Tamás Ervin: VIP-ballada, avagy a Magyar Péter elleni visszatámadás erőtlensége

Aki szóvá teszi más kérését némi előnyös bánásmódért, azt könnyű fülön csípni, hogy ő is kért már ilyet. Egykoron ki autót, ki hűtőszekrényt, ki színes tévét szerzett „pult alól”, s attól még írhatott az átkosban e gyakorlat ellen, mert azzal tulajdonképpen igazából a hiánygazdaságot vette célba. Jobb tehát, ha rögtön beismerem, hogy újságíróként néhányszor egyszerre voltam haszonélvezője és áldozata ennek, s az vesse rám az első követ, aki esetében ez soha nem fordult elő.

Az sem tagadható, hogy ez porlasztó hatással bír, bizonyos esetekben torzítja a tárgyilagosságot, oda nehezebben piszkít, ahol a protekciót igénybe vette. Szerencsére mostanában inkább gyógyszerből és megfelelő ellátásból létezik szűk keresztmetszet, s az ezért építhető külön utak nehezebben járhatók, de az ilyen öreg fickók, mint én, ilyen esetekben még több menlevelet adok annak, aki a maga vagy hozzátartozói érdekében ezeket igénybe próbálja venni akár a protekcióval, akár pénzzel, bár egyre gyakrabban mindkettővel.

Amikor azonban a magyar egészségügy siralmas állapotát teszi közszemlére az, aki egyébként korábban a VIP-fantázianevű külön ellátásokat néhányszor maga is igénybe vette, meg lehet ugyan csípni, de tévedés azt hinni, hogy ezzel a visszacsapással az általa festett kép ég el, veszít hiteléből. A politikai inszinuáció nagymesterei persze ilyenkor hurrát kiáltanak, és azt hiszik, hogy a célszemély jellemét, kiállását, állításait zúzzák porrá, hiszen a vegytiszta morál valóban ütköző zónába kerül, az átlagpolgár maga elé dörmögi, hogy „na, tessék!”.

Csakhogy a magyar átlagpolgár néhány pillanaton belül, ha némi önreflexió is szorult belé, számba veszi saját lehetőségeit, amelyek nyilván jóval szerényebbek, mint az exminiszter exférjének, de habozás nélkül élt velük, mert élnie kellett – ha drámaian akar magában fogalmazni: az életért.

Nekem csak az utóbbi hónapokban több ismerősöm hunyt el kórházi fertőzés miatt, s ezért – mint annyi minden másért – elsősorban az állapotokat teszem felelőssé. Márpedig, ami mostanában a politikai szemfényvesztésen egyre feltűnőbb réseket üt, azt állapotnak, fellengzősebben közállapotnak hívják, ennek az egésznek a turbófokozata nem iktatható ki a szokásos eltereléssel, és a lejáratás sem működtethető olyan bejáratottan, mint eddig. Tudniillik a közelünkben hirtelen minden ereszteni kezdett.

A rutinból végzett kiszivárogtatás iránya, tempója, a konstrukció lépésről-lépésre való felépítése ugyan mindig irigyelt terepe volt a kormányzati kommunikációnak, most kezd működésképtelenné válni. A „semmi sem szent”, a személyes szuverenitást sutba dobó „pult alatti” hírszolgáltatás – bár az újságíráshoz semmi köze – hiába volt kedvelt terepe e műfajnak – mintha manapság visszafelé sülne el, a többség már nem ugrik be neki.

Ezért aztán leginkább ott okoz rövidzárlatot, ahol már minden biztosítékot elherdáltak hatalmi tűzijátékaik zökkenőmentes lebonyolítása érdekében.

Képünk illusztráció. Fotó: AFP

–

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!