Pompeji nem is akkor pusztult el, ahogy tudtuk? Bordélyairól is lehet még újat mondani

„Sötétség szakadt ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, a gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek a szüleiket, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat szólítgatták, vagy a hangjukról lassan felismerték.”

Szemtanúként így emlékezett vissza a mindig oly csiszolt stílusú ifjabb Plinius a Vezúv i. sz. 79-es nagy kitörésére, amely eltüntette a föld színéről Pompeji, Herculaneum és Stabiae városát, s megölt több ezer embert (köztük a természettudós és flottaparancsnok nagybácsit, az idősebb Pliniust is).

A Titus római császár rövid és máskülönben eseménytelen uralkodása idején lezajlott katasztrófa emlékét megőrizte több antik történeti munka is, ám a Suetoniusnál vagy Josephus Flaviusnál fellelhető említések egészen a XVIII. századig alig jelentettek többet az utókor számára puszta adatnál.

Az 1730-as évektől fogva azonban kutatni kezdték Dél-Itáliának e tájékát, s az előbb kincskereső, majd immár föltáró jellegű ásatások újra megismertették a világgal Pompejit, az egyszerre holt és mégis eleven várost.