Ligeti 100: „A zene ne legyen normális, ne legyen jól nevelt, ne legyen szépen megkötött nyakkendője”

„Merjen zavartalan örömmel írni szép, széles dallamokat.” Ezt a jó tanácsot kapta 1953-ban a Szabad Nép hasábjain Ujfalussy Józseftől egy akkor harmincesztendős komponista, Ligeti György. Csakhogy ő nemigen tudta és nem is igen óhajtotta megfogadni ezt az útmutatást, s talán még kevésbé kívánta megszívlelni azt az intelmet, hogy munkáját „kevesebb okoskodással közelítse meg”.

A Rákosi-korszak kultúrpolitikája a legkevésbé sem bátorította, inkább gáncsolta a zeneszerzői kísérleteket, a művészi útkereséseket, így nem meglepő, hogy Ligeti felnőtt pályafutásának első, hazai szakasza nem jelzett látványos sikereket, és a muzsikus 1956-ban a szabadságot választotta. Zsidó származása miatt előbb üldözöttként megtapasztalta az egyik, majd a politikai-ideológiai elvárásoktól gúzsba kötött művészként a másik totalitárius rendszert, így a távozás szülőhazájából akkor is logikus döntés volt, ha az ötvenes évek során kevesebb betiltást kellett elszenvednie, mint ahogyan arra utóbb visszaemlékezett.

Ligeti kevés csomaggal érkezett 1956 decemberében Bécsbe, ám mégis rengeteg dolgot vitt magával otthonról Nyugatra. Emlékeket, barátságokat (például azt, amely Kurtág Györgyhöz és feleségéhez, Mártához fűzte), de éppígy meghatározó olvasmányélményeket, jelesül tartós Krúdy-vonzalmát is. Zenei tervek és elképzelések is ott rejtőztek a mindent újrakezdő művész virtuális málhájában, hiszen a megelőző évek során Ligetiben számos olyan ötlet felmerült, amelyet hazai elszigeteltségében, jószerint még a második bécsi iskola fejleményeitől is elzárva nem tudott megvalósítani.

Egy 1993-as Ligeti-dokumentumfilm: