Hajbókolás és lavírozás: így tárgyaltak a magyar vezetők Moszkvával a szocializmusban
11 perc
2022.02.06. 15:00
Az elmúlt 80 évben a magyar-orosz csúcstalálkozók mérlege korántsem annyira egyoldalú, mint azt elsőre gondolnánk, még a Szovjetunió idejében sem. A sokszor túlteljesítési vágytól hajtott Rákosit még Sztálin igyekezett fékezni, Kádár Hruscsovot szinte már a barátai között tarthatta számon, míg Brezsnyev itt próbálta ki, hogy működnek-e még az elemei. Gorbacsov viszont majdhogynem telefonon csinált vezércserét az MSZMP-ben.
Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin rendszeres találkozói nyomán örökké felmerül, hogy a két ország közötti arányok miatt a magyar fél minden bizonnyal alárendelt pozícióból érvényesítheti csak szempontjait egy ilyen tárgyaláson. De vajon mindig így volt ez? Cikkünkben felidézzük, hogy a magyar vezetők milyen pozíciókból tudtak tárgyalni a szocializmus idején az oroszokkal. Azért a szocializmust választottuk, mert ha van olyan időszaka a két ország közös történelmének, amikor egyértelmű az alá-fölérendeltségi viszony, akkor kétségkívül ez az. De mit is jelentett ez a gyakorlatban? Szolgai bólogatást és a Moszkvából érkező utasítások betűhív végrehajtását? Sokszor igen, máskor viszont adódott némi mozgásterünk, kérdés, hogy tudtunk-e, vagy akartunk-e egyáltalán élni vele?
A háború után
Amikor 1946 áprilisában a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette kormánydelegáció megérkezett Moszkvába, erősen megoszlottak a küldöttség tagjainak elképzelései a rendelkezésükre álló mozgástérről. A legyőzött ország képviseletében a győztesnél jóvátétel-fizetésekkel kapcsolatos engedményekért kilincselő Nagyék további célja az volt az egyeztetésekkel, hogy Erdély ügyében elnyerjék a szovjetek támogatását. A magyar kormányfő ugyanis ekkor még látott valamicske reményt arra, hogy a Horthy Miklósék által korábban visszaszerzett területekből valamennyit megtartson az ország. Hozzá kell tenni, hogy a küldöttség tagjai közül hasonló reményeket dédelgethetett Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter is, míg a közlekedésügyi miniszteri minőségében a delegációt elkísérő kommunista Gerő Ernő lényegesen jobban informált lehetett, ahogyan nem lehetett túl sok illúziója a szocdem Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesnek sem.
A küldöttség megfordult Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszternél és találkozott személyesen Joszif Visszarionovics Sztálinnal is. Az utóbbival folytatott beszélgetés hangneme nagyjából előrevetítette annak eredményességét is, a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint Nagy Ferenc többször is engedélyt kért Sztálin elvtárstól, hogy kifejthesse véleményét és a szovjet generalisszimusz válaszait azok tartalmától függetlenül hálásan köszönte meg.
Egyetlen anomália jelentkezett csak a tárgyaláson, ez Gyöngyösi külügyminiszter volt, aki az alávetett féltől szokatlan vehemenciával kardoskodott Erdély legalább egy részének Magyarországhoz csatolása mellett, sőt egészen odáig ment, hogy nyílt színvallásra próbálta kényszeríteni Sztálint azzal, hogy feltette neki a kérdést: Nem ellenkeznek-e a szovjet kormány érdekeivel az Erdély egy részének Magyarországnak történő visszaadására vonatkozó magyar javaslatok? Mielőtt Sztálin válaszolhatott volna, a helyzet jellegével jobban tisztában lévő Szakasits és Nagy maguk dorgálták meg Gyöngyösit, hogy ilyet nem kérdezhet a szovjet vezetőtől.