Megtörhető egy nép ellenállása a hátország pusztításával?

A népképviseleten alapuló politikai rendszerek megszületése előtt keveseket érdekelt, hogy egy ország népe miként gondolkodott az éppen folyamatban lévő háborúról. A vidék pusztítása, a kegyetlenkedés, a zsákmányszerzés elidegeníthetetlen részét képezték a hadviselésnek, nem utolsósorban azért, mert ezekkel a hadsereg morálját is szinten lehetett tartani, hiszen ki ne örülne némi extra pénznek, ami a rablott holmi értékesítéséből származott. És akkor még nem beszéltünk a háború pszichológiájának sötét oldalairól, hogy a harctéri stresszt, illetve a halálfélelmet ideig-óráig mennyire képes enyhíteni a védtelenek rovására elkövetett erőszak.

Ezért is mondta annak idején a XV. század híres lovagkirálya, az angol V. Henrik, amikor megkérdezték tőle, hogy mégis miért égeti porig a francia településeket: „A háború gyújtogatás nélkül mit sem ér. Olyan, mint a kolbász mustár nélkül.”

A nép morálja onnantól kezdve vált fontos komponensévé a hadviselő felek eszköztárának, hogy az istenadta beleszólást kapott abba, hogy kik és meddig vezethetik az országát. Innentől ugyanis jellemzően nem addig tartottak a háborúk, ameddig az uralkodó jónak látta, hanem addig, amíg a választópolgároknak elegük nem lett belőle.

Ennek a leglátványosabb példáját a vietnami háború szolgáltatta, és azon belül is a kommunisták által indított Tet-offenzíva kimenetele mutatta be a legszemléletesebben.