A szibériai telepesektől Seward miniszter jégszekrényéig – hogyan próbálták gyarmatosítani az oroszok Észak-Amerikát?
14 perc
2023.11.01. 15:00
Arról szinte mindenki hallott már, hogy Alaszka egykoron az Orosz Birodalom gyarmata volt, de arról már kevesebben tudnak, hogy voltak orosz helyőrségek Kaliforniában és a Hawaii-szigeteken is. Miért gondolták jó ötletnek az oroszok a terület gyarmatosítását, miért nem jártak sikerrel és tényleg fillérekért váltak-e meg végül Alaszkától? Cikkünkben ezeket a kérdéseket mind megválaszoljuk.
A XVIII. század elejére az Orosz Birodalom gyakorlatilag befejezte Szibéria meghódítását és hamarosan újabb területekre lett szüksége. Ennek az éhségnek több oka is volt. Egyfelől a nagy északi háborút lezáró orosz győzelem eldöntött két igen jelentős dolgot. Az egyik, hogy Svédország többé már nem minősül nagyhatalomnak Európában, míg a másik pedig, hogy Oroszország mostantól viszont határozottan az. Egy magára valamit is adó tengeri nagyhatalomnak meg illett a korszakban gyarmatokra szert tennie.
Persze a gyarmatosítást nem csak amolyan státusszimbólumként, l’art pour l’art alapon űzték a korszakban, az oroszoknak ténylegesen szükségük is volt új területekre, hogy életben tudják tartani a rendkívül jövedelmező, de a század közepére a túlvadászat okán zsugorodásnak indult szibériai szőrme és prémkereskedelmüket.
Ez a túlvadászat azért alakult ki, mert az oroszok a szibériai alávetett és adófizetésre kötelezett népektől prémben hajtották be az adót, ezt nevezték jaszaknak. Aki ezt elmulasztotta befizetni, az számíthatott a terület meghódítása idején maguknak hírhedtséget szerző kozákok büntetőakciójára. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy boldog boldogtalan vadászta a prémes állatokat Szibériában, azok meg egyre csak fogyatkoztak.
Ezért történt meg, hogy 1725-ben, alig pár évvel a nagy északi háború lezárása után I. Péter cár arra utasította a szolgálatában álló dán térképészt és hajóst, Vitus Beringet, hogy nézze meg, létezik-e átjáró az orosz és az amerikai szárazföldek között. Erre már csak azért is gondolhatott az uralkodó, mert ismert volt egy 100 évvel korábbi orosz utazó, Szemjon Dezsnyev története, aki állítólag átjutott a két földrészt elválasztó tengeren, bár az utazásai meglehetősen rosszul dokumentáltak voltak, nem utolsósorban azért, mert Dezsnyev sem írni, sem olvasni nem tudott.
Az Újvilág orosz telepesei, a promislennyikek
A nagy, 1733-ban megindított felfedezőút ugyan sikeres volt, de maga Bering nem élte túl, a kísérete 1742 augusztusában érkezett vissza Kamcsatkába a hírrel, hogy tényleg létezik egy átjáró a két földrész között. Több se kellett a promislennyikeknek, rögtön útnak indultak az Újvilág felé. Itt egy picit talán érdemes elidőzni afölött, hogy kik is voltak ezek a promislennyikek? Ez egy sajátos kasztja volt a szibériai világnak, talán a kozákokkal, vagy az Amerikát kelet felől meghódító telepesekkel lehetne összehasonlítani őket.
Szabadon vállalkozó kézművesek, iparosok, vadászok, kereskedők voltak, akiket nem kötött röghöz semmiféle rendelet, szabadon mozoghattak, de cserébe a termékeik után 10 százalék adót kellett fizetniük és ha úgy jött ki a lépés, kötelesek voltak saját költségen csatlakozni a hadsereghez. Ez utóbbi azt jelentette, hogy míg egy átlagos katonát felfegyverzett, ruházott, etetett és fizetett az állam, addig mindezek egy promislenyiknek nem jártak, ő a saját fegyverével, a saját ruhájában és a saját pénzén háborúzott a cárért.
A promislennyikek elsődleges megélhetési forrása a cobolyvadászat és a prémkereskedelem volt, ám az egyre inkább ritkuló cobolyállomány csábítóvá tette számukra az amerikai földrészt, nem utolsó sorban azért, mert ott nagy számban lehetett találni a cobolyhoz igen hasonló amerikai nyestet, de a legfontosabb bevételi forrásuk az amerikai kontinens nyugati partvidékén szinte mindenhol megtalálható tengeri vidra lett.
Ám ahogyan az Amerikát felfedező spanyolok, úgy az első promislennyikek sem jutottak el a valódi amerikai szárazföldre, hanem az Aleut-szigeteken alakítottak ki vadásztáborokat, illetve kereskedelmi állomásokat. A probléma jóformán adta magát, ugyanis a promislennyikek bár remek szárazföldi vadászok voltak, a tengeri vadászathoz, amire a vidrák elejtéséhez szükség lett volna, már kevésbé konyítottak, így rá kellett venniük a helyi, a tengeri vadászatot megélhetésszerűen űző aleut őslakosokat, hogy segítsék őket.
Kezdetben ezt az aleut asszonyok és gyerekek túszul ejtésével érték el, majd később, apránként elkezdtek letelepedni és családot alapítani velük. A promislennyikek ugyanis rendszerint egyedülálló férfiak voltak és ahogy egyre gyakrabban jártak a környéken, úgy hittérítők is érkeztek velük, az aleutok pedig egy idő után megkeresztelkedtek. Az immáron ortodox nőkkel való házasságkötés ellen pedig már a cárnőnek, az időközben trónra lépett II. Nagy Katalinnak sem volt kifogása, sőt, kifejezetten ösztönözte az ilyen kapcsolatokat.
Az 1790-es évekre az oroszok megjelentek az alaszkai szárazföldön is és több települést is létrehoztak ott, ilyen volt a ma már Sitkának nevezett, az alaszkai orosz jelenlét központjának tekinthető Novoarhangelszk, vagy a szárazföld legdélnyugatibb csücskében alapított, alig kilenc évig létezett település, amit neveztek Novorosszijszknak és Szlavorosszijának is.
A dél-alaszkai Tyonek mellett létrehozott promislennyik vadásztáborban 1794-ben megfordult a területet feltérképező brit tengerészkapitány, George Vancouver is, aki így írt az alaszkai oroszokról:
„A promislennyikeknek láthatóan tökéletesen megfelel a vidék őslakosainak életmódja, ugyanazzal a jókedvvel és étvággyal fogyasztják a gusztustalan, visszataszító ételeiket és ugyanazokból az anyagokból készítik a ruházatukat is. Külső megjelenésükben csak annyiban különböznek a helyiektől, hogy nincs festék az arcukon és nem viselnek indián csecsebecséket.”
Mészárlások és inuit szentek
Persze a felfedezendő Újvilágba érkező orosz telepesek és az őslakosok viszonya korántsem volt annyira konfliktusmentes, mint azt a fentebbi békés együttélésről szóló beszámolók sejtetik. Amikor 1784 tavaszán a Grigorij Selehov kereskedő vezette első orosz telepesek partra szálltak Kodiak-szigetén, az alutiiq törzshöz tartozó helyi őslakosok megpróbálkoztak az ellenállással, aminek a vége az lett, hogy az oroszok több száz, de egyes beszámolók szerint több ezer indiánt öltek meg, férfiakat, nőket, gyerekeket válogatás nélkül.
A küzdelem egyenlőtlenségét bizonyítja Selehovnak a mészárlást követő jelentése, amiben arról ír, hogy az őslakosokkal vívott harcban nem szenvedtek veszteségeket a csapatai.
Valamivel kiegyensúlyozottabb feltételek mellett zajlott az 1760-as években az Aleut-szigetek központjának tekinthető, mai Unalaska orosz telepeseinek küzdelme a helyi erőkkel, itt az őslakosok orosz hajókat süllyesztettek el és több tucat telepessel is végezni tudtak, de a 70-es évekre elfojtották a lázadásokat itt is.
Amikor nem az első találkozó végződött kedvezőtlenül, akkor az őslakosok ellenállását általában az korbácsolta fel, amikor az oroszok egyoldalú módon megváltoztatták az együttműködés feltételeit. Például kevesebb helyben nem előállítható árucikket adtak az indiánok által összevadászott prémekért.
A legkeményebb ellenállással az oroszok nem is a szigeteken, hanem az alaszkai szárazföldön találkoztak, ahol a különféle tlingit törzsek jóval vehemensebben reagáltak a megállapodások be nem tartására, illetve egyeseknek már azzal a századfordulóra hagyománnyá vált orosz szokással is gondjuk volt, hogy a telepesek az indiánok közül vettek magukhoz feleséget.
A XIX. századra már egy államilag finanszírozott kereskedelmi társaság felelt az alaszkai orosz gyarmatosításért, ez volt az Orosz-Amerikai Társaság, amit a már fent is említett Grigorij Selehov és egy II. Nagy Katalin által kinevezett diplomata, Nyikolaj Rezanov alapítottak. Rezanov udvari kapcsolatai kulcsfontosságúak voltak Selehov számára a szükséges források előteremtésében, illetve a kolonizációs projekt felpörgetéséhez is jól jöttek, hiszen Rezanov képes volt viszonylag nagy számban telepeseket szállítani a vállalkozáshoz, illetve az orosz kultúra és civilizációs befolyás terjesztéséhez szükséges ortodox szerzetesek is az ő közbenjárásának eredményeként jelentek meg Alaszkában és a környező szigetvilágban.
Az első ortodox missziót 1794-ben hozták létre Kodiak-szigetén, majd 1799-ben kinevezték az első alaszkai püspököt is és a XIX. századba átlépve az egyházi központot is a szigetről a kontinensre, Novoarhangelszkbe telepítették át, ahol 1848-ban megépítették a Szent Mihály székesegyházat. A terjeszkedő ortodoxia hamarosan új szentekkel is megpecsételte az amerikai kontinensen való jelenlétét. Ilyen volt például a hittérítő munkásságával kitűnt Herman nevű szerzetes, akit 1837-es halálát követően Észak-Amerika ortodox védőszentjeként kezdtek tisztelni, vagy Alaszkai Szent Ince, aki a cirill írásjeleket felhasználva előbb megalkotta az aleut abc-t, majd a kontinensen élő másik törzs, a tlingitek közé telepedve az ő nyelvüket is megtanulta.
A telepesek és az őslakosok együttélésének gyümölcse volt Jakov Necvetov, aki orosz apától és aleut anyától született és később ortodox szerzetesként a Yukon mentén, az atabaszk indiánok körében folytatott hittérítő munkát. Viszonylagos hírnévnek örvend az ortodox szentek körében Aleut Szent Péter története, akinek a puszta létezése is kérdéses, ugyanakkor ennek megfelelően az ő története az, ami a leginkább hasonlít a klasszikus bibliai szentek életéhez. Eszerint az aleut indián Csukagnak a keresztségben kapta a Péter nevet Szent Herman hittérítőitől, majd spanyol fogságba esett, ahol a jezsuiták kínzással sem tudták rávenni vallása megtagadására és ezért megölték.
Oroszok Kaliforniában és a Hawaii-szigeteken
Aleut Szent Péter története abból a szempontból is furcsa lehet, hogy nem igazán tudunk spanyol jelenlétről Alaszkában, így jó kérdés, hogy miként találkozhatott egy aleut őslakos a spanyolokkal. A válasz pedig nem is annyira bonyolult és a szőrmekereskedelemmel, illetve a tengeri vidrák élőhelyével kapcsolatos. A vidrák ugyanis az észak-amerikai kontinens teljes nyugati partvidékén, az Aleut-szigetektől Kaliforniáig megtalálhatók, így amikor az orosz telepesek és kereskedők ösztönzésére az alaszkai őslakosok nagy számban kezdték elejteni a vidrákat, az gyorsan túlvadászathoz vezetett, aminek következtében megcsappant az állomány. A kereslet ugyanakkor nemhogy változatlan lett volna, de még növekedett is, így az oroszok arra kényszerültek, hogy új vadászterületeket keressenek.
Kalifornia úgy jött a képbe, hogy a századfordulón Alaszka kormányzójává kinevezett Alekszandr Baranovot (aki ekkor az Orosz-Amerikai Társaság főigazgatói posztját is betöltötte, így tehát joggal hívták a korszakban Alaszka urának) amerikai prémkereskedők rábeszélték, hogy közös vállalkozásokat indítsanak a kaliforniai partvidéken található tengeri vidrák és medvefókák elejtésére. Mivel Baranovék épp prémszűkében voltak, jól jött nekik a megkeresés és örömmel ráálltak az üzletre. Így kerültek orosz hajók a Kaliforniai-félsziget közelébe, ahol a szemfüles oroszok több olyan partterületet is feljegyeztek, amit egyetlen európai birodalom sem vett még birtokba. Mivel a zsákmány bőséges volt, ezért Baranovban gyorsan felmerült, hogy jó volna esetleg a félszigeten a kereskedők és a vadászok számára valami bázisfélét létrehozni, hiszen az alaszkai területektől mégiscsak messze esett Kalifornia. Így hozták létre a Rossz erődöt (Kreposzty Rossz, azaz Orosz erőd) az észak-kaliforniai Bodega-öbölben 1812-ben. Persze ezt megelőzően Sándor cár megbízásából Nyikolaj Rezanov futott egy kört a Kaliforniai-félsziget egy részét gyarmatként kezelő spanyoloknál San Franciscóban, hogy megszerezze a projekthez a jóindulatukat, amiben nem is kellett csalatkoznia, a problémák ott kezdődtek, hogy a terület fölötti spanyol uralom a végét járta.
A spanyolokat váltó, pontosabban az uralmuk alól felszabaduló Mexikó pedig értelemszerűen nagy gyanakvással nézte a szomszédságukban terjeszkedésnek induló másik európai nagyhatalom telepeit és mindenféle katonai erődemonstrációval igyekezett az oroszok tudtára adni, hogy nem szívesen látott vendégek a félszigeten. Ez a kaliforniai orosz gyarmatosítás szempontjából ráadásul csak egy volt a vállalkozást ellehetetlenítő tényezők közül, ott volt még, hogy az új területeken nem sikerült annyira gyümölcsöző mezőgazdasági és állattenyésztő projekteket beindítaniuk, mint tervezték és a prémkereskedelem terén is gyorsan jelentkeztek a túlvadászat következményei, hiszen ezen a részen nem csak az oroszok, de a spanyolok, a britek és az amerikaiak is nagy erőkkel folytattak prémvadász-expedíciókat.
Végül az 1840-es években az oroszok ezt a kis területet eladták egy svájci illetőségű mexikói állampolgárnak, bizonyos John Sutternek, aki azzal írta be magát a történelemkönyvekbe, hogy az ő birtokán fedeztek fel először aranyat a félszigeten és ez indította be az 1848-as kaliforniai aranylázat.
Az oroszok hawaii-i akciója pedig alig tekinthető egyébnek, mint egy tapasztalatlan, de igen ambiciózus orvos kalandor vállalkozásának. Történt ugyanis, hogy 1815-ben az Orosz-Amerikai Társaság egy kereskedelmi hajója zátonyra futott a szigetcsoport Kauai nevű tagján és a sziget uralkodója lefoglalta a hajó rakományát. A társaság egy német orvost, bizonyos Georg Anton Schäffert bízott meg az árucikkek visszaszerzésével.
Schäffer azonban úgy gondolta, hogy van itt lehetőség másra is és kihasználva a sziget uralkodójának a szigetcsoport királyával való konfliktusát, igyekezett meggyőzni az előbbit arról, hogy a mostani helyzete helyett inkább térjen meg Oroszország anyácska kebelére és akkor számíthat a cár támogatására. Az uralkodó ebbe bele is ment, sőt, engedélyt adott arra is, hogy a szigetén három erődöt is létrehozzanak az oroszok. A gond csak az volt, hogy minderről Szentpéterváron semmit sem tudtak, sőt, a társaságot vezető Baranov sem adott ilyen természetű utasítást Schäffernek. Ez azonban a becsvágyó doktort egyáltalán nem zavarta, az uralkodótól kapott őslakosokkal megépíttette a Sándor cár felesége, Erzsébet cárné tiszteletére Erzsébet erődnek nevezett erősséget, majd egyre vadabb terveket kezdett szövögetni, amiben már szerepelt a szigetcsoport meghódítása is.
Igen ám, de nem Schäffer volt az egyetlen európai ekkor Hawaii-on, éltek itt ekkor már amerikaiak, a szigetcsoport uralkodójának flottájánál szolgált egy brit tiszt és volt a királynak brit katonai tanácsadója is, ami egyet jelentett azzal, hogy más nagyhatalmak is szemet vetettek ekkorra már a területre, így amikor a király egy véletlenül arra járó orosz hajó kapitányától értesült, hogy Schäffernek semmiféle felhatalmazása nincs sem a társaságtól, a cártól meg pláne, nem habozott agresszíven fellépni ellene és alig két évvel a jó doktor reményteli megérkezését követően 1817 őszén már kénytelen is volt elmenekülni a szigetről. Ráadásul Schäffer a működése alatt keletkezett költségeit (pl. amikor hadihajókat vásárolt az amerikaiaktól a szigete számára) ráterhelte a társaságra, aminek a kaland végén az igen tetemes összegnek minősülő 230 ezer rubelt kellett kifizetnie, hogy kiegyenlítse az orvos számláit. Érdekes, hogy a történtek után Schäffernek a haja szála sem görbült, habár a társaság eljátszott a beperelésének ötletével, de aztán végül futni hagyták. Meglehet, hogy Baranov mégsem volt annyira ártatlan az ügyben, mint amilyennek később beállította magát.
Johnson elnök jegesmedve-parkja?
A XIX. század közepére egyre inkább veszteségbe fordult az oroszok észak-amerikai jelenléte. A prémkereskedelem hanyatlásnak indult, miután Alaszka környékéről szinte teljesen eltűntek a tengeri vidrák és a prémvadászat visszaesése konfliktusokat generált a helyi őslakosokkal is, akik egyre drágábban juthattak hozzá azokhoz az árucikkekhez, amikre az oroszok cserélték az általuk elejtett prémeket. Ez pedig gyakran felkelésekhez vezetett, lényegében a századfordulótól kezdve alig múlt el olyan évtized, amikor nem tört ki egy nagyobb őslakoslázadás a kontinensen vagy a környező szigeteken. A tlingitek első nagy felkelésének esett áldozatul 1805-ben Szlavorosszija települése is és bár a Novoarhangelszknél vívott döntő csatát az oroszok és a velük szövetségben küzdő aleutok nyerték, ez korántsem jelentette a tlingitek végső lecsendesítését, még az 1850-es évek végén is szembe kellett nézniük a területtől akkorra már inkább szabadulni kívánó oroszoknak egy felkeléssel.
A veszteségesség mellett a gyarmatok eladását a megváltozott világpolitikai helyzet is indokolta. 1856-ban az Orosz Birodalom ugyanis elvesztette a krími háborút a vele szemben szövetségben fellépő franciák és britek ellenében. Ebben az időszakban Szentpétervár Londonban vélte felfedezni a legnagyobb riválisát és egy későbbi, esetleges orosz-brit háború esetén az alaszkai gyarmatokat II. Sándor cár védhetetlennek tartotta és úgy gondolta, hogy azokat a britek Kanada felől könnyűszerrel képesek lennének elfoglalni, így már 1859-ben felajánlották a területet megvételre az Egyesült Államoknak, ám az akkor még leginkább a belső problémáival elfoglalt, polgárháború felé száguldó USA nem volt nyitott az üzletre.
A helyzet azonban megváltozott a polgárháború után, William Seward amerikai külügyminiszter alig egy évvel a harcok elültét követően felvette a kapcsolatot az oroszokkal és 1867-re meg is állapodtak egy 7,2 millió dolláros vételárban. A történetben van egy közvetett magyar szál is, mivel az ügylet lebonyolításában oroszlánrésze volt a szentpétervári amerikai konzulnak, az 1848-as szabadságharc volt honvédszázadosának és az amerikai polgárháború dandártábornokának, a gyulai román családból származott Pomucz Györgynek.
Az alaszkai vásárt ugyan a korabeli amerikai sajtó egy része meglehetősen negatívan fogadta, lévén, hogy egy hatalmas, kietlen, minden értéket látszólag nélkülöző földterületről volt szó, így gyakran Seward baklövésének, vagy Seward jégszekrényének nevezték az új, méretében Texasnál is kétszer nagyobb szerzeményt, sőt, volt aki Andrew Johnson elnök jegesmedve-parkjaként hivatkozott rá. Seward azonban úgy vélte, hogy Alaszka birtokában az USA megerősítheti jelenlétét a Csendes-óceánon és hogy a frissiben vásárolt földterület nagy szolgálatot tesz majd az Ázsiával kialakított kereskedelmi kapcsolatok felpörgetésében is. Nem beszélve arról, hogy gazdasági és turisztikai szempontból sem tűnt számára rossz befektetésnek a vásár.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a korabeli sajtó tüzetes átvizsgálása után a történészek arra az álláspontra jutottak, hogy a gúnyolódók csak egy zajos kisebbséget képviseltek és a többség már 1867-ben is jóindulattal kezelte az alaszkai vásárt. A XIX. század utolsó évtizedében kirobbant Yukon-menti aranyláz aztán előbb gazdasági, majd a második világháború után beköszöntött hidegháború pedig katonai-stratégiai oldalról is igazolta Seward minisztert.
Ugyanakkor a hidegháború alatt, illetve azt követően az oroszok oldaláról is felmerült, hogy rossz üzletet csináltak és lényegében fillérekért mondtak le egy nagyon fontos területről, bár ez egyfelől az utólag okos az ember tapasztalására épül, másfelől pedig azt is érdemes megemlíteni, hogy 1867-ben az orosz gazdaság még mindig helyreállni próbált abból a leharcolt állapotából, amibe a krími vesztes háború finanszírozása juttatta. Ráadásul, mint fentebb jeleztük, Alaszka ekkor már több évtizede pénzbe került és nem pénzt hozott az oroszoknak, tehát az eladása egy válságos gazdasági helyzetben, további kiadások helyett egy nem csekély összegű bevételt hozott. Így összességében megállapítható, hogy az alaszkai biznisz 1867-ben az oroszoknak is előnyös volt, még ha a későbbi örökösök ezen mostanság szeretnek is berzenkedni.
A bő egy évszázados orosz jelenlét azonban nem múlt el nyomtalanul Alaszkában. Ennek leglátványosabb jele természetesen a novoarhangelszki, vagyis most már Sitka-i Szent Mihály székesegyház, illetve az a mintegy 90 görögkeleti parókia, amiket a mai napig megtalálhatunk a kontinensen és a környező szigeteken, ahová még az ezredfordulón is egy 20 ezres hívőközösség tartozott.
Nyitókép: Egy orosz tanker töri a jeget Alaszka partjainál 2014-ben / Fotó: AFP / HO / US Coast Guard
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!