Miért jó az, ha drágul az élet?
Magyarországon 3% az inflációs cél – írjuk le, amikor az inflációról vagy a kamatdöntésekről van szó. Természetesnek vesszük a megállapítást (végül is húsz éve van inflációs cél és tizennégy éve ugyanennyi), szinte fel sem tűnik, amikor páran felteszik a kérdést: mégis miért van ez így? Miért jó az, hogy infláció van, miért jó, hogy épp ekkora, és hogyan számolják ki mindezt? A közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunkban most ezekre mutatjuk be a válaszokat, és azok kritikáit.
Az inflációs elméletek témája odáig kimondottan egyszerű, hogy miért jó az infláció, ez a közgazdaságtan egyik alapvetése: ha arra számítanánk, hogy később minden olcsóbb lesz, akkor szinte mindennek a vásárlását elhalasztanánk, aminél csak megtehetjük, a gazdaság hamar köhögni kezdene. Ennek tökéletes példáját láthattuk 2007 környékén az amerikai ingatlanpiac összeomlásakor. Ha viszont arra számítunk, hogy minden egy kicsit drágább lesz később, akkor máris megéri most vásárolni, hitelt felvenni, így tartva mozgásban a gazdaságot.
Rendben, de miért pont ekkora infláció a jó?
Azt, hogy a jegybankoknak nem egy árfolyamot kell maguk elé kitűzniük célként, hanem az infláció egy bizonyos mértékét kellene megcélozniuk, már az 1920-as években felvetették. De ekkor még annyira alapvető adottságnak fogadta el minden döntéshozó, hogy a monetáris politika célja egy adott árfolyamot elérni, hogy évtizedeknek kellett eltelnie, amíg elkezdték az inflációt követni – egész pontosan 1990-ben Új-Zéland volt az első, ahol a jegybank átállt az új rendre.
Az, hogy a jegybank a kamatdöntéseivel képes az inflációt is befolyásolni, nem újdonság: ha nőnek a kamatok, akkor az emberek szívesebben takarítják meg a pénzüket, így viszont kevesebb pénz forog a gazdaságban, ami visszafogja az inflációt. Vagy fordítva, ha alacsonyabb a kamat, több pénz forog, nagyobb lehet az infláció is. Csakhogy évtizedeken át erre úgy tekintettek, mint a kamatdöntések mellékhatására, a nagy gondolat az volt, hogy inkább legyen ez az elsődleges cél.