyen. Beszélni azokról a kockázati tényezőkről, amelyek később függőséghez vezetnek – természetesen nem csak az alkoholra gondolok. Jelenleg azonban alkoholstratégia sincs, és a megelőzésre sem fordítunk túl nagy figyelmet. A függőséggel küzdők magas számához képest extrém módon kevés a kezelőhely, be is zártak osztályokat. Tehát mindenképpen több kezelési lehetőségre lenne szükség. Nagyon kevés az addiktológus szakorvos, és jelenleg nem is túl vonzó a pálya – eleve a pszichiátereket máshogy kezeli az orvostársadalom, máig ők a „beszélgetős” orvosok, ami nagyban aláássa a szakma presztízsét. Prevenciós programokat pedig jelenleg összevissza csinál mindenki, ezek is elsősorban drogmegelőzési programok, alkoholprevenció szinte nincs is. Pedig korán, 8–10 éves kortól már el lehetne kezdeni arról beszélni, mi az alkoholizmus, a részegség, mit érdemes tudni az alkoholfogyasztásról. Végül pedig a családügyi területen dolgozók, a szociális munkások számát is muszáj lenne megnövelni. Ezek szintén nem túl vonzó szakmák manapság – holott jól működő jelzőrendszerrel rengeteg probléma kiküszöbölhető lenne.
Az amúgy is a csőd szélén álló egészségügy egyedül küzd a pályán, ráadásul úgy, hogy a másik térfélen komoly játékosok állnak: alkohollobbi, gazdasági nyomás, kulturális kötődés…
Ezek – egymást is erősítve – mind szerepet játszhatnak a kialakult helyzetben. Az valóban igaz, hogy a médiában egyre nagyobb teret nyer az alkoholfüggőség mint téma, nem mondhatjuk, hogy tabusítva lenne, mégis azt látom, hogy pusztán ennek kézzelfogható haszna nincsen. A legtöbben még mindig nem azonosulnak a látottakkal és olvasottakkal, a függő az mindig valaki más. Az ismeretterjesztés, a figyelemfelhívás tehát nélkülözhetetlen és fontos, de egy ekkora probléma esetében önmagában már hatástalan.
Nézzük akkor a kulturális aspektusait a kérdésnek, amiről a könyvben is többször írsz. Eszerint az alkoholt alapvetően a szövetségesünknek, régi jó pajtásunknak tekintjük, ami az ünnepek és a lazítás kötelező kiegészítője, jópofa dolog, és mindenekelőtt nagyon férfias. Amúgy pedig magánügy. Át lehet ezt valaha kódolni? Át kell?
Valamennyire igen. Amit a környezetünk, a kultúra, a társadalom sugall, az hatással van a viselkedésünkre. Ha ezt látjuk otthon, ha többgenerációs tapasztalat – „az apám, a nagyapám is ivott” –, az minket is meghatároz, ezt sajnos nem tudjuk megúszni. Természetesen egy ember életidejében nem lehet mindezt megváltoztatni, ehhez több generációra van szükség. Minden kultúrának van választott szere, az amerikai, az európai, így a magyar kultúrának is az alkohol az. Ázsiában, az arab területeken ezek sokáig az ópiátok voltak, illetve a hasis. Mivel a szerhasználatot ennyire ellenezzük itthon, sőt egyenesen bűncselekményként tartjuk számon, ez még inkább megtartja ebben a domináns szerepben az alkoholt. Ahol a szerhasználattal megengedőbbek, ott nem tud egyeduralkodó lenni. Nálunk reklámozni lehet az alkoholt, akár a boldogsággal is összekapcsolni, ahogy tette például egy pezsgőreklám.
Új szövegek, zenék, új ideálok kellenek?
Igen, de itt nem arra gondolok, hogy tiltsuk meg a zenészeknek, hogy az alkoholt megemlítsék a számaikban, ez elképzelhetetlen. De lassacskán épülhetnek produkciók és kulturális termékek arra, hogy az alkoholt nem szükségszerűen pozitív üzenetekkel, összekacsintással kapcsolják össze. Az alkoholábrázolás módjain „programszerűen” lehetne – és kellene is – változtatni. Miközben látjuk, hogy nagyon komoly ügyvédei vannak a piának, elég magas falakba ütközik az, aki a piedesztálról szeretné leemelni.
A leszakadó térségekben, a mélyszegénységben élőknek – gyakorlatilag tömegekről beszélünk – az alkoholról és hatásairól legalább van valamilyen tudásuk. Az olcsó, követehetetlen nevű és összetételű dizájnerdrogok esetében ez nincs így. Mennyire szorítják ki az italt ezek az új szerek?
Főleg a szegregátumokban jellemző, és nemcsak a tizenévesek, de az idősebbek körében is. Az ártalomcsökkentésnek éppen ez a lényege: hogy ha már valamilyen szert használ valaki, akkor a kisebb ártalommal járót használja. Természetesen ezzel nem állítom, hogy igyanak, de tény, hogy ott legalább tudjuk, mivel állunk szemben. Az alkoholbetegség kezelésében tiszta protokoll van, a kristály esetében nincs. És ez mindenkinek egyre nagyobb problémát fog okozni. Mindeközben fontos hangsúlyoznom, hogy még mindig magát a szerhasználatot kezeljük problémaként, holott az csak reakció, tünet. Kormányzati és terápiás szinten az alapproblémáig kellene eljutni, és azt kezelni. A munkanélküliséget, a kilátástalanságot, a tehetetlenséget.
Hogy látod, mennyire nehezíti meg a szembenézést, hogy az alkoholizmust a nagy mennyiségekkel, a látványos testi tünetekkel, a magányos zugivással szeretjük azonosítani, míg az esténként üvegszám leküldött drága borok és kézművessörök hagyományosan kulturált fogyasztást sejtetnek.
A vörösborivóknak egészen biztosan jó kapaszkodó, hogy „egészséges”. Megfelelő kontrollfunkció híján persze könnyű belecsúszni a napi egy pohárból az egy üvegbe. Akinek van függőségi hajlama, az nem valószínű, hogy napi egy pohárnál megáll. Talán fontos leszögezni, hogy a cél nem az, hogy az alkoholt tiltólistára tegyük, és töröljük az emberek emlékezetéből, hanem arra felhívni a figyelmet, hogy aki kontrollvesztésre vagy függőségre hajlamos, annak nagyon nehéz tartani magát ahhoz, hogy a kis mennyiségek után megálljon. Sokat számít, hogy mit fogyasztunk, nem mindegy, hogy napi szintű vörösbor- vagy pálinkaivásról beszélünk-e. Lásd a gyomorkeserűk pozitív hatásait szajkózó hirdetéseket, amelyek alapján sokan mondhatják, hogy „csak magamat gyógyítom, a panaszaimra iszom”. De a mennyiségi kérdés itt is előjön, hiszen a legtöbben nem képesek megállni a kevésnél.
A könyvedben szereplő, félig fiktív Tamást mennyire érzed tipikusnak? Ő lenne itthon az átlagos alkoholproblémával küzdő felnőtt férfi? Még a visszaeséssel együtt is egy alapvetően együttműködő páciens, kitartó, és még a szerencse is a segítségére siet. Működik a terápia, szép sikertörténet az övé.
Az, hogy sikersztori, semennyire sem tipikus. Az azonban, hogy van ilyen, tény. Az alapproblémát több, vissza-visszatérő, ismétlődő eset alapján fűztem össze, abban bízva, hogy sokaknak lesz legalább az alaphelyzet ismerős. Ennél sokkal nehezebb terápiák is vannak, de a terjedelmi korlátok miatt is célszerű volt ennél maradnom, illetve semmiképpen sem szerettem volna sikertelen esetet ábrázolni. Pedig akad nem egy.
A motiváció felkeltése volt fontos, a terápiától való ódzkodás oldása?
Igen. Kicsit úgy voltam ezzel – a cél szentesíti az eszközt alapon –, hogy ha néhány olyan ember segítségért fordul, akit eddig az tartott vissza, hogy homályos elképzelései voltak a terápiáról, már megérte. A terápiában aztán a könyvben leírtaknál nagyobb nehézségekkel is szembesülhet valaki, de az első lépés a legfontosabb.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a közvetlen környezet támogató vagy éppen visszahúzó erejének a szerepét, ez a könyvben is fontos szál. Mennyire érzed ezt problémásnak itthon?
Nagyon. Holott az addiktológiai probléma majdnem mindig családszintű. A terápiát, pláne a családterápiát hagyományosan fenntartásokkal kezelik itthon, pénzkidobásnak, úri huncutságnak tartják, és sokan valamilyen ezoterikus, spirituális dologgal azonosítják. Ez nem kis részben a mi szakmánknak is a sara, sokan beszélnek ezekről a technikákról nagyon szubjektíven, és tolják el a spiritualitás irányába – ami egy kicsit rejtélyessé teszi magát a pszichológia tudományát, és megfosztja attól, hogy tud egzakt módon működni. A család mellett pedig a kortárs közösség támogató vagy visszarántó ereje is fontos: az egyik legtipikusabb problémának talán azt tartom, amikor elismerik ugyan, hogy a függőnek problémája van, de a saját szerepüket, felelősségüket tagadják. Emiatt nem is együttműködők.
Az alkoholizmus stigmájáról is írsz. A piás pedig hagyományosan férfi. Mi van a nőkkel, az ő stigmáikkal?
Nagyon sok nő lesz zugivó – sokkal több, mint férfi. Emiatt nehezebben is derül fény a problémára, sokkal nagyobb a szégyennyomás rajtuk. Gyakran figyelhető meg szerváltás is, sok nőből lesz gyógyszerfüggő. Ugyanakkor a nők könnyebben és nagyobb számban kérnek segítséget, hiszen a férfiak ezt nemegyszer a gyengeség jeleként könyvelik el. A gyógyszerszedés elfogadottabbnak számít, nem sújtják azok a stigmák, amelyek az alkoholfogyasztást. Egy nő alkoholproblémáival szigorúbb, elítélőbb a társadalom, ahogy a kocsmaközösség is: a részeg nőt inkább kilöki magából, míg a részeg férfiban semmi kivetnivalót nem lát. A hazai rehabilitációs intézetek is gyakorlatilag férfiakra vannak szabva, aggasztó, hogy az alkohol- vagy szerhasználati problémával küzdő nők ellátása mennyire nincs megoldva itthon.
A könyvben fel-felbukkan, de valahogy nincs róla világos állásfoglalás, hogy Tamás tud-e majd valaha kontrollált ivó lenni. Reflexből azt mondanám, hogy kizárt. A szöveg valahogy mégis nyitva hagyja ezt a kérdést.
Mert úgy gondolom, hogy nyitva lehet hagyni ezt a kérdést. Általában – majdnem mindig – bebizonyosodik, hogy nem működik. A többségnél hangsúlyozni kell, hogy ez élethosszig tartó projekt. Fontos azonban különbséget tenni ambuláns és osztályos kezelés között. Az utóbbinak szigorú protokollja van: aki bekerül, nem ihat semmit. Az ambuláns keretek viszont mások, valamennyi rugalmasságot megengednek. A próba szintjén ki lehet próbálni a dóziscsökkentést, megnézni, hogy valaki szociális ivóként boldogul-e, vagy akár kilátásba helyezni, hogy ez később akár sikerülhet is. Hangsúlyozom, hogy rendkívül ritkán működik, és leginkább azoknál, akiknek eleve nem volt annyira súlyos a problémájuk. Másfelől kiindulópontnak, motivációnak is jó lehet: a legtöbb embernek annyira ijesztő és elrettentő, hogy soha többé egy kortyot sem ihat, hogy pusztán emiatt bele sem kezd.
Mások meg az itallal együtt mindennel leállnak, és mindent megtagadnak maguktól.
Ez is nagyon jellemző. Akik azt érzik, hogy ha bármit megengednek maguknak, ami élvezet, akkor minden mással is visszacsúsznak. Ilyenkor mindig kérdés, hogy ez meddig fenntartható, élet-e egyáltalán, és hogy mint terápiát eredményesnek mondhatjuk-e. Hogy valaki mindent kilúgoz az életéből, és ez okoz sikerélményt. Nem lehet cél, hogy aszkéták sétáljanak ki a terápiából. Úgyhogy a kérdés talán az, hogy lehet-e egyáltalán függőség vagy szenvedély nélkül élni. Valószínűleg ezért is gondolom azt, hogy akinél meg lehet kísérelni a szociális ivást, annál érdemes is. Legalább meg kell próbálni – még ha ellenőrzött keretek között is.
szerző: Fiáth Marianna
fotó: Reviczky Zsolt
Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
