A kritikámat nem e világ elvárásaihoz igazítom, hanem belső eszményeinkhez – Várszegi Asztrik hitről, egyházról, Magyarországról

Még 2017-ben eldöntöttem, hogy a rá következő évben esedékes rendi gyűlésen nem jelöltetem magam főapátnak a következő 9 évre. Nyugdíjba szeretnék menni. Megfáradtam, és már nem tudom a közösséget elvárásaim, eszményeim szerint szolgálni. A Bencés Konföderáció két vizitátor apátjával beszéltem meg a tervemet, akik ezt elfogadták, és a hivatali teendők mellett többek között ezt mondták: „Asztrik, téged a Bencés Konföderációban (ez körülbelül 300 bencés közösséget jelent a világban) sokan ismernek és testvérként szeretnek. Ha nem akarsz Pannonhalmán maradni, bármelyik bencés monostor szeretettel befogad rövidebb-hosszabb időre, hátralévő éveidre.”

Ez a mondat egyrészt örömmel töltött el, másrészt kétségek közé taszított. Elindult a fantáziám: de jó lenne elhagyni ezt a szerencsétlen, állandóan veszekedő, vitatkozó és gyűlölködő országot, és valahol végre normális szabadságban élni, és békében befejezni az amúgy is küzdelmekkel teli életet. Ötleteim is jöttek, hol lenne jobb, mint itthon.

Aztán elhagytak a vágyak, a fantáziaképek és a kísértések; maradt a józan megfontolás.

73 éves vagyok, magyar vagyok, hívő katolikus keresztény, egy olyan, több mint ezeréves szerzetesrendnek az elkötelezettje, amely alapítója, Szent István király szándéka szerint naponta az ország, a mindenkori magyar nép jólétéért, épségéért imádkozik.

Az ifjúság szolgálatára tettem az életemet: reményteli, igazabb, őszintébb, világra nyitott és emberséges jövőt vizionáltam eléjük még akkor is, amikor az lehetetlennek tűnt. Arra neveltem és tanítottam őket, hogy az Isten által beléjük oltott jót kibontakoztassák, hogy szeressék és becsüljék embertársaikat, arra törekedjenek, hogy lehetőleg mindig a jó, az érték mellett döntsenek, és hogy boldogok és szabadok legyenek. Nem mehetek el innen, még akkor sem, ha számos dolgot kritikus szemmel nézek, és szenvedek tőle.

Emellett püspöke vagyok a katolikus egyháznak, amely ugyan a közelmúlt, a rendszerváltás éveiben – részben a múlthoz ragaszkodás hamis biztonságkeresésében és a változásra való felkészületlenségében – valahol utat tévesztett, és így mára az a szekularizált környezet, amelyhez küldetése lenne, bizonyos értelemben egyik napról a másikra ellenségessé vált számára. Az is a feladataink közé tartoznék, hogy ennek okait elemezzük, és következtetéseket vonjunk le magatartásformáinkra, eljárásmódunkra nézve, de mindentől félünk, pedig kétezer év van már mögöttünk. Katolikus magyar egyházunk az újjászületés gyötrelmeit szenvedi, nem hagyhatom itt még nyugdíjaskorban sem. Remény szerint haláláig tehet jót az ember.