"A próbatánc után szerződést ajánlottak 10 évre" – interjú a magyar táncossal, aki bekerült a világ egyik legjobb balett-társulatába
11 perc
2023.07.27. 17:30
Ötven év után szerződtetett magyar táncművészt a világhírű Béjart Ballet. Kovács Zsolt Vencel azt mondja, bár évek óta gondolt arra, hogy mennyire testhezálló lenne neki a lausanne-i társulat, mégis hirtelen felindulásból küldte be a pályázati anyagát, a felvétele pedig – szokatlan módon – napokon belül lezajlott. A karrierjét egy litván, most pedig a svájci társulatnál építő Kovács azt mondja, ha itthon hívnák táncolni, jönne, de eddig nem hívták.
hvg360: Hogyan indul el valaki Magyarországról a világ egyik legnagyobb presztízsű balett-társulata, a Béjart Ballet felé, ahol Markó Iván óta az elmúlt fél évszázadban nem volt szerződéses magyar férfitáncos?
Kovács Zsolt Vencel: Apukám táncos volt, később tánctanár, én pedig örökmozgó kisgyerek. Nem tudtak velem mit kezdeni, ezért édesapám megfogott és berakott egy táncterembe, hogy amíg ő tanít, lekössék az energiáimat. Így kezdődött minden. Később a táncművészetin tanultam, aztán Bécsben is egy évet, Szentpéterváron szintén, ahol elvégeztem a Vaganova Akadémiát. Ezután hazajöttem és befejeztem a magyar képzést, hogy diplomám is legyen, ez fontos volt.
hvg360: Nehézséget vagy inkább könnyebbséget jelentett, hogy más táncos is van a családban?
K. Zs. V.: Ez egy kétélű dolog. Édesapámat 2010-ben, 25 ország koreográfusa közül a legjobbnak választották egy versenyen. Már csak ezért is magas a léc otthon. Egyébként sok szakmai titkot osztott meg velem, amit a pályám elején még nem tudtam, viszont a kritikát nehezebben fogadja a szüleitől az ember, főleg míg gyerek. Egyszer dolgoztunk is együtt, ez mindig közel marad a szívemhez. Kemény kritikus, de amikor eltáncoltam a litván balettben A per című Kafka-adaptáció főszerepét, azt mondta, felnőttem a szemében.
hvg360: Művészként vagy gyerekként?
K. Zs. V.: Művészként. Ez a kettőnk kapcsolatában és a karrieremben egyaránt nagy pillanat volt – végigmenni egy nagy szerep tanulási folyamatán, mentálisan és fizikálisan is felkészülni rá, megérezni az elhivatottságot. Mindenkinek megvannak a maga praktikái ebben, valaki le tudja választani a magánéletétől, valaki nem – nekem könnyebb, ha otthon, a gondolataimban is ott lebeg a tánc és az a szerep, amire éppen készülök.
Sokan képesek szigorúan munkaként venni, én inkább életformaként tekintek rá.
Ha úgy érzem, hogy aznap kevés volt a gyakorlás vagy a nap végén még feltöltődnék, visszamegyek a próbaterembe, és előfordul, hogy a portás rúg ki este tizenegykor. Nekem ez kell ahhoz, hogy tudjak magamból adni.