Szovjet atomfenyegetés, kemény amerikai fellépés – a válság, amely megalapozta a mai geopolitikai felállást a Közel-Keleten

Szövevényes történelmi folyamatok gubancolódtak össze 1956 őszén a Közel-Keleten. A fiatal Izrael a pánarab nacionalizmussal, Egyiptom a brit és a francia imperializmussal találta szemben magát, Párizs pedig az erősödő algériai felkeléssel. Közben Magyarországon kitört a forradalom, Dwight D. Eisenhower amerikai elnök pedig a Közel-Keletet is a Szovjetunióval szembeni hidegháború prizmáján át kezdte szemlélni. A szuezi sokszög fontosabb eseményei párhuzamosan folytak, és végül a második arab–izraeli háborúhoz vezettek.

A szokatlan konstellációban az izraeli–brit–francia hármassal szemben az USA és a Szovjetunió került azonos oldalra, épp a hidegháború legfagyosabb időszakában. Főszereplővé a Szuezi-csatorna lépett, jó száz évvel azután, hogy megindult az építése. Ferdinand de Lesseps exdiplomata, vállalkozó 1854-ben győzte meg az egyiptomi alkirályt, hogy az Ázsiát Afrikától elválasztó sivatagot vágják át egy 160 kilométeres hajózási útvonallal. A britek gyanakvással nézték az erősödő francia befolyást, és nem jegyeztek a csatorna létrejöttére alakult társaság részvényeiből, sőt igyekeztek eltántorítani a befektetőket. Így a franciák mellett főként Egyiptom kötötte le a papírok 44 százalékát.

De hiába köszöntötte Lesseps szobra az átkelőket az 1869 novemberében megnyílt csatorna északi bejáratánál, Port-Szaídnál, már az első évben a forgalom háromnegyedét brit hajók adták. Majd amikor szorult helyzetében Egyiptom eladásra kínálta a részvényeit, Benjamin Disraeli brit kormányfő úgy döntött, Nagy-Britannia négymillió fontért megveszi a pakettet. Megtapasztalta ugyanis, hogy sokkal rövidebb arra az út az ázsiai gyarmatbirodalma és a Perzsa-öböl menti olajlelőhelyei felé. A britek az első világháborúban a törökökkel, a másodikban a németekkel szemben is megvédték a csatornát. Az 1936-os angol–egyiptomi szerződésben független államnak ismerték el a korábbi protektorátusukat, majd a csak névleg önállóvá vált Egyiptomot, de lehetővé tették 1956-ig brit katonák állomásoztatását a csatornaövezetben.

Londonban nem számoltak az erősödő arab nacionalizmussal a Nílus menti országban. Musztafa Nahasz pasa egyiptomi kormányfő, bár aláírója volt, 1951-ben felmondta a szerződést. A feszültség odáig fajult, hogy egyiptomi félkatonai erők megtámadták a csatorna melletti Iszmaílijában a brit helyőrséget, Kairóban lázadás tört ki, 1952. január 26-án, a fekete szombaton brit érdekeltségeket dúltak fel. Majd katonai puccsal megdöntötték Faruk király uralmát, rá egy évre eltörölték a brit támogatást élvező monarchiát.