Parászka Boróka: Száz év határ

Arra ne menj!

Ezzel a tiltással nőtt fel nemzedékek sora a magyar–román határ övezetében. Tőmondat, kötetnyi történelem, tapasztalat, szigor és féltés van benne. A város, a falu, a tér, ahol élünk, egyszer csak váratlanul és megmagyarázhatatlanul véget ér. Hiába folytatnánk az utunkat, a döntés nem a miénk. Ennyi az ország, az otthon, ami nekünk jutott. És aki ezt a szabályt megszegi, az életével játszik.

1918 óta öt generáció nőtt fel ezzel az egyre súlyosbodó tapasztalattal. A második világháború utáni Európában ez vált a legvéresebb határszakasszá. Hermetikus zár torlaszolta el itt az utakat, vágta ketté a településeket, tette használhatatlanná a vasútvonalakat. Változtatta kísértetvidékké Kelet-Magyarország és Nyugat-Románia térségeit. Ma sem tudjuk pontosan, hány Nyugatra igyekvő embert – határsértőt – lőttek le, kínoztak meg és gyilkoltak meg a hetvenes-nyolcvanas évek alatt. A nyolcvanas évek második felében évi több száz eltűnt, halott emberről érkezett hír. Hivatalos, pontos statisztika soha nem készült.

A rendszerváltással érkezett határlazítás lassú változást hozott. Tömegek tapasztalhatták, hogy az utaknak van folytatásuk, az ország vége egy másik ország kezdete. 1990 elején, a nagy demokratizálási mámorban még mindig fegyveres katonák állták körbe a vasúti szerelvényeket, puskatusok árnyékában ment a csomagellenőrzés. A rendszerváltás első évtizedében az elvileg szabadon átjárható határon még mindig órákon át kígyózó sorok álltak. A határőrök vizslatták a bejegyzéseket az útlevélben, nem tartózkodott-e a szomszédos országban túl hosszú ideig? Hordákban jártak a határra a „pecsételők”, akik csak azért állták ki a határátkelőnél a sort, hogy igazolni tudják, megfelelő időben elhagyták az ország területét (hogy aztán megint visszatérjenek oda).

Ez változott meg Magyarország, majd Románia uniós csatlakozásával. Nem csupán a sorok lettek rövidebbek, az adminisztráció lett könnyebb, a hatósági vegzálás is enyhült.

A Trianon utáni negyedik nemzedéknek jutott az élmény, hogy egyenes háttal, felemelt fejjel léphesse át a határt, ne olyanként, akit a határőrök bármikor bármilyen indokkal elővehetnek, vegzálhatnak.

Bele lehet szokni ebbe a szabad európai állampolgári létbe? Talán az ötödik, hatodik nemzedéknek menni fog. Azok, akiknek a határátlépést kockáztató rokonait, barátait még agyonlőtték a határvadászok, azok, akik úgy nőttek fel, hogy puskatusok mellett nyújtották vizsgálatra az útlevelüket, a „pecsételők” generációi akkor is érezni fogják zsigereikben a határt, ha az fizikai értelemben már nincs sehol.