Tóta W.: Nagyapák és kisfiúk

Amikor a kvázi nyilas Imrédy Béláról kiderült, hogy a dédanyja zsidó volt, a kabaréban elég volt annyit mondani a röhögéshez: nahát! Bayer Zsolttal most nem ez a helyzet. Ő sohasem verte az asztalt azzal, hogy a nyilas gazemberek családját hetedíziglen ki kell zárni a nemzetből. Sok mindenki másról írta ezt, de speciel a fasiszták ellen nem nagyon fenekedett. Az ő nagyapja persze nemcsak náci pribék, hanem kommunista spicli is volt, ami már zsenánsabb.

De csak azért, mert ide most be lehetne fűzni a szerzőtől két flekk idézetet arról, hogy a kommunista családok leszármazottainak mennyire kellene szégyellniük magukat, továbbá eltakarodni a közéletből örökre. Ezeket itt felsorolni egyébként tájba illő volna. Ugyanis Bayer már évek óta annyira utál írni, hogy inkább idéz valakitől negyven sort, eléírja, hogy „szemétláda”, mögé meg, hogy „meddig tűrjük”, aztán kész is. Lehet fáradni a kasszához lovagkeresztért.

És

ez az igénytelenség sokkal fontosabb, mint hogy ki volt a nagyapja.

Mint ahogy fontosabb a bármihez hozzáfűzött „meddigtűrjük”. Az ideggörcs amiatt, hogy vannak másféle, másképp gondolkodó magyarok, és azok nem fogják be a szájukat. Az, amit ő maga képvisel, most. Ez a világkép kínosan rímel ugyan a táborban kegyetlenkedő és besúgó nagyapa munkásságával, mégsem abból vezethető le. Ha onnan származtatjuk, az nem vád, hanem enyhítő körülmény. Szegénynek telebeszélte a fejét a papi, azért ilyen vérgőzös tulok. Talán a papi is másolta a jelentéseit a többi spicliről, attól lett a kis Zsolt ilyen lusta dög?