Hámori Luca ökölvívó: Azt, hogy miért jó, amikor lányok egymást ütik, csak az tudja, aki ezt a sportot űzi
14 perc
2024.10.30. 15:00
2024.10.31. 15:54
Hámori Luca az első magyar női ökölvívó, aki kijutott egy olimpiára, a kőszegi lány ráadásul két mérkőzést is nyert Párizsban. Hogyan éli meg, hogy sokan nem ezért, hanem az algériai Imane Helif elleni meccse miatt emlékeznek rá? Megbánt-e valamit a történtekkel kapcsolatban és mit tanult belőle? Mennyire agresszív a ringen kívül? Hogy telnek a mindennapjai az olimpia óta, mik a jövőbeli tervei és mit gondol a Sztárboxról? Egyebek között ezekről mesélt lapunknak. Interjú.
HVG: Szűk három hónap telt el az amúgy is eseménydúsra sikerült olimpia óta, gondolom, azóta sem unatkozol. Hogy telnek most a mindennapjaid?
Hámori Luca: Amikor az olimpiáról hazaérkeztem, elég sűrű volt a programom, rengeteg megkeresést kaptam. Nem edzettem, de nagyon fárasztó időszak volt, talán még megterhelőbb, mintha annyi lett volna a dolgom, hogy naponta kétszer eddzek. Azért, hogy mindezt kipihenjem, két hétre elutaztunk Spanyolországba és nagyjából egy-másfél hónapja kezdtem el újra edzeni, de egyelőre még csak a konditeremben. Próbálok figyelni arra, hogy naponta egyszer azért mozogjak. Elmegyek futni, vagy valamilyen kiegészítő sportágat végzek, mint a pilátesz vagy a jóga. Az ökölvívást még egy kicsit pihentetem, de már hiányzik. Ha nézek egy felvételt az olimpiáról, vagy egy ökölvívó meccset, akkor érzem magamon, hogy jó lenne újra ringbe szállni, de a sérüléseim miatt sem árt még egy kis pihenés. Szóval szép lassan, lépésről lépésre haladunk.
HVG: Téged mi fogott meg ebben a sportban? Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy ökölvívó leszel?
H. L.: A testvérem miatt kezdtem el az ökölvívást tízévesen, ő akkor már pár éve bokszolt. Egyszer kíváncsi voltam, mégis hova jár el minden nap öttől hétig, így lementem vele egy edzésre. Az a légkör, ami fogadott, illetve a tudat, hogy a bátyám is ott van, aki kiskorom óta a példaképem, már az első pillanattól kezdve az edzőteremben tartott, emellett tetszett a sportág is és az edzők is viszonylag korán felfigyeltek rám, hogy van érzékem hozzá. Eleinte nem volt vele semmi célom, kislány voltam még, és anyáék is azt mondták, hogy ez egy férfi sportág, de arra jó lesz, hogy lekössem az energiáimat. Később aztán jöttek a sikerek. Emlékszem, 2014-ben volt az első Magyar Kupa, amit megnyertem, én kaptam a legjobb versenyzőnek járó különdíjat is, ezek után nem volt kérdés, hogy ezt szeretném csinálni.
HVG: A miniszterelnök az olimpiát értékelve úgy nyilatkozott a Nemzeti Sportnak, hogy „furcsa látvány a férfi szemnek, amikor hölgyek verik egymást”. Mit gondolsz erről? A szüleiden kívül mástól is kaptál olyan visszajelzést fiatalon, hogy „ne bokszolj, az nem nőknek való”?
H. L.: Meg tudom érteni, nagyjából mindenki így gondolkozik.
Azt, hogy miért jó, amikor lányok egymást ütik, csak az tudja, aki ezt a sportot űzi.
Azért szállunk ringbe, hogy megverjük a másikat, de ez nem jelenti azt, hogy utána egymáshoz sem szólunk. Van olyan is, hogy jó barátok kerülnek egymással szembe, ilyenkor mindenféle érzelem nélkül kell bokszolni, viszont ahogy legongatják a harmadik menetet, a barátság folytatódik tovább, függetlenül attól, hogy mi történt a mérkőzésen. Hál’ istennek velem még nem fordult elő, hogy egy nagyon jó barátom ellen kellett volna bokszolnom, de szerencsére nem esik nehezemre kizárni ezeket a dolgokat. Ilyenkor mindig csak a célom lebeg a szemem előtt, és ha ehhez az kell, hogy egy jó baráttal bokszoljak egy jót, akkor megteszem. Megszokott kérdés, hogy „nem féltem-e az arcomat”, vagy, hogy a „férfiak sportágát miért űzik lányok is”. Nincs bennem félelem és nem is tudnám elképzelni magamat más sportágban. Viszont meg tudom érteni, miért gondolják ezt az emberek. Lehet, ha én sem bokszolnék, hasonlóan gondolkoznék erről.
HVG: Az olimpia után viszont már a női versenyeken sem kötelező a fejvédő használata. Ez azért jelentős változás. Így sem félted az arcodat?